Nem éppen karácsony körüli olvasmány, de úgy adódott, hogy közvetlenül az ünnepek előtt az Allen Ginsberg (1926–1997) verseit és prózai írásait tartalmazó kötetet emeltem ki az olvasásra váró könyvhalomból. A válogatás 2012-es előszavában azt írja Michael Schumacher szerkesztő, hogy

„Allen Ginsberg, a huszadik század egyik legbefolyásosabb költője annyit szerepelt az újságokban, magazinokban és a televízióban, hogy világszerte milliók ismerték, olyanok is, akik soha nem olvasták egyetlen versét sem.” 

Ehhez képest a kötet nálunk nemrégiben megjelent változatának bevezetőjében a költő Gyukics Gábor, aki nem csak fordítója több művének, de közvetlen kapcsolatban is állt vele, azon kesereg, hogy „Lassan rá kell eszmélnünk, hogy nem mindenki ismeri ezt a nevet”. (Nélkülözhetetlen, Szabadság & Szex & Művészet – Európa, Budapest, 2022, 5. o.) Ha ez így van, és magam sem vitatom az állítást, a kérdés az, hogy miért nem hív elő sem érzést, sem gondolatot Allen Ginsberg neve az újabb nemzedékekben? S ami ennél is meghökkentőbb: miért nem él élénken a régebbi generációkban a Ginsberg-jelenség? Vagy, hogy még keményebben fogalmazzak: miért nem hivatkoznak rá azok, akik annak idején szinte félistenként tisztelték?

Én magam tudtam róla anélkül, hogy érzelmi-gondolati kötődésem lehetett volna hozzá, s felismertem volna jelentőségét. Az ok, hogy a fővárostól – lássuk be! – akkor is intellektuális távolságban lévő vidéken cseperedtem fel, s igazán csak a nyolcvanasoktól bolyongtam Budapest számomra éveken át szinte átláthatatlan szellemi áramlatai között. Most azonban a kötetet lapozgatva, a fenti kérdéseken töprengve – nem mellesleg az egykori MSZP–SZDSZ-kormány egyik miniszterével, a Budapestről Bécsbe kényszerített Közép-európai Egyetem (CEU) mai professzorával készült interjút hallgatva –, talán magyarázatot leltem arra, miért maradt el a költő emlékének, életművének (magyarországi) ápolása a Ginsberg-hívők körében is.

Nem tétovázok: ez azoknak lett volna dolguk, akik a 60-as évektől éltek a bűvöletében! Csakhogy e személyek nagy része, főleg azok, akik 1989 után a hatalom közelébe, sőt a hatalomba kerültek, s a hozzájuk kötődő (neo)liberális véleményvezérek félretolták Ginsberg társadalomkritikáját. Azokat az üzeneteket, amelyekből elsősorban őket, az életmű darabjait eredetiben olvasókat is figyelmeztette, hogy nem csak a „KGB Gulág-koncentráció”, „A maoisták kambodzsai haláltánca” s nem csak Sztálin, a „vén vörös forradalmunk” sírásója nem jó, hanem „a gazdagok diktatúrája” sem. Az Eörsi István által magyarra áttett, 1980-as „Parlamenti nóta” (angolul ennél beszédesebben: Capitol Air) huszadik versszakában azt állította:

„Nincs remény Kommunizmus nincs remény Kapitalizmus ó / Mindenki hazudik mindkét oldalon ho-ho-hó / Véres vasfüggönyével az amerikai had / a Vörös Bábeltorony tükörképe csak”

A későbbi miszticizmusa mellett az amerikai politikai berendezkedés, az életforma és a kommerszkultúra elutasítása is sajátja volt, de erről gyorsan megfeledkeztek azok a rajongói, akik a nyolcvanas évek második felétől egyre inkább teret nyertek a nagyhatású magyarországi médiumokban. Hozzá az amerikai liberális eszmék és kormányzási rendszer iránt lelkesedve arról győzködték a társadalmat, hogy az ezekre épülő kapitalista rendszer hozza el a boldogságot Magyarországon. Talán korábban, a félig-meddig vagy egészen zárt közösségeikben még a maguk teljességében idézték Ginsberg sorait, de miután a politika alakításában szerepet vállaltak, beleértve ebbe az ország, a főváros kormányzását, mintha megfeledkeztek volna az 1955-ös „Üvöltés” (Howl) Orbán Ottó fordításában így hangzó első sorairól:

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan, / lemeztelenedett éhezőket / a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy mérges belövés tűjét / áhítozva”…

A sztálinistából Nagy Imre követőjévé vált, a forradalomban való részvétele miatt börtönre ítélt, majd amnesztiában részesült, a Kádári-rendszerben alkotói lehetőségeket kapott, de a rezsimmel továbbra is szemben állt, a nyolcvanas évek egy részében Nyugat-Berlinben élt Eörsi István szoros kapcsolatban volt Ginsberggel. Több művét lefordította magyarra. Talán nem tévedek, hogy őt, a sokak mellett a rendszerváltó szabaddemokraták egyik példaképét, aki egészen 2004-ig, az MSZP-vel együttes kormányzás második évéig tagja volt a (neo)liberális SZDSZ-nek, a tengerentúli költőnagyság sorai sem tették óvatossá az amerikai értékrenddel szemben. Ha igen, ez nem volt széles körben ismert. Holott például az általa magyarított, 1956-ban keletkezett, „Amerika” (America) című Ginsberg-vers eleve így kezdődik: „Amerika mindent neked adtam és most semmi vagyok.”

Nem mintha Gingsbergnek lett volna társadalmi programja. Ugyanebben a versében megvallja, hogy „kölyökkoromban kommunista voltam nem sajnálom”. Aztán megüzeni Amerikának, hogy „Látnod kellett volna amint Marxot olvasok”, miközben tudván tudja, hogy lázadása csupán „misztikus látomás”-okba torkollik. Miként a környezetében lévők is „kedvetlen tiltakozásképpen csak egy szimbolikus pingpongasztalt / borítottak fel sürgősen megbékélve a katatóniában”. 1980-ra már az ő hevülete is odáig lohadt, hogy azt ajánlja csupán: „Borítsd fénybe az Ember Búját Humorral védekezz”. 

Ha a kezdeteket tekintjük, az eredetileg Lukács-tanítvány és fordító Eörsi és a köréhez tartozók, vagy a hozzá csupán áttételesen kapcsolódók közül oly sokan, Ginsberggel azonos úton indultak el. Ami megkülönböztette őket tőle – írom ezt a tévedés kockázatával és tisztelettel a néhány kivételnek –,

az amerikai költő nem vált a kapitalizmus, sőt az általa pellengérre állított imperializmus zászlóvivőjévé, miként ezt a magyarországi (neo)liberálisok tették, s teszik mindmáig, elárulva egykori példaképüket.

Ahogy én látom, leginkább azért, mert ettől várják nyárspolgári életmódjuk fenntartását. Kerül, amibe kerül, nagyon is megbékélnek azzal, hogy a világ, benne Magyarország kisemmizettjei – vagy, ahogy Slavoj Žižek fogalmaz – „a kitaszítottak”, fizessék meg a „bennlévők” mértéktelen túlfogyasztásának, luxusának árát. E tekintetben semmiben nem különböznek a hatalmat épp gyakorlóktól, akik azért jutottak a kiváltságosak között is az időlegesen kiváltságosabbak közé, mert megnyertek egy olyan szavazást, amelyre – miként az amerikai poéta írja egy helyen, egy USA-beli voksolásra utalva – „A szavazók fele nem ment el szavazni sem”.

E frissen megjelent válogatás alkalmat kínálna arra, hogy újraolvassák egykori példaképük, Allen Ginsberg szövegeit. Esetleg azért, hogy szembesítsék velük egykori álmaikat, amelyek – ha már egyszer karácsonykor írom e sorokat – nem is voltak oly távol a szintén elárult Jézus gondolataitól. És azért, hogy visszatérjenek legalább a kettős mérce elutasításához. Ahhoz, amit az ilyen, 1980-ban keltezett, a szomszédságunkban zajló mostani háborúra is áthallásos Ginsberg-sorok üzennek nekik, s nekünk: „A Szabad Szerelem se tetszik ha anarchisták hirdetik / A CIA se tetszik megölte John Kennedyt / Prágában Magyarországon tébolyult tankseregek / De az ellenforradalom se tetszik mit a CIA fizet”.#

CÍMKÉP: Allen Ginsberg az 1950-es években – „Amerika mindent neked adtam és most semmi vagyok.”