Budapest, 2022. szeptember 11.
A Magyarország észak-keleti régiójában lévő roma szegregátumokban élők helyzete
Kiss Anikó (a SZOCSOMA alapítvány kuratóriumi elnökének tereptapasztalatai)
Kiss Anikó (a SZOCSOMA alapítvány kuratóriumi elnökének tereptapasztalatai)
A SZOCSOMA Alapítvány a többségi társadalom képviseletében vallja, hogy a többségi társadalmat történelmileg elhúzódó felelősség terheli a romák tekintetében. Ez arra irányul, hogy a romák immár több évtizede krízisviszonyok között tengődnek és arra is, hogy évszázadok óta – különös tekintettel a szegregációra – sorsuk nem javul, hanem éppen ijesztően romlik. Az Alapítvány egy mozgalmat épít, amelyben a többségi társadalom elsősorban magára vonatkoztat elvárásokat, nem pedig a romáknak szegez kérdéseket.
Nagyszámú azon aktivisták köre, akik főként azzal vannak elfoglalva, hogy a romák változzanak meg, és ha ebben a várakozásban ún. pozitív változásokat tapasztalnak, igyekeznek azokat tapsolva felhangosítani, természetesen merő jószándékból. Ez magában megerősítése annak, hogy lám a romák is derék emberek (vagyis megelőzőleg nem voltak szerintük azok). A gyermekekkel is ilyen alapon törődnek kiemelten, hiszen a gyermek még ártatlan. És ebből következik, hogy a felnőtt romát korántsem tartja annak. Azután már jelenthetik, hogy „most már a romák megjavultak“, és érdemesek akár a polgári életre is. Ezzel a hamis tudattal párosuló módszerrel elsősorban az egyházak hivatásos segélyszervezetei és segítőik buzgólkodnak, pedig ezzel a szemlélettel kárt okoznak.
A SZOCSOMA ezt a megközelítést elutasítja. Ezt annak tudatában teszi, hogy az önhibás szegénység nem lehet magyarázat a tömegesen jellemző drámai viszonyokra. A társadalom különféle szemben álló politikai csoportosulásai sajnos többnyire egyetértenek abban, hogy a romák helyzetének okozóiként magukat a romákat tüntetik fel, és az ő oldalukra hárítják a felelősséget is. Miért nem segítenek magukon? A kérdést így felvető személyek észre sem veszik, hogy a felszíni észlelés nem elég másra, mint áldozathibáztatásra.
Nézzük tehát inkább azokat a körülményeket, amelyek elemzéséhez nem férne hozzá egy civil csoport, ha elsiklana a nyomor enyhítésének szükségessége felett! A SZOCSOMA nem ilyen, már a kezdetektől szervez kapcsolatépítésben is jelentős szerepet játszó adomány-utakat és keresi a többségi társadalom szolidáris megnyilvánulásainak a lehetőségeit. Közvetlenül összekapcsolja a támogatót a rászorulókkal és a csomagküldés gyakorlatát segítő ismeretekkel is ellátja őket. Nem titkolt célunk viszont alapvetően az, hogy a társadalom romákat érintő kirekesztő szemlélete megváltozzék. Ne feledjük, a romák a szélsőjobb fel-fel lángoló fenyegetettségét is kénytelenek visszatérően elviselni, ami éppen ismét egy ijesztő megnyilvánulással fenyeget Nyíregyházán, szeptember 11-én. Azt a nevet kapta:“Meddig még? Tüntetés a cigánybűnözés ellen”.
Hogyan lehet sorsukért felelősként olyan embereket hibáztatni, akik az alább részletezett nyomorúságos viszonyok között kénytelenek élni?
Vegyünk pl. egy Miskolc környéki települést, ahonnan már szenvedés közösségi közlekedés nélkül eljutni Miskolcra. Mindenki meggondolja, hogy elinduljon-e egy húsz km-es útra, akár még biciklivel is. A közösségi közlekedés árát megfizetni ott, ahol az ember alig lát készpénzt, igen bajos. Pedig, ha nem jut el valaki időben a munkaügyi központba, vagy a gyermekével az annak elrendelt szakorvosi vizsgálatra, de akár fenyegető egészségügyi tüneteket észlelve magán azokat nem vizsgáltatja ki, akkor így vagy úgy a mulasztás miatt kárát látja. Az ilyen nehézségeket nem kompenzálja senki. Ezek a családok sokszor a semmiből, vagy meglehet, hogy egy főre eső 10-15 ezer forintból tengődnek havonta. Minden nyomorúság és nélkülözés egy másikkal összeszövődve már nagy, beláthatatlan probléma halmazt hoz létre, az pedig felőrli az ember maradék erejét is.
Vegyünk pl. egy Miskolc környéki települést, ahonnan már szenvedés közösségi közlekedés nélkül eljutni Miskolcra. Mindenki meggondolja, hogy elinduljon-e egy húsz km-es útra, akár még biciklivel is. A közösségi közlekedés árát megfizetni ott, ahol az ember alig lát készpénzt, igen bajos. Pedig, ha nem jut el valaki időben a munkaügyi központba, vagy a gyermekével az annak elrendelt szakorvosi vizsgálatra, de akár fenyegető egészségügyi tüneteket észlelve magán azokat nem vizsgáltatja ki, akkor így vagy úgy a mulasztás miatt kárát látja. Az ilyen nehézségeket nem kompenzálja senki. Ezek a családok sokszor a semmiből, vagy meglehet, hogy egy főre eső 10-15 ezer forintból tengődnek havonta. Minden nyomorúság és nélkülözés egy másikkal összeszövődve már nagy, beláthatatlan probléma halmazt hoz létre, az pedig felőrli az ember maradék erejét is.
Tudjuk – mert törvény is rendelkezik róla –, hogy szegénység miatt gyermeket nem lehet kiemelni a családjából. A táplálás ellehetetlenülése miatt azonban hamar megjelenik a kiskorú veszélyeztetésének a fogalma, ami már okot ad a gyermek kiemelésére. Okot adhat erre a gyakorlat szerint az ágyi poloska elszaporodása, vagy akár az iskolától való elmaradozás. Bizony ez utóbbi is megeshet pl. az évszaknak megfelelő ruházat hiányában. Más nehézségek is felmerülhetnek. Az olyan anya, aki több kisgyermekét egyedül maradva neveli, és erejét nem képes megosztani, nem tud mindennek megfelelni. Tudvalevő̋, hogy szinte párját ritkítja az a település, ahol bölcsődei ellátás van, és néha még az óvoda se üzemel. Így elmarad a segítség, ami ahhoz lenne szükséges, hogy ilyen anya munkát vállalhasson.
A halmozódó problémák és a pénztelenség gyakran eladósodáshoz vezetnek és odáig mennek a dolgok egyéb okokból, hogy a hatóságok még a családi pótlékot is megvonják. Képzeljük el, hogy egy munkát vállalni képtelen anya mihez fog kezdeni ebben a helyzetben! Bizony van rá példa, hogy prostitúció lehet csak kiút a számára. Az elesett, rokkant embernek semmilyen kapaszkodója nincs, csak a rokonok könyörülete. Előfordul, hogy a szülők helyzete miatt családba fogadás valósul meg, és a nagymama veszi magához az unokákat. Romák esetében tapasztaltuk, hogy a befogadó nagymama nem kapja meg azt a támogatást, de még a töredékét sem annak, amit mondjuk egy nevelőszülő legalább a gyermek ruháztatására és étkeztetésre kap. A romákat itt is a gyanakvás, a visszaélés vélelmezése kiséri nem a jószándékú segítségnyújtás.
A hivatalokban minden adminisztratív folyamat elhúzódik. Az amúgy is alulfinanszírozott és az állam által elhanyagolt szociális ellátó rendszer működésének rengeteg a hiányossága, ami először a romákon csattan. Hol eleve természetes a késlekedés, hol „lefagy“ az online hálózat, hol pedig ráolvassák a rászorulóra, hogy a támogatás adható, de nem kötelező, tehát örülnie kell, ha kap valamit, érje be azzal. A szegények jobban teszik, ha nem haragítják magukra a hivatalt. Van olyan szülőt elvesztett gyermek, aki árvasági ellátáshoz csak hónapok elteltével jut először. Magyarországon elképesztően nagy a gondatlanság és részvétlenség ilyen esetekben, ami az ügyek elhúzódásában jelentkezik. A hivatalokban nincs semmilyen számonkérés, hiszen ez az aluliskolázott alattvalói réteg nem lázad jogos esetekben sem, nem is érzékeli a jogait. A tájékoztatás nem megfelelő.
A szegregátumi romák számtalan lehetőséggel nem élnek, amire a pl. a jobban informált budapesti szegények esetleg képesek. Még olyat is hallottunk, hogy a tájékoztatásra készséges, szociálisan érzékeny hivatalnokot figyelmeztették, hogy ne segítse olyan lelkesen a szegényeket tanácsaival. Nagybetegek leszázalékolása nem indul el, mert az orvos nem kezdeményezi. Sokan nem tudnak arról, hogy indokolt esetben nem csupán a közösségi közlekedést, hanem a személyautós út költségét is megtérítheti az önkormányzat orvosi kezelésre utazáskor. Előfordul hogy kisebb településeken nincs közgyógyellátás vagy nagyon alacsony, pedig a leginkább betegek és elesettek ott élnek. Az önkormányzatok arra hivatkoznak, hogy a falu pénzügyi keretei a bőségesebb segélyezéshez már nem elégségesek. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a helység költségvetésében pl. magasra rúg az önkormányzati dolgozók jutalomkerete.
Munkánk során számos példát láttunk az állami támogatások helyi önkormányzati elorzására és értelmetlen elköltésére, amelyek bár a romákat lennének hivatottak szolgálni, mégis valahogy a falu elöljáróinak a zsebeiben tudtak kikötni. Több száz millióról beszélünk településenként, pl. a komplex telep programokesetén. Sok önkormányzatnál gyakorlat az, hogy az ügyfél a fogadóórára csak egymaga mehet be, és ha indulatos kicsit, ráfásul jogosan, máris kipenderítéssel fenyegetik. Sok helyen a polgármesterre hagyatkozva a rendőrség elnéz dolgokat, mert a helyi rend első őrszemének és letéteményesének a polgármesert tekinti és őt védi, annak ellenére , hogy morális kifogások is közisertek vele kapcsolatban. A falusi önkormányzatok a szegények felől érkező beadványok iratérkeztetési gyakorlatában sem jeleskednek. Az alkalmazottak sokszor igen képzetlenek, sokszor rokonok, a roma értelmiségi sem léphet be ebbe a körbe, a polgármester pedig élet-halál ura. A segélyezés gyakorlata alig ismert, és ki tudja, talán a támogatotti körbe beleférő, havi egy főre jutó 60.000 forintból élő, „rendes“ és többnyire többségi kliensek merítik ki az erre szánt forrást. A települési lakhatási támogatásokat a segélyezett nem kapja kézhez, mert pl. a szemétszállítási díjak kiegyenlítésére azonnal betáblázza az önkormányzat. A megítélése is szabálytalan, hiszen több családot vesznek egynek, azokat mind, akik egy címen laknak.
A romatelepek által érintett falvakban nincsenek nyugdíjasok és az életkor felső határa 55-60 év között van. Különösen a nők száma fogyatkozik meg erőteljesen a hatvan feletti rendkívül szűk korosztályban. Sokan már korábbi életkorban is kialakulnak súlyosabb betegségei. Az élet állandó nehezítője a kútról való vízhordás. A legtöbb romatelepen nyomós kútra járnak az emberek vízért. És – figyelem! – két-háromszázezer ember érintett ebben. Mi mutatja jobban a magyarországi diszkriminációt a romákkal szemben, ha nem ez a tény, hiszen rajtuk kívül az ország vezetékes vízhálózattal való lefedettsége teljesnek mondható? Ha a probléma minden kézenfekvő elemét megvizsgáljuk, rejtett összetevőkhöz is eljutunk, pl. egészen odáig, hogy a kútról hordott vízhez párosuló, széles körben elterjedt vödrös vízivás hátrányait is számba vegyük. A nagy szegénységet mutatja , hogy a kannánál olcsóbb, tized áron megvehető vödörrel hordják az emberek az ivóvizet. A kannában tárolt víz ivása nem hordozott ennyi veszélyt, mint a mostani merítős, vödrös vízivás, amikor sokszor tizenöt családtag merít azonos pohárral a kezét is beleérintve a vízbe ott, ahol kézmosó tálat sem látunk kitéve, ahol szappanra se futja és a szomjas issza azt a szennyezett vizet. Különösen meg voltunk ijedve a COVID-járvány alatt, hogy ennek is lesznek a járvány súlyosbodását előidéző velejárói. Nem olyan kézenfekvő, de több családnál megfigyeltük, hogy sok érrendszeri megbetegedés volt, mert a vízhez jutás nehézségei miatt jellemző a dehidratált állapot, ami az érrendszer korai elhasználódásához vezethet.
Nagy nehézségeket jelent a tüzelőhöz jutás is. Szinte nem látunk családot, ahol a fatelepen rendelt tüzifa télire előkészítve ott tornyosulna az udvaron ilyen pénzhiányban. Létezik ugyan szociális tűzifa-program, de abban sok lehet a csalás (aminek a részleteire itt nem térhetünk ki). Legfeljebb egy hétre elegendő, amit a szegény családok kapnak. A többit a szabálysértési eljárás veszélye mellett kell beszerezni. A mosási nehézségek miatt az elhasználódott ruhanemű a kályhákba kerül, sokszorosan szennyezve így a levegőt, hiszen műszálas ruhák vannak közte. A kályhákat többnyire csak „masinák“, vagyis főzésre is alkalmas, fűtésre szinte alkalmatlan berendezések helyettesítik. Állapotuk leírhatatlan. A meleget nem tartják, csak addig melegítenek, míg ég a tűz bennük. A kémények állapota is rossz, és sokszor áramlik vissza az égéstermék. Ez is előidézett már gyermekkiemelést támogatottaink körében, tekintve, hogy megvalósul a kiskorú veszélyeztetése akkora füstben, ami keletkezhet.
Ne gondoljuk, hogy a nyár más okból kellemesebb volna! A rossz szigetelésű házak túl melegek és szellőzetlenek. Semmi nem enyhíti ezt a helyzetet, vagy teszi kicsit kellemessé a lakhatást. Sok tető elhanyagolt, mivel pénzszűkében képtelenség a megfelelő javításokat elvégezni. Általános a javítás önerős elvégzését lehetővé tevő eszközök, valamint a javításhoz szükséges anyagok hiánya, ami miatt a barkácsolás szintjén elsajátított képességek sem alakulhatnak ki.
A fűtő alkalmatosságok állapotánál még rettenetesebb a villanyhálózat állapota, ami sok esetben jelent közvetlen veszélyt gyermekre és felnőttre. Gyakorta előfordul lakástűz is. Életveszélyt idéz elő a szomszédból szabálytalanul átvezetett áram is. A kártyás villanyóra használata terjed, és ez segít kézben tartani a fogyasztási költségeket, véd ugyan az eladósodásról, de nem igazi megoldás, csak kordában tartás. Elképzelhető, hogy ott, ahol kikötötték a villanyt, mit jelent télen du. 4 órától másnap reggel 8-ig sötétben létezni. Visszaköttetni rendkívül nehéz művelet, hiszen rendkívüli költségek adódnak a 30 éves hálózat nem felel már meg a mostani biztonsági előírásoknak és legfeljebb “az utcáról kapja a fényt” a család , de tudjuk, se a közvilágítással , se járható utakkal sem kényeztetik el a romatelepeket.
Az elmúlt hónapokban ismét megfigyeltük a közétkeztetést és a gyermekétkeztetést, ami – ha rendben lenne –, akkor legalább gyermekeknél a táplálkozás problémája napi egyszeri meleg étkezéssel valamennyire megoldódna, ami azonban messze nem így történik. Sokan, sok helyen ugyanis meglopják a szegényeket. Nem egy állam által a “hitesség” alapján hitelesnek ítélt egyházi szervezet csapolja meg a szegényeknek szánt forrásokat. Az illetékesek a normatív támogatás értékének csökkenésére hivatkoznak a településeken , viszont alap nélkül, mert referenciák igazolják, hogy más, korrupcióra nem annyira hajlamos településeken rendes élelmezésben részesül mindenki, vagy éppen nem restek pl. az Élelmiszerbanktól támogatást kérni, vagy pályázatokon elindulni, amit sok helyen az önkormányzatok nem vállalnak el plusz feladatként, ily módon is mellőzve a szegények érdekeit.
A szegényeket gyakran felelőtlennek is bélyegzik meg, pl. azért, hogy sok a gyermek. A ítélkezőknek mindegy, hogy e téren számolnunk kell az emberbe kódolt ösztönkésztetésekkel. Ilyen alapon a felelősség odáig vezetne, hogy a romatelepeken senkinek nem születhetne gyermeke, hiszen a közvélekedés szerint az ilyen szülő nem akarhat jót a gyermekének, akit csak szenvedésre hozhat a világra. Mi nem tudjuk elképzelni, hogy milyen nehézségeket jelent szegregátumi viszonyok között a családtervezés és fogamzásgátlás, ami elsődlegesen más életformát igényel, mint, ami megadatik. Anyagi és tudati kérdés is ez a probléma, amelynek a kiküszöböléséhez nincsenek megfeleő keretek.
Megemlíthetők még a szegregált oktatás hátrányai is. Megdöbbentő mértékben megnőtt a valódi és funkcionális analfabéták, és ismerethiányos emberek tábora. Az olyanoké, akik nem tudják megmutatni, mennyi egy cm, vagy egy deciliter, nem tudják, mi a vízszintes és függőleges. Így azután, ha egy roma később egy év alatt befejezné is a nyolc osztályt, amit 6. osztály után ott kellett hagynia 16 évesen, húsz évesen szakmát se kezdhet tanulni. A 16 és 25 év közötti fiatalok sorsa a levegőben lóg. Nem csoda, ha elhatalmasodik a drogfogyasztás, ami a kilátástalanság velejárója. Sokuk jövőképének uralkodó eleme a félelem, hogy talán ők is börtönviseltekké válhatnak. Sokan a család tartalék kis élelmiszerét cserélik be drogra. Számosan megjárják szabálysértések miatt a börtönöket. A budapestiekhez képest vidéken ijesztő mértékű a rendőrség bírságolási hajlandósága. Azt is tudjuk, hogy végveszélyben van az önkormányzati rendszer, és hogy nem lesz közmunka. Mi várható akkor a magára hagyott vidéken? A rendet talán ispánokra és csendőrökre fogják bízni?
A felületesen ítélkezők szemében minden bajnak a felszínén ott terpeszkedik a „akarat és tettrekészség hiánya“, mint megbélyegzés. Én ezt nem nevezem megszégyenítően „tanult tehetetlenségnek“. Innen ugye már csak egy lépés, és ott vagyunk a feljegyzés kiinduló pontjánál, az „önhibás szegénység“ szociológiai jelenségénél. Így lesz a kínlódó szenvedőből „érdemtelen semmirekellő”, aki „még az akarásig sem jutott el“. Sokan ezért érdemtelennek és haszontalannak tartják a romákat, akik sokan még magukat is kárhoztatják, pedig „csak“ elképesztő nehézségeik vannak. Az élelmiszerárak emelkedésével ma már a túlélés forog kockán.
Ezért vajon kit fognak majd felelősségre vonni?
És marad a kérdés tehát: MEDDIG MÉG?! Meddig tűrjük a romák rabszolgasorsát ?!
Ezért vajon kit fognak majd felelősségre vonni?
És marad a kérdés tehát: MEDDIG MÉG?! Meddig tűrjük a romák rabszolgasorsát ?!
— Kiss Anikó.
