Szeretett miniszterelnökünk a minap futball-drukkernek öltözött.
Lássuk be, sokkal jobban áll neki, mint amikor miniszterelnöknek öltözik, azzal kivált mindenféle kritikai hangokat.
Némelyek nem átallják akár még rucaseggűnek is aposztrofálni, mikor büszke lépteivel (hasat be - mellet ki, előkelő pucsítás...) ellép egy-egy díszalegység előtt.
De drukkernek szabványos: kérlelhetetlen tekintet, szotyolakérődzés, dúlt lélek, erőszakos ábrázat, látens rasszizmus (ezek a rohadt gádzsók...), dühöngő honszeretet, mély történelmi ismeretek, meg Ria! Ria! Hungária!
És a nyakában ott az emblematikus sál, természetesen lazán, hiszen ez jelzi, hogy most éppen lazára veszi a figurát, szünetet tartva a magyarság nagy sorskérdéseinek megoldásában.
A sál nem mindig laza, van, amikor focistára köti, a speciális csomó megkötését rengeteget gyakorolhatta, divatosan randa.
A sál is.
De ez az ünnepi sál most kiverte a biztosítékot a Magyar Királyság utódállamainál, merthogy a sál vezérmotívuma egy Nagy-Magyarország térkép.
Ilyesmi van egyébként a dolgozószobájában is, ami ott nem is okoz semmiféle megrökönyödést - hazug díszletben hazug dekoráció.
Viszont egy miniszterelnöki nyakban maga a provokáció, arra utal, hogy a besálazott nyak felett nacionalista, sőt sovén gondolatok kavaroghatnak, revansvágy és irredenta ötletek, sértés az utódállamokra nézve és maga a tömény veszély.
Ezenfelül értelme sincs, mert hülye ember az olyan, aki úgy fenyegetőzik, hogy hatan körülállják, neki meg csak a mogyorója van a keze ügyében, mikor elegánsan zsebrevágja.


Az ember leginkább mosolyog, hogy sikerült Magyarországhoz csatolnunk Horvátországot, pedig már Erdély is necces, és eltöpreng azon, hogy miért reagálnak ilyen idegesen a környező országok politikusai, de ha tárgyilagosan szemléljük a nemzetközi helyzetet, akkor lehet némi alapja az aggodalmaknak.
Úgy ötven éven keresztül Európa viszonylagos biztonságban és békében élhette napjait, a világháború kijelölte a határokat és a befolyási övezeteket, és nem volt senki, aki megkérdőjelezte volna azokat. 
Voltak gyenge próbálkozások ugyan, de abban a pillanatban, amikor a helyzet komolyra fordult, életbe lépett a jaltai megállapodás és a szembenálló két világrend visszakozott.
Ez történt 1953-ban Berlinben, 1956-ban Poznanban és Budapesten, de ez történt a kubai rakétaválság során 1962-ben is, ami persze nem akadályozta meg a nép egyszerű gyermekeit abban, hogy az eget bámulva várják az ENSZ ejtőernyőseit, merthogy mi egy ilyen ábrándos lelkű nép vagyunk.
Nem jöttek, sőt, 1975-ben összeült Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, mely deklarálta az európai határok megváltoztathatatlanságát Trianonosostól - mindenestől.
Működött a dolog, ennek köszönhette a földrész a példátlanul hosszú béke-időszakot, melynek aztán Gorbacsov vetett véget, utat nyitva az angolszász országok régi törekvéseinek a geopolitikai erőviszonyok megváltoztatására.
Ennek volt első lépése a Balkán fölötti ellenőrzés megszerzése, melynek útjában állt az erős Jugoszlávia, szét is verték.
És itt következett be az, hogy precedenst teremtettek a határok katonai erővel történő megváltoztatására, Koszovó (leánykori nevén Rigómező, a szerbek Erdélye) elvételével.
Persze ezekhez a dolgokhoz mindig, mindenhol rendelkezésre állt a megfelelő nacionalista háttér, hiszen az európai rend évszázadokra visszamenőleg kis államok folyamatos konfliktusainak sorozatát jelentette, és ezen a helyzeten csak rontott a nemzetállami eszme térnyerése.
A sok ostoba szegényember egymást okolta élete sivársága és kilátástalansága miatt, és a kicsi, de saját szemétdomb szép ötletét a generációk egymásra örökítették - minden európai országban.
Így aztán itt élünk egymás mellett, egymást utálva, de legalábbis gyanakodva, hiszen mindenki ismeri saját ostoba nacionalistáit, és hát, ki mint él - úgy ítél, ugye.


Orbán Magyarországa szinte tankönyvi példa erre.
Orbán maga nem valószínű, hogy azért nézne vágyakozva a Kárpátok bérceire, mert ősei Vereckénél lovagoltak be Árpáddal, ő mindössze a kleptokrata maffiaállam stabilitásának fenntartásán ügyködik.
Ehhez eszköz a nacionalizmus, mely éppannyira nem érdekli, mint az általa bejárt többi politikai irányzat sem, őt csak a hatalom érdekli.
Ha ehhez az kell, hogy a lelátók ostoba népét maga mögött tudhassa, mint 2006-ban, akkor ezért nem nagy ár a nemzetiszínű sál, inkább legyen az a nyakán, mint a kenderkötél.
Aztán majdcsak megbékél a környezet, mely időnként dermedten figyeli a kis harcimarci politikai ficergését a térségben, a fegyverkezését, nagyszájú nyilatkozatait az elrettentő katonai erőről, a Kárpát-medencézést,  tusványosi fellépéseit és sameszai idétlenkedéseit.
Bár én már leírtam, mikor beléptünk a szervezetbe, hogy ezzel a NATO-nak annyi, de a folyamat elég lassú, ezért hát feltámasztotta első lépésként a kisantantot, ami elég rossz hír a szomszéd országokban élő magyaroknak, csak még nem tudjál, mert ők is erősek.
És már van tizenkét tankunk és tizennégy vadászrepülőnk és egy kisvasutunk is, csak mit is akarunk ezekkel kezdeni?
Ki ellen akarjuk alkalmazni? 
Persze van ezekben pénz, csak tudni kell kivenni belőle, megcsinálni a beszerzést okosba...


Szóval, a sál praktikus ruhadarab, el lehet vele takarni ezt-azt, meg aztán hadd aggódjon az Unió, hogy mi lesz itt, ha nem lesz lóvé.
De persze lesz, mert az elvek arrafelé ugyanannyira lényegtelenek, mint errefelé.
Most éppen zsarolgatás folyik, és csak remélni lehet, hogy nem szakad el az Unió cérnája, mert akkor nem Rasi kell, hogy zaciba adja az óráját, hanem a te inflációs rátád szökken az egekbe, pedig már most is elég magasan szárnyal.
Egyébként meg Nagyurunk jobban tenné, ha nem égetné magát ilyen ócska sállal, itt a coming out ideje: valódi törekvéseit felvállalva bátran akasszon a nyakába egy földgömböt.
Csak semmi álszerénység!