Azt hittem, hogy majd kialakul egy modern kapitalizmus, szekuláris jogállammal, a civil szféra megerősödésével, a szociális kérdések emberbarát kezelésével, racionális, el nem kötelezett külpolitikával és az egyenlő jogokkal és kötelességekkel bíró állampolgárok jólétére, esélyegyenlőségére és magas életminőségére koncentráló belpolitikával.
Aztán felemeltem az egyik lábam és befogtam az orrom, gondoltam féllábon és levegővétel nélkül is kibírom azt a rövid időt, mely az átmenethez szükséges, hiszen minden feltétel parádésan adott volt.
Mielőtt megfulladtam és hanyatt estem volna, alapállásba helyezkedtem, és azt gondoltam: na jó, hát visszalépünk, mondjuk a Horthy-korszakig.
Nem lesz jó, de remélhetőleg megússzuk a fehérterrort, a botbüntetést se vezetik be újra.
Remélhetőleg megmartad az általános és titkos választójog, nem lesz vagyoni/nemi/iskolázottsági cenzus és a Népszava újságírói sem fognak úszóleckét venni a Dunában, mint szegény Somogyi és Bacsó hajdan.
Hát Istenem, végtére is félfeudális körülmények között is lehet élni, még ha jól élni csak keveseknek is, de hát az élet maga is kincs, becsüljük meg a páratlan lehetőséget és vágjuk súlyba a pofánkat.
Mára ez is ábránd maradt, az ország a gyűlölködés országa lett, lakóit a hatalom gondosan egymás ellen fordította, a közéletet szektaháborúvá silányította.
A társadalom meg lépett még egyet-kettőt hátra, a szervezett bűnözés hűbéri jellegűvé kalapálta át a társadalmat, a közösségeket szétporlasztotta.
A sok szerencsétlen apatikusan várja, hogy mi történik vele és leszármazottaival.
Kis egyéni ügyeskedésekkel, nagy kussolásokkal és sompolygó seggnyalásokkal próbál kivételezettje lenni korának, mely éppen a rabszolgatartó társadalomba lehel új életet.
Mai uraink minden társadalmi osztálytól és említésre érdemes rétegtől elvették jogait.
A munkásosztályt szétverték, ma az ipari munkásság két lehetőség közül választhat: vagy megy a multihoz szalagmunkásnak, vagy beáll valamelyik honi manufaktúrába adócsaló-asszisztensnek, de joga sehol sincs.
A multi megengedheti magának, hogy megakadályozza a szakszervezetek működését, a magánszférában fel se merül szervezkedésre a lehetőség, az állam rabszolgái meg képtelenek a hatékony érdekérvényesítésre, hála a szakszervezeti mozgalom megosztottságának.
És a tagság szektahűségének, a liberális doktrinereknek és azoknak, akik szerint a munkavállalók jogaiért vívott harcon a munkaadókkal folytatott végeérhetetlen és terméktelen egyeztetéseket kell érteni.
A sok okos magyar paraszt meg kivívta magának a jogot a zsellérséghez.
Természetesen ez a hatalom nem tagadja meg magát.
A jogász alapképzettségű bűnözői kör nem a jog érvényre juttatására esküdött össze nagynevű szakkollégiumában, hanem a gátlástalan vagyonosodásra és a joggal való szakszerű visszaélésre.
Így aztán ma sztrájk jogszerűen vasárnaponként, délután öttől hétig tartható, és erre legjobban a szakszervezeti funkcionáriusok ügyelnek, akik között egy Nagy Erzsébet olyan, mint pitypang az orchideák között.
A szakszervezeti mozgalom a funkcionáriusok vetélkedője, nem veszik észre, hogy milyen nevetségesek pitiáner torzsalkodásaikkal.
A szolidaritást csak hírből ismerik, akkor alkalmazták utoljára, mikor a vasutasok szeretett Gaskója benyalt egy nagyot a hatalomnak, azóta sehol semmi.
Brutyó elvtárs, soha nem gondoltam volna, hogy vissza foglak sírni, de a SZOT-ról se gondoltam, hogy valaha hiányozni fog, és lám, a történelem visszaigazol - jobb soha nem jön!
Nyakunkon május elseje, és a hatalomnak sikerült elültetnie a fejekbe, hogy ez a nap a sörről meg a virsliről szól, nem a dolgozó emberek szolidaritásáról, nem a harcról, mely magasan tesz a hatalom törvényeire, ha azok a nép érdekeit sértik, és akár szembe is fordul vele, jogszabály ide, jogszabály oda...
Ma a pedagógusok kapnak bosszú-törvényt, holnap az egészségügyi dolgozót csuklóztatják, holnapután a nyugdíjasokat csesztetik, mert bizton számíthatnak rád, rám, ránk
Merthogy mi befogjuk a pofánkat, normakövetők vagyunk, ha beledöglünk is, és vakságunkban nem látjuk, hogy ezt a helyzetet mi alakítottuk ki és mi tartjuk fenn.
Lehet, nem kellene ezt tennünk, lehet, most szolidárisnak kellene lennünk a pedagógusokkal és szégyenkeznünk kellene - de nagyon - a fekete ruhás nővér sorsa miatt, aki nem a rendszer, hanem a mi áldozatunk.
Sz@revő népünk nem akar szakszervezeti tagdíjat fizetni, aztán siránkozik, hogy mi lesz, ha egy munkabeszüntetés során nem kap fizetést.
Szolidaritási alap?
Ugyan már!
Nem tiltakozik, mert nem számíthat arra, hogyha retorzió éri, akkor a többiek kiállnak mellette, a nővér az angoltanár mellett, aki mellé odaáll a vasutas, a postás és a Volán sofőr is, meg a nagykereskedelem áruraktárainak dolgozói, és akkor a hatalom lába szárát sárgára festi a félelem.
És akkor elveszíti a következő választásokat, amitől retteg, hiszen akkor nyilvánosságra kerülhetnek a disznóságai, melyeket ma oly szemérmesen, sunyin pislogva nézeget a nép, - hát istenem, lopnak, de mindenki lop.
Mi vagyunk az okai és kovácsai sorsunknak, és már éppen unokáink sorsával is játszunk, a sok kis rabszolga még nem tudja, mi vár rá.
A hatalom kiszolgálói remélik, hogy megússzák, de persze lehet, hogy nem, lehet, hogy egyszer feldíszítik velük az Andrássy úti fákat, - ki lát a jövőbe?
A kapitalizmus nem emberbarátságáról híres, de ha nem farigcsálunk honi képmásán, hát generációk mennek majd rá.
Kunta Kinte, Isaura és Tamás bátya a fejét csóválja, Leonció meg a hasát fogja a röhögéstől...
:O)))
