Mottó:

(...) van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?" / - Szólt a Holló: "Sohasem."- Edgar Allan Poe: A holló

Sokan és sokféleképpen gondolják tudománytalannak a tanult tehetetlenség fogalmát. Tény, hogy ahányszor a téma foglalkoztatni kezd annyiszor érzem azt, hogy még mindig nincs meg számomra a lényeg, csak érzem, hogy más, mint a depresszió más, mint a sima függőségi viszonyok. A „tünetek” nagyon hasonlóak: passzivitás, szomorúság, szorongás, ellenségesség. Hiedelmek uralkodnak el rajtunk, miszerint többé nem vagyunk képesek kontrollálni életünk lényegesebb területeit.És miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutott valamiféle fogalomcunami: a tanult tehetetlenség lehet, hogy „a negatív túlbonyolítás művészete”, amit mások manipulációi és az önértékelési zavarok együttese okoz? Fontos talán az is, hogy milyen viselkedésmintákat reprodukálunk és minek a hatására! Vannak, akik külső megerősítést várnak a cselekedeteik végrehajtásához (külső kontrollosok), és vannak mások, akik habitusukból adódóan vagy társadalmi szerepük kapcsán inkább irányítók, mint elszenvedők. Az előbbieket könnyen lehet manipulálni, az utóbbiakat kevésbé.

Míg a mélyszegénységben élők viselkedésmintáit tekintve  talán van rá magyarázat, hogy miért kerülnek a tanult tehetetlenség állapotába (sarkítva: addig félnek az ismeretlentől, hogy a megszokott félelmeiket és megaláztatásaikat inkább a sajátjuknak érzik és ez tartja őket kalodában), addig vajon mi jellemzi a mai megosztott magyar társadalmat, amelyik képes egy vezért követni úgy, hogy tudja, a vezér nagyon komolyan kiépítette a maga klientúráját és közben 3,5 félmillió embert taszít vagy tart a semmi közelében? Ők azok a 3,5 millió, akik nem számítanak, közöttük vannak legtöbben a tanult tehetetlenség állapotában. De - amint azt leírtam -, őket talán könnyebb érteni: sok-sok előre kiszámíthatatlan negatív inger, amelyek reményvesztettséget eredményeznek az egyénben. Nemcsak a külső elnyomókkal, az igazságtalan törvényekkel és az azokat képviselő, őket lekezelő hivatalnokokkal kell megküzdeniük, hanem a saját belső elnyomóikkal is, mert bizony a szegénységnek vannak belső és külső vámszedői is. Az egyénre vetítve: mentális állapot, reménytelenség, passzív viselkedés, mely akadályozza az egyént a cselekvésben, aminek oka a negatív előfeltételezés a jövőre vonatkozó történésekkel kapcsolatban.

Olvastam az előadásom óta egy példát, ami talán jobban érzékelteti a tanult tehetetlenség állapotát, mint az én akkori példám, ami romákra volt kihegyezve. Kóczián Mária írásából idézek:

„Egy tanárom története: Dél-dunántúli szülőfalujában, ahol édesanyja él, már csaknem leérett a szilva. Kertjükben sok szilvafa nő, édesanyja azonban már idős, nem tudja a gyümölcsöt összegyűjteni, de nem akarja, hogy pocsékba menjen, ezért többeknek felajánlotta, hogy jöjjenek, szedjék össze a gyümölcsöt, ingyen odaadja, kiváló cefre lesz belőle, ki lehet majd főzetni pálinkának, azt meg el lehet adni, és így mindenki jól jár. De nem jött senki a szilváért. Holott a falu munkaképes lakosságának 60 %-a munkanélküli. Íme, egy jó példa a tanult tehetetlenségre.

Hogy miért nem jönnek a cefréért? Mert mi van, ha rosszul sikerül, és megrohad? Vagy minden rendben lesz vele, de aztán nem lesz majd, aki kifőzze. Vagy túl drágán akarják majd kifőzni. Vagy ha ki is főzik, megveszi majd valaki? Lehet, hogy el lehet majd adni, de alig lesz rajta nyereség. – Egye meg a fene az egészet, én ugyan nem fogok fölöslegesen hajlongani a szilváért, rohadjon csak meg a Kati néni kertjében!”

Az írás alapján is igazolva látom azt a lelki állapotot, amit a tanult tehetetlenség teremt. Az agy nem szelektál, kifogásokat keres, lelassít, túlbonyolít és az egyén önmagát győzi meg.

Mielőtt azt mondanák, hogy a cigányokat és a szegényeket „alázgatom”, bemutatom a magam módján, hogy mit írt Hankiss Elemér a nagytársadalomról, amiben ma is élünk:

Hankiss Elemér szerint „a magyar társadalom tagjai évszázadok óta élnek a társadalmi hierarchia minden szintjén erős és egészségtelen függőségben a fölöttük lévő hatalmasságoktól, s ez a történetileg állandósult függőségviszony rányomta bélyegét a társadalmi viselkedésformákra és a társadalmi tudatra”.

Infantilizmusként írja le a tanult tehetetlenség történelmileg áthagyományozott mintáját, mely lehetetlenné teszi a személy számára a szimmetrikus, kölcsönös függőségen alakuló kapcsolatok kialakítását. (Csepeli György: Szociálpszichológia/Osiris 1997. 390. old)

„Kijelenthetjük, hogy a szocialista időkben kifejezetten a tanult tehetetlenségre kondicionálták a társadalmat.” – írja. (Közbevetésem: nem mindegy, hogy milyen okkal! A Kádári paternalizmus és az Orbáni között véleményem szerint ég és föld a különbség.) De nézzünk csak néhány másik ismerős példát a korábbi kétszáz évből: „felszabadulás”, „háborúba sodródás”, „rendszerváltozás”. Mind-mind olyan kifejezések, amelyekből hiányzik a cselekvő szándék. Mintha mi, magyarok, csupán elszenvedői, nem pedig alakítói lennénk saját történelmünknek.”

Röviden összefoglalom: a szélsőséges függés és a szélsőséges függetlenség jellemzi a magyar társadalmat. Vagy nem vagyunk képesek szabadulni a tekintélyelvű hatalom alól, vagy teljesen hiányzik belőlünk a függésre való készség, melynek következménye a valósághoz való alkalmazkodás képtelensége, a szituatív, spontán „szalmaláng” típusú cselekvés dominanciája.

Tudják, mi az a deficites jogtudat? Amikor nem érvényesül a „társadalmi szerződés”. Amikor a jogot a hatalom használja, nincs már meg a jogok és kötelezettségek átlátható halmaza, amikor már nem tudjuk, meddig terjed a hatalom, és meddig a polgári önállóság. A számonkérhető felelősségek hiányában gyermeki létállapotba kerülünk, és csak visítani tudunk, ha egy Völner Pálról kiderül, hogy bűnözőnek titulálják, de még a parlamentben ülhet képviselőként és szavazhat, sőt az ügyvédei lassan elhitetik velünk, hogy jogtalan volt a lehallgatása. Végül attól kell tartanunk, hogy rágalmazásért minket jelentenek fel, ha erről beszélünk, miközben tudjuk-érezzük, hogy a fél parlamentet ki kéne dobni a szemétdombra. No, ez a deficites jogtudat, a tanult tehetetlenség elültetése a fejekben, amikor az ember már képtelen a cselekvésre, mert más a realitása.

Vagy nem látjuk át, hogy a paternalizmus újabb formáját éljük? Dehogynem. Merünk tenni ellene szervezetten? Dehogyis. Miért lennénk szervezettek? Ez is a tanult tehetetlenség. Ne mondják már, hogy nem értik a tekintélyelvű politikai kultúra manipulációt, amelyek gyermeki létállapotba helyezték a társadalmunkat! Mindannyian látjuk, hogy a bűn kifizetődő, és sokszor nem jár bűnhődéssel, hogy elvesztettük a kontrollt a saját választott képviselőink felett! A hatalmi politikai elit gyönyörűen megosztotta a társadalmunkat. Búsongó, erkölcsvesztett emberi roncsokká nevelte a polgárokat, ahol eltűrjük, hogy 3,5-4 millió ember árokba rugdosásával jobban, sunyibban és lélektelenebbül él 6 millió magyar ember! Igen! A magyar polgártársaik nyomorából! Olyan emberekké vált a többség, akiknek ez tetszik, és birka módjára éltetik azt a hatalmat, amelyik kizsákmányolja őket IS a végletekig.

Véleményem szerint egy ellenzék nélküli ország társadalma a tanult tehetetlenség állapotában van és csak sodródik az árral, amikor is egy igen kicsiny kisebbség (mint a királyságok idején), teljesen a hatalma és az uralma alatt tart egy egész nemzetet. Van, aki behódol van, aki nem. Cselekedni együtt azonban képtelenek vagyunk! A változásban való hitetlenség végül passzivitásban és politikai apátiában csúcsosodhat ki. Ez van ma!

No, hát így lehet eljutni a szegregátumokban élő emberek lenézett viselkedésmintáitól a mai magyar társadalom rettenetes állapotáig úgy, hogy nem beszélünk másról, mint manipulációról, infantilizmusról, deficites jogtudatról, paternalizmusról, tekintélyelvű politikai kultúráról, mely mind-mind magában hordozza a kialakult tanult tehetetlenség óriási veszélyét, amikor már nem irányítói, hanem elszenvedői vagyunk a saját társadalmunk komoly hibáinak!