A volt osztrák külügyminiszter (Karin Kneissl) egy interjúban azt mondta, hogy hivatali ideje (2017-19) alatt az a benyomása alakult ki a Bécstől nyugatra lévő országok politikai képviselőivel kapcsolatban, hogy azok „személyességükben éretlen, gyermeteg módon, infantilisen” viselkednek. Hozzátette még azt is, hogyha az ember érett politikai személyiségekkel akar találkozni, akkor „Isztambulba, Moszkvába vagy Pekingbe kell mennie.”
Politikai Infantilizmus és történelmi küldetéstudat
- Részletek
A bulváros provokáción túl ennek a kijelentésnek azért van egy igen figyelemre méltó tanulsága, amely a következőkre irányítja rá a figyelmet.
A „politikai Nyugaton”, a centrumkapitalista régiókban az *osztályuralmat* a közhatalom végrehajtó funkcióinak szisztematikus privatizációja következtében az elmúlt évtizedekben már a monopoltőke gyakorolja _közvetlenül_. Ennek következtében a fejlett régiókban a politikai osztály a tőkeuralomnak mindössze a kommunikációs funkcióját látja el. A centrumkapitalizmusok politikai osztályát lényegében olyan funkcionáriusok teszik ki, akiknek a tényleges hatásköre, felelőssége nagyjából a nagyvállalatok marketing menedzsereinek felelősségi körével egyezik meg. Mivel ők is pontosan tudják, hogy valójában nincsen tétje, súlya annak, amit csinálnak, ezért nem is mérlegelik a tetteiket, hanem önfeledten, lazán, sokszor az átlagemberhez szintjéhez képes is kínosan, a tisztségükhöz viszonyítva pedig végkép méltatlan módon nyilvánulnak meg. Tetteikkel mégis hitelesek, önazonosak maradnak, hiszen pontosan tisztában vannak vele, hogy a mandátumuk egy kereskedelmi TV-s tehetségkutatót megnyert celeb szezonális szereplési ciklusával egyenértékű. Ez egyébként még népszerű is a társadalom azon rétegeiben, akik ezt várják a politikától.
A nyugati politikai osztály funkciója mostanra hasonlatos a feudális monarchiák gyerek-királyaihoz, akiket a legnagyobb latifundiumok felett rendelkező grófok és a befolyásos kereskedő polgárság emelt trónra és irányított.
Reálpolitikára csak az képes, akinek van valamennyi hatalma, de nem túl sok.
Akinek semmi tényleges hatalma nincsen, de pozíciója a rivaldafényben igen, annak a megnyilvánulásai olyanok, mint a popzenei producerek által futtatott celebeké. Őszintén, felszabadultan felelőtlenül csak az tud viselkedni, akinek _valóban_ semmilyen felelőssége sincsen.
A fejlett kapitalista régióktól távolabb eső, periférikus államokban, a „politikai Keleten” ugyanakkor jóval alacsonyabb a tőkekoncentráció. A nemzeti burzsoázia nem intézményesült, a globális monopóliumokhoz képest erőtlen, így aztán nem is rendelkezik azzal a képességgel sem, hogy akár helyi szinten is alárendelt pozíciókba kiszervezze a politikai megnyilvánulásait. Éppen ellenkezőleg. A periférikus nemzeti tőke az állami intézmény gyámolításra szorul.
Ezért ezekben (a centrumrégiókhoz képest határterületeken elhelyezkedő) államokban a 19. század végi, 20. század eleji, esetleg a hidegháború Nyugat-Európáját, Amerikáját idéző politikai-közéleti motívumok érvényesülnek. Ez azt jelenti, hogy a politikai elit gyakorolja közvetlenül az osztályuralmat a gyámolításra szoruló nemzeti burzsoázia helyett, és ez utóbbi van függő viszonyban a politikától és egyben eljárásrendileg alárendelt szerepben annak. Ebből kifolyólag a periférikus államok politikai osztálya ambiciózusabb, nem egyszer szakmailag képzettebb, lépéseiben kimértebb, összességében felelősségteljesebb, miközben öntudattal és küldetéstudattal rendelkezik. Ezek a tulajdonságok aztán az általános személyiségjegyeikben is megnyilvánulnak, és kiválóan karikírozhatóak lesznek, mint az elnyomó szülői autoritás mintaképei.
Reálpolitikára csak az képes, akinek van valamennyi hatalma, de nem túl sok.
Akinek van valamennyi hatalma, de nem túl sok, annak minden nap meg kell küzdenie, hogy megtartsa, növelje azt, akár kompromisszumok árán is. Ez kifejleszti a szakmai és taktikai képességeket és a hatalomtechnikai érzéket.
A periférikus politikai osztály hasonlatos azokhoz a feudális fejedelemekhez, akik válságos időkben tekintélyüknél fogva maguk köré szervezik a fegyveres szabadcsapatokat, hódoltatják a többi nagybirtokost és végül isteni mandátummal rendelkező törvényes királlyá emelkednek.
A politikai uralom előbbi két megnyilvánulásától minőségileg tér el a kínai berendezkedés. A pekingi politikai osztály a történelem mélyebb rétegéből merít és egyben a fent vázolt kettős megosztottságon túli távlatokba tekint. Küldetéstudata nem a nemzeti tőkésosztály üdvözüléséig terjed, hanem a kínai társadalom egészének felemelésére és egyben az emberi civilizáció közös jövőjének megteremtésére irányul elsődlegesen. Ha ebben a folyamatban a nemzeti tőkésosztály érvényesülése emelőként hat, akkor teret nyit neki. Ha akadályként jelenik meg, akkor félre söpri azt. A körülmények meghatározottságának függvényében a globalizáció modern nemzetállamaként helyezi el magát geopolitikai erőtérben, vagy ha a helyzet úgy kívánja, mesterkéltség nélkül képes ősi civilizációként megjelenni meg a posztmodern világ harsány díszleteinek ellensúlyozására.
Egyedül a szocializmus ideológiája az, amely képes távolabb tekinteni a társadalmakat jellemző zéró összegű játszmák megosztottságán és felépíteni a geopolitika rideg logikáján túllépő világot. Addig viszont minden hangszeren játszani fog és minden küzdelemben edzi magát. A holnap csatáját a nemzeti konzervativizmus minden bizonnyal megnyeri a globális liberalizmussal szemben. A holnapután küzdelmében a szocializmussal szemben ez a győzelem viszont csak a józan belátás vezérelte kapitulációra lesz elég.
Illusztráció: GEORGE KNAPTON (1698-1778): The Family of Frederick, Prince of Wales, 1751
