Hajdan Lenin a baloldaliságot a kommunizmus gyermekbetegségeként jellemezte, bírálta azokat, akik elszakadva a realitásoktól radikális nézeteket kívántak meghonosítani a kor munkásmozgalmán belül.
Ők csak a radikális cselekvést tartották elfogadhatónak a társadalom átalakítása érdekében.

Forradalmat akartak forradalmi helyzet nélkül, elutasították a munkát a parlamentekben a szakszervezetekben, mindenfajta együttműködést elutasítottak a társadalomban létező politikai szervezetekkel.
Na igen, akkoriban léteztek baloldali mozgalmak, melyek ideológiai megalapozottsággal bírtak, és a munkásosztály elnyomása is brutálisabb volt, mint manapság mifelénk, a társadalom agyának átmosása sem volt ennyire intenzív, mint mostanság.
Akkor a baloldaliságnak számtalan árnyalata élt, ma a baloldal önmaga árnya, saját magát sem képes tisztességesen meghatározni, a baloldali gondolkodású emberek pedig tanácstalanok, elveszettek ebben a mai világban, melyben mindent elvettek tőlük a múltjukból, egyúttal elvették a reményt is, hogy egyszer még lesz majd egy olyan új világ, mely őket szolgálja.

 

 

Ma ott tartunk, hogy a  baloldaliság jóformán szitokszó, nemigen lehet vele errefelé lelkesíteni az embereket.
Magát a fogalmat a sztálinizmussal, Mao és Pol Pot rendszereivel társítják, mintha a kereszténységet délamerika népeinek kiirtása, a vallásháborúk, a protestánsüldözések, az inkvizíció, vagy VI. Sándor pápa tettei határoznák meg.
Errefelé a történelem remekül visszaigazolta azt, hogy egy nemzet fejlődése lassú folyamat, mely kis előrelépésekkel és sok visszalépéssel jár, az emberek sokszor a saját érdekeiket sem ismerik fel.
Ellenben mindenféle idiótasággal meg lehet etetni őket, hangzatos szólamok elhitetése után fát lehet vágni a hátukon, továbbá véresre nyalják ellenségeik fenekét az eléjük vetett legcsekélyebb alamizsnáért is.
A baloldal szervezeteit szétverték, a nagyüzemi munkásság mai változatát pitykékért vették meg a multik.
Tehették, hiszen a csak itthon versenyképes munkabérrel nem vetekedhet semmiféle eszme (a lét határozza meg a tudatot, ugye...), és az már csak részletkérdés, hogy ilyen eszme ma nincs is forgalomban.
Hiába az, hogy az egyébként társadalmilag csukott szemmel sztárolt és idealizált nyugati világban a marxizmus megbecsült közgazdasági és politikai irányzat, nálunk a közgazdászt Matolcsy jelenti, baloldali körökben pedig legfeljebb nosztalgikusan emlékeznek Liska Tiborra.
A filozófusok között errefelé legfeljebb a Lukács György antikommunista tanítványaira emlékeznek, de Lukács Györgyre még véletlenül sem.


A baloldaliságot ma a közbeszédben az egyén szintjén a szociális érzékenységgel társítják , gyakorlatilag pedig kimerül használtruha-gyüjtési akciókban meg karácsonyi csomagok összeállításában.
De még ezek az akciók is depolitizáltak, vagy legfeljebb a hatalom által Orbán személyes sértettsége miatt üldözött Iványi Gábor metodista egyháza melletti kiállásban merülnek ki, sok esetben szó szerint is.
Arról, hogy ez a társadalom kizsákmányoló, hogy a társadalom javainak kilencven százaléka a társadalom tíz százalékának tulajdonában van, hogy a társadalom fele megélhetési gondokkal küzd, hogy nincs esélyegyenlőség, nincs társadalmi mobilitás - nem beszél jóformán senki.
Ellenben komoly pofával bizonygatják, hogy a Csepel Művekkel együtt megszűntek a társadalmi osztályok, jóllehet ma is proletár az, aki munkaerejét bérbe adva próbál máról-holnapra megélni.
Csakhogy ez a tény az összeszerelő üzemek szalagjai mellé száműzött grófok és a pénztárfülkékben senyvedő hercegnők részére dehonesztáló.
Falun is, egyébként, ha a tsz-paraszt zselléré emelkedett is az évek során, ha alkalmi vagy szezonmunkákból tengeti életét- ettől még mind-mind agrárproletár, még ha titokban zsírosparasztnak is képzeli magát.


Van-e ma Magyarországon baloldali párt?

Szerintem nincs.
És igény se igen mutatkozik rá.
Legfeljebb magát szociálisan érzékenynek hirdető neoliberális párt, meg a baloldali eszme vonzerejének maradékát felélő és korifeusait ebből etető, a húsostálhoz hozzáférni tolakodó, de a munkavállalók érdekeinek harcos képviseletét felvállalni képtelen párt létezik.
Abban a harminc évben, amikor a  szegénység felszámolásáról nem csak beszéltek, hanem tettek is érte, a szakszervezeteket lenéztük, mert nemigen volt miért harcolniuk, ma meg nincs miért felnézni rájuk, hiszen többségük sárga szakszervezet, mely kezét-lábát töri a munkáltatók érdekeinek védelmében és legfőbb feladatának tekinti a tenni akaró szervezetekkel szembeni harcot.
Hogy a mai magyar baloldal mára megtagadott mindent, amit a múltjából vállalnia kellett volna, az már csak hab a tortán.
A mi világunk a média világa, az pedig a fentebb emlegetett tíz százalék kezében van.
Fő feladata elterelni az emberek figyelmét saját cifra nyomorúságukról, mindenféle gagyival etetni a népet kultúra címen, celebekké kiáltva ki ostoba vagy szuperokos tyúkokat, akik világhíres seggük mutogatásából, vagy mű és valóságos botrányaikból élnek.

A korrupció már olyan méreteket öltött, hogy Európa is fellépett ellene, mert veszélyezteti a társadalmi nyugalmat arrafelé is.
A politikusok kezüket-lábukat törik, hogy kiállhassanak egy olyan háború mellett, mely imperialista nagyhatalmak között folyik a világ újrafelosztásáért, olyan pénzeket ölve a harcba, melyekből meg lehetne oldani a legszegényebb országok gondjainak jelentős részét.
A nép meg drukkol, mintha világkupa selejtező lenne  - Putyin viszi a labdát, de most megszerezte Biden, nem találja, keresi a hokiütőjét - na megvan - szánalmas valahol ez az egész.
Ha eljön Mad Max világa, magunknak is köszönhetjük.


Mi a megoldás?
Hiszen, ha tudnám, hozzávetőleg Krisztussal kerülnék egy kategóriába, ezt pedig nem kívánom a neves ideológusnak, mégiscsak snassz lenne.
De az biztos, hogy szervezet nélkül nincs megoldás, és az is biztos, hogy harcolni kell, a hiéna sem adja ingyen a zsákmányt.
Márpedig a világ megérett a változtatásra, és errefelé is tudni kell, hogy azzal, ha önként és dalolva teszi az átlagember okos fejét a húsdarálóba, nem jut el egy olyan világba, ahol neki dalol majd a boldogság kék madara. Neki legfeljebb Tóth Gabi fog dalolni, míg csak Kossuth díjat nem kap, mint a nemzet csótánya.
Mindenesetre szervezeteket kell építeni, és meg kell értetni a néppel, hogy a neki kínálgatott aranygyűrű gagyi, hogy joga van az emberi élethez, hogy az önkizsákmányolás is az általános társadalmi kizsákmányolás következménye, hogy csak akkor lehet társadalmi békéről beszélni, ha a társadalom tagjai mindahányan biztonságban vannak.
Hogy a valóságos demokrácia közelebb van szegény néhai Krassó György elképzeléseihez, mint a mai politikusok valóságot elfedő Patyomkin-falvaihoz, melyekben a "szeressük egymást gyerekek" szép, szívhezszóló zenéjére együtt lejti a tangót a nyúl a rókával, a gazella a gepárddal.

 

Nehéz ebben a társadalomban tevének lenni, kiszárad a szája. annyit kell köpni...

:O)))