Elnézést, ez most kicsit hosszabb lesz, a türelmeteket kérem...

Ami azt illeti, olyan, mint baloldal - nem létezik.

Ezt a fogalmat a komcsik találták ki, rendes keresztény magyar ember nem is használja. Elavult, olyan, mint a gőzpöfögészeti tovalöködő a Shinkansen korában - ember nincs, aki emlékezne rá, mit jelentett és hívei mit is akartak valaha.
Egyszerűen eltűnt, mint a büdösség, elnyelte a fekete lyuk – híveivel együtt.
Elavult fogalom, olyan, mint a munkásosztály, mely szintúgy eltűnt, meg a proletár és a tőkés.
Lett helyettük liberális (aki – mint tudjuk - diplomás komcsi) vagy hazafi, aki visszaköveteli Erdélyt és népszámláláskor vallásosnak vallja magát.
A munkás helyébe a munkavállaló lépett, proletár meg nincs, csak proli, ami a komcsi egyik variációja.
A tőkések helyére a munkaadók léptek, kivéve, ha általunk nem kedvelt ország munkaadói, mert akkor oligarchák.
A társadalom tagjai csupa-csupa száműzött gróf és grófnő, akik átmenetileg kénytelenek munkaerejüket áruba bocsájtani, de öntudatukat nem adták fel, és mindig találnak maguknál nyomorultabbakat, akiket lenézhetnek.
Osztályok meg az iskolákban vannak, osztályharc nem létezik, az a lényeg, hogy a kizsákmányoló jó pénzért zsákmányoljon ki, minimálisan is annyiért, mint a német kizsákmányoló a német munkást, a többi meg nem érdekel.
Esélyegyenlőség? Szolidaritás? Kit érdekel? – Kaparj kurta, neked is jut, aki hülye, haljon meg!
Csak az egyéni boldogulás a fontos, aki szegény, az nem is akar dolgozni.

Elkényelmesedett a társadalom.

No, nem ma, hanem a létező szocializmus vérzivataros éveiben, amikor a nagy elnyomatásban majdhogynem elfogyott a követelnivaló.
Volt ugyanis létbiztonság, jogbiztonság, közbiztonság, volt komoly társadalmi mobilitás, valóban ingyenes oktatás, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, megfizethető élelmiszer és elérhető gyógyszer.
Jóllehet az emberek a gyógyulás és a magasabb színvonalú egészségügyi ellátás illúzióját köpenyzsebekbe tuszkolt borítékokkal vélték megvásárolni, de ez csak lehetőség volt, mert az ellátás akkor is megtörtént, ha nem volt borítékod, vagy nem volt a közelben megfelelő köpenyzseb.
Az oktatás színvonala bármilyen összevetésben megállta a helyét, a magyar fiatalok tisztességesen helyt álltak a nemzetközi mezőnyben is, a magyar szakoktatás színvonala magas volt, a magyar szakmunkás nem csak az összeszerelő-sorok kihívásainak volt képes megfelelni.
Ha baja volt, ott leste a kívánságait a szakszervezet, a pártbizottság, a munkaügyi bíróságok, ha vérmesebb volt, akkor verte az igazgató íróasztalát, hogy így nem lehet bánni a melóssal, kinek öntudata az egekben volt, egészen a rendszerváltásig.
Még akkor sem ébredt fel, mikor hétfőről-keddre szétverték a nagyüzemeket, bezárták a bányákat – majd eléldegél a munkanélküli-segélyből, mint a német munkás…
Merthogy volt néhányévtized arra, hogy elfelejtse apái emlékeit, azok meg nem szívesen emlékeztek a nyomorra meg a nélkülözésekre, visszamenőleg ők is őrgrófok voltak a Csikágóból – az emlékek megszépültek.
Mint ahogy valószínűleg a mi emlékeinkkel is ez történik, hiszen én sem írok közvetlen felettesemről, a hatosztályos alezredesről, meg a sárbuta PB titkárról, mert nekem már jutott háromdiplomás főnökből meg PB titkárból is, és ezek közül a diplomák közül egyet sem a foxi-maxi adott ki.
Ettünk – ittunk – jól éltünk, koldust nem láttunk, hajléktalan se cipelte a szatyrát, hanem a munkásszálláson aludt, munkaviszonya volt mindenkinek, akinek meg munkaiszonya volt, azt elvitte a rendőr, mondván, ha nincs jövedelme, akkor közveszélyes – és igaza is volt.
A mi generációnk már nem találkozott a vegytiszta kapitalizmussal, nem is hitte el, hogy nem minden kapitalizmus olyan, mint amilyen az NSZK-ban volt, a társadalmunkat mindig ahhoz hasonlítottuk, jóllehet a két kultúra közötti különbségek közül a legnagyobb nem a kapitalizmus és a szocializmus közötti differencia volt, hanem az emberek mentalitásbeli különbsége, az a két-háromszáz év, melyet nem lehetett harminc év alatt behozni.
Az emberek elhitték, hogy megérkeztünk – minimálisan is - Ausztriába, és ha valaki azt mondta, hogy legfeljebb Bolívia vagy Venezuela szintjére érkeztünk, hát azt kiröhögték.
Az elmúlt harminchárom év aztán azzal telt, hogy visszaigazoltuk Rákosi legprimitívebb brosúráinak állításait, és szétvertünk mindent, amit addig – nagy keservesen – sikerült összehoznunk.
Volt egy vicc, mely szerint a szocializmus a leghosszabb út a kapitalizmusból a kapitalizmusba, de ezt úgy is meg lehet fogalmaznunk, hogy a leghosszabb út a hárommillió koldus országából a hárommillió koldus országába - de még nem értünk az út végére, lehet abból négymillió is..

Természetesen a helyzetről a politikai ellenfél tehet.

Nem is lehet ez másként, hiszen mi szépek vagyunk és okosak, mígellenben ellenfeleink ab ovo rútak, gonoszok és sárbuták, hiszen az nem létezik, hogy mi hibáztunk volna.
Ha valaki mégis megpendítette, hogy a hiba talán mégis a mi készülékünkben van, azonnal felharsant a kórus: nem a mieinket kell bántani, van azoknak bajuk elég nélkülünk is, emellett ez a magatartás szemben áll választott szektánk alapelveivel is, az önkritikából elég volt Rákosi alatt, csak semmi önmarcang.
Ezért aztán a rendszerváltás óta a magát baloldaliként meghatározó zavaros ideológiájú, ám, kétségkívül jó szándékú, de egyre apadó tömeg egy olyan zenekarra hasonlít, melyben a szólamvezetők – tisztelet a kevés kivételnek - tehetségtelenek, többnyire azt sem tudják, mi a dolguk, viszont mindegyikük karmester akar lenni.
A karmester meg azt hiszi, hogy a fesztiválon akkor nyerheti el a díjat, ha a konkurens zenekar kottájából játszik, - néha az Internacionálé kottájába belecsempész egy-két motívumot az Édes Erdély itt vagyunk című halhatatlanból, vagy a Horst Wessel Lied-ből.
Ez csak azért érthető némiképpen, mert saját kotta többnyire nincs is.
A zenekar ezért összevissza játszik, összhang nincs, időnként a brácsás felragadja a szárnykürtöt és a Rákóczi-induló helyett eljátssza rajta az Il Silenziót, de azt is hamisan.
Hogy ne arról beszéljünk, amiről a politikai ellenfél, hanem arról, ami a mi mondanivalónk, olyan istenfia nincs, az ember néha már azt gondolja, hogy nincs is mit mondanunk, talán.

Na, és persze szervezeteink sincsenek.

Mindent, ami egy politikai szervezetre hasonlított engedtünk szétverni, hacsak nem magunk vertük szét világjobbító dühünkben, azt feltételezve, hogy a politikai szervezet olyan, mint a dudva, nő mindenfele.
Nem kétséges, nőtt is, csak nem a baloldalon, hanem leginkább a jobboldalon és a szélsőjobbon.
A Horthy-nosztalgiára épülő szervezetek, a Vitézi Szék és díszmagyarba öltözött társaik még a rendes bohóckodás kategóriájába estek, létrejöttüket be lehetett tudni a politikai inga visszalengésének, de megjelent a masszív neonácizmus is, a nyilasok mai utódai boldogan idézték fel a régi szép időket.
A főispánokat azonnal követte a faji keveredés erős rosszallása, nem egészen pontosan definiálva, hogy kik is tartoznak egy-egy „faj” fogalma alá.
Talán annyiban változott a helyzet, hogy a zsidókat behelyettesítették a cigányokkal. Nem mintha megváltoztak volna, csak a kockázatot optimalizálták.
India még nincs kihegyezve a cigányüldözésre, míg Izrael atomfegyvert is hordozni képes vadászbombázói légi utántöltéssel bármikor képesek a tanulási képességek hiányából adódó problémák kezelésére.
A baloldal megmaradt szervezetei viszont képtelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, és ennek csak kis részben volt oka, hogy az MSZMP vagyonát einstandolták a tisztakezűek,
A baj az, hogy az új káderek a közösségeket nem voltak képesek egyben tartani, de még arról is gondoskodtak, hogy ami maradt, az véletlen se maradjon hatékony.
Az amúgy is kissé kontraszelektált MSZMP kádereket követő második vonal első dolga volt, hogy leszámolt a demokratikus centralizmussal, ezzel gittegyletekké silányította a megmaradt szervezeteket is, melyek élére az új idők új tehetségei jöttek, miközben a maradék vagyonon folyt a torzsalkodás.
A marxizmusból a tőkét elvitte az MSZP, a Munkáspártnak Thürmer jutott, akit zseniálisan talált ki Horn – ez abból is látszik, hogy a módszert ma Orbán alkalmazza – úgy kell egy szélsőséges párt, mint falat kenyér
Senkinek nem kellett csalódnia, kivéve azokat, akik hittek abban, hogy az emberek számára kell egy igazságos és emberséges, élhető társadalom.
A baloldalnak - ha még az életben egyszer fel akar tápászkodni a padlóról – szervezetek kellenek, mert a mai helyzetben a politikai üzeneteket másképpen nem lehet eljuttatni a választókhoz.
Nem szükségszerű, hogy ezek deklaráltan politikai szervezetek legyenek, ettől úgyis viszket a mai ember, de az szükségszerű lenne, hogy a vitaklubokban, nyugdíjas klubokban, amatőr sportkörökben, baráti csoportosulásokban megjelenjen a baloldal véleménye a világ dolgairól, a baloldali aktivistáknak ezek adhatnának fórumot.
És ott kellene lenni a szakszervezetekben, segíteni kellene ezek szervezését, mert az emberek szeretnek tartozni valahova, ma pedig a társadalom szövetét szétszaggatták, sok esetben nincs kivel, kikkel megbeszélni a világ dolgait.
Ez sok szervezőmunkát igényel, de megéri, mert ne feledjük, ellenfeleink profik, ők mindenütt ott lesznek, ahol velünk nem találkozhat az állampolgár.

Elfeledkeztünk az ifjúságról.

A fiatalok a haladás motorjai, aki megnyeri a fiatalokat, az megnyeri a politikai harcot.
De ez se megy spontán módon, szervezni meg elfelejtettük.

Természetesen olyan szervezeteket kellett volna létrehozni, melyek nem lózungok mantrázásával, hanem a baloldali eszmeiséget magukban hordozó cselekedetekhez adtak volna kereteket az ifjúságnak. A fiatal cselekedni szeret, nem dumálni és még kevésbé dumákat hallgatni szakmányban.
Magunk mellé állítani csak úgy tudjuk őket, ha számukra is vállalható, értelmes célok elérése érdekében értelmes és valódi feladatokat adunk nekik, akkor elhúzzák a hegyet is, de áltevékenységekkel becsapni őket - végzetes hiba.
A baloldalnak a mai napig nincs egyetlen működő ifjúsági szervezete sem, ez maga az öngyilkosság.

Elfeledkeztünk az öregekről.

Ellenvetés nélkül hagytuk, hogy ellenfeleink ellopják az idősebb korosztályok múltját, leértékeljék az életüket és kidobják a szemétdombra azokat a generációkat, melyek egy világháború romjain értékes, élhető és biztonságos társadalmat hoztak létre.
Hagytuk, hogy leszólják eredményeinket, törekvéseinket és céljainkat, hagytuk, hogy szitokszóvá tegyék a kommunista megnevezést, az elvtárs megszólítást olyanok, akiknek a november hetedikei jutalom reményében úgy csattogott a bokájuk a párttitkár előtt, mint a kasztanyetta.
Szerencsétlen tökfilkók, akik itt láttak először közelről fürdőszobát leszólták a lakótelepeket, a Kádár-kockát, a termelőszövetkezeteket, a gazdasági teljesítményünket.
A dadogós a kommunistákat kárhoztatta, mert nem vették fel rádió-bemondónak, a tehetségtelenségüket üldözöttségnek nevezték, miközben a rendszerváltozás során sehol, semmilyen elnyomott lángész nem került elő.
Kádár rendszere valódi baloldali rendszer volt – a kisemberek, a gyalogosok rendszere, ahol az idősebb generációk is létbiztonságban élhettek, ma meg merő frászban lehetnek, mit hoz a holnap.
A gyerekek egy része külföldön, a kaja egyre drágább, a gyógyszer sem olcsó és néha hiánycikk, az orvos is hiánycikk, a társadalmi szolidaritás egyre gyengébb.
Nem jó a mai Magyarországon öregnek lenni, és mi hagytuk, hogy apránként ellopja ez a rendszer a megérdemelt nyugodt öregkort.

A baloldal felvállalt sok dolgot, melyet nem kellett volna.

A rendszerváltás táján már olyan volt, mint a bibliai bűnbak. Engesztelés napján a főpap kézrátétellel egy bakkecskére ruházta Izrael népének minden bűnét, majd a bakkecskét kizavarták a sivatagba a démonok közé, annyi volt a szerencsétlen baknak, ezzel Izrael népe bűntelenné vált.-
Praktikus megoldás – már amennyiben nem a kecske szemszögéből vizsgáljuk a dolgot.
Jelen esetben a kommunizmusban hívők és azért tenni is akarók minden bűnéért és hibájáért a nálunk szocializmusnak nevezett „átkos negyven évet” és a kommunistákat okolta a rendszerváltók felettébb heterogén népe.
Nem lett volna ez baj, ha a baloldal – szigorúan tudományos alapon - szembefordul ezzel a törekvéssel és nem kezd vad bűnbánatba a cári család kivégzésétől Sztálin bűnein keresztül az 56-os csőcselék felelősségre vonásáig, a vesztett világháborúktól a Tanácsköztársaság ellen lázadók elleni vörösterrorig mindenért.
Az sem lett volna baj, ha nem hagyja összemosni a marxizmus kommunizmus-fogalmát a bolsevizmussal, a bolsevizmust a sztálini személyi kultusszal és terrorral, ha tisztázza viszonyát a szociáldemokráciához, hiszen a történelmi előzményekből – a Bethlen-Peyer paktumból - akár ez is következhetett volna.
A legirritálóbb az egészben az, hogy a jobboldalnak nem kellett kívülről adnia a hóhért, a baloldal maga ácsolta a bitót, maga csomózta nyakára a kötelet, köszönhetően párszáz vegyes indítékú embernek, akik lelkesen vívták az osztályvezető-helyettesek forradalmát.
Motivációjuk a hibás önértékelés, a pozíció-éhség, a hatalomvágy és nem utolsó sorban a főníciaiak találmánya iránti vágy volt.
A baloldal nagy hibája a kontraszelektált káderpolitika volt, ennek legszebb példája, hogy Kádár után egy Grósz Károly kerülhetett pozícióba, aki kétségkívül jó szándékú volt, ám egy ennyire bonyolult politikai helyzet megoldásához szükséges képességekkel nemigen rendelkezett.
Kár.

Nem vállalt fel viszont sok dolgot, melyet fel kellett volna vállalnia.

Elsősorban elfelejtette felvállalni a Kádár nevével fémjelzett korszakot, mely a számtalan hiba, kényszerpályák kötöttségei és útkeresések tévedései ellenére Magyarország aranykora volt, és amely egyértelműen a magyar baloldalhoz kötődik.
Természetesen meg kellett volna vívni a politikai küzdelmet azokkal, akik 1956-ot forradalomként és szabadságharcként, nagy történelmi dicsőségünkként fetisizálják, jóllehet a forradalom október 23.-án déltől este hatig tartott, utána az események a Rádiót védő ÁVH-s sorkatonák lemészárlásával már más irányt vettek.
A történések világpolitikai hátterének tisztázása még hátra van, de egyszer majd csak megnyílnak a nyugati levéltárak is.
A Kádár-rendszer soha nem látott felvirágzást hozott az országnak, bepótolta a félfeudális társadalmi modell és világháborúk és a holokauszt polgár-irtása utáni történelmi űrt.
Ha úgy tetszik, a baloldal volt az ország polgárosodásának egyúttal a társadalmi különbségek mérséklésének motorja, hihetetlen társadalmi mobilitást és fejlődést hozva.
Az ország szovjet kötődése ellenére is tiszteletet és elismerést váltott ki a nyugati világban is, a szocialista tábor bezzeg-országa lettünk, de eredményeink alapján számos nyugati ország irigységét is kiváltottuk.
Oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, ipar, a cigányság helyzete, a szegénység felszámolása, a lakhatási szegénység erős mérséklése, a kultúra helyzete mind-mind ezerszer különb állapotban volt, mint amilyenben ma van, és a mi tulajdonunk volt az ország az utolsó szögig.
A földosztás is a baloldalhoz kötődik, meg az a sajátosan magyar megoldás, mely oly jövedelmezővé tudta tenni a mezőgazdaságot, hogy egyike lett a világ összesen két nettó költségvetési befizetőjének.
Igaz, akkortájt még csak az ország apraját –gemkapcsokat meg filctollat - lehetett hazavinni, azóta sokat fejlődtünk.
Azok az emberek, akik közül nem egy – és mindegy is, hogy milyen indítékból – részt vett a kiváló eredmények létrehozásában a rendszerváltás után boldogan ócsárolta saját múltját és teljesítményét, leszólta a házgyári lakásokat és a Kádár-kockát, az állampolgári jogon járó egészségügyi ellátást, az oktatást, a három „T” kultúrpolitikáját, a termelőszövetkezeteket, saját apját-anyját.
Érdekes és tanulságos volt.
A jelenkor nagy pofázásai dacára még a hazafiságra nevelést is jobban oldotta meg a baloldal, mint a mai soviniszta-nacionalista kleptokrácia.
A kor filmjei magas művészi színvonalon adtak lehetőséget a nemzettel való azonosulásra, mindenfajta nyálcsorgatás és történelmi hazudozás nélkül.
A művészek a kor megbecsült emberei voltak, csak később derült ki, hogy üldözték őket, Kossuth-díjjal, címekkel és cafrangokkal.
Vért kellett izzadniuk, míg valamilyen személyes sérelmüket el nem tudták adni üldöztetésnek.
Igaz ez a könnyűzenére is, ahol a mai ellenállók csúcsteljesítménye a csirkedarálás és a Sárga rózsa abszolválása volt, és nem emlékszem, hogy az előadók nyomorogtak volna.

Szétporlasztott baloldal.

A folyamat már az MSZMP-n belül elindult, mikor megjelentek a magukat reformkommunistaként meghatározó osztályvezető-helyettesek, akiknek valódi reform-elképzeléseik ugyan nem voltak, de felettébb nagy határozottsággal bírálták a rendszer valóságos és vélt hibáit.
Ehhez nagy segítséget adtak a kor közgazdászai, akik különféle elemzéseikben előszeretettel kérték számon a kapitalizmus működési modelljének hiányát a szocialista gazdaságon, de valóságos és szocialista - a termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján álló - megoldást adni nemigen tudtak és látnivalóan nem is akartak.
Nem is csoda, hiszen a probléma nem elsősorban hazai jellegű volt, hanem a Szovjetunió gazdasági-politikai meggyengüléséből adódott, és ezzel szemben nem voltak a magyar gazdaságpolitikának eszközei.
A neves szerzők – Antal László, Antalóczy Katalin, Bokros Lajos, Bukva Anna, Csillag István, Kopátsy Sándor, Lengyel László, Matolcsy György, Riecke Werner, Surányi György a Pénzügykutatási Intézet cégére alatt adták a tanácsokat a libák gyógykezelésére, de a tanácsaik csak saját túlélésükhöz voltak elegendők - elég csak a névsorra ránézni.
A nyolcvanas évek közepétől megindult a társadalmi tulajdon hazahordás útján történő felszámolása - kedves eufemizmussal ezt spontán privatizációnak becézték – mely kirántotta a szőnyeget a kádári társadalom kisemberei alól, akik ehhez lelkesen tapsoltak.
A kisembert már akkor sem volt nehéz megvezetni, azóta meg csak butult a társadalom.
A rendszerváltás során aztán a baloldal érdekcsoportokra esett szét, de az érdek nem a társadalom jobbá tétele volt, hanem az állami – társadalmi vagyonból megszerezhető tulajdoni hányad.
Az MSZMP és általában a kádári struktúra útjában volt a feltörekvő hatalomnak, ezért aztán – vélhetőleg Horn Gyula – kétfelé szakította, és a szalonképes MSZP mellé egy akár szélsőbaloldalinak is tekinthető Munkáspártot is gründolt.
Más kérdés, hogy ez a szélsőbaloldaliság nemigen jött be, a baloldal errefelé soha nem volt radikális, erről Horthy és különítményei, majd államszervezete gondoskodtak, csak erről ma már nem illik beszélni.
Ahogy volt itt Bethlen-Peyer paktum, ha Orbán kicsit tovább húzza, lehet itt még hasonló…
Aztán szélesedett a választék, jöttek a magukat szociáldemokratának tartó zavaros ideológiájú népek, Petrasovits Anna vezérletével, és megjelentek a baloldali liberálisok is, akik leginkább azt gondolták, hogy egyéni szabadságuk csak akkor ér véget az én orromnál, ha azt a nótát fújom, melyet ők előírtak.
Az utolsó csapás a baloldalra az MSZP szétszakítása volt, melynek eredményeként létrejött egy magát baloldalinak nyilvánító pártszerű nyugdíjasklub, melynek nevében úgy csinálnak vezetői, mintha politizálnának, csak éppen célt nem határoznak meg, és létrejött egy erős szociális érzékenységgel rendelkező, néha egy szekta jellegzetességeit is felmutató balliberális párt, mely mindenkit képviselni akar, ezért senkit sem képvisel igazán.
Tipikus példája ez annak, mikor a kettő kevesebb, mint az egy.
Nem beszélnék az olyan pártokról, mint az ISZOMM, szerintem, aki egy ilyen nevet fel tudott venni, az fikarcnyit se ért se a tömeglélektanból, se a magyar ember átvitt értelmű szövegekhez való viszonyából, pedig Gyurcsány példájából - öregecskedő feleségek, hazudtunk reggel, éjjel meg este - okulhatott volna.
Kár, mert Szanyi valaha tehetséges volt.
Thürmerről itt ne is essék szó, a néhány elkötelezetten baloldalit, akit jobban nyírnak balról, mint jobbról, szívemből sajnálom.

Persze volt itt azért árulás is.

Nem olyanokra gondolok, mint például Horn Gyula, aki vadul kereste a megfelelő választ a megváltozott politikai helyzetre, mert az ő munkájában kétségkívül érezhető volt a baloldali megoldások iránti törekvés.
De azért neki is fel lehet róni a Vatikánnal kötött elhibázott alkut, az állam lemondását ezer éves főkegyúri jogáról, az oktatás állami monopóliumáról, az adózási-finanszírozási anomáliákat, az ellentételezés nélküli osztogatást.
Viszont volt nekünk Szili Katalinunk, Csintalan Sándorunk, Pozsgay Imrénk, Puch Lászlónk és számtalan kisebb sakálunk is, akik helyi szinten árulták el az eszmét, melyben talán soha sem hittek.
Akik pénzért adták a hitüket, azokat még meg is lehet érteni a klasszikusok tanítása alapján (lét-tudat...) de voltak rengetegen, akik utólag megvilágosodtak és feledtetni próbálták egykori önmagukat – a damaszkuszi úton igen nagy torlódásokkal kellett számolni.

Kísértett a múlt, a Horthy-rendszer, meg a nyilasok hagyatéka.

A második világháborúban a vesztes oldalon álltunk, ez, meg a soha fel nem vállalt múltunk persze nem könnyítette meg a baloldal dolgát, hiszen a baloldaliságot sokan az oroszbarátsággal és a zsidósággal azonosították, a háború után aztán őket okolták a vereségért.
A Horthy-rendszer lyukas zoknis kispolgársága koncepciót váltott, és ugyanúgy kiszolgálta a szocialista modellt, mint előtte bárkit, aki a hatalom birtokában volt, és bár a baloldal őket is felemelte, mégis visszasírták azt a világot, melyben még „valakik” voltak - a büdös prolihoz képest.
Az államigazgatásban középszinten jelentős pozíciókat töltöttek be, és hát az emberi gyengeség is teret adott szervilizmusuknak, sok ember fülének édes a bokacsattogtatás.
Gyerekeikbe is ezt nevelték, ezért aztán a rendszerváltás idején virágba borult a Horthy-kultusz, beindult a Trianon-biznisz, feltámadt a tetszhalott nacionalizmus, ez pedig nem nagyon kedvezett a baloldalnak, mely mire körülnézett a haladás megtestesítőjéből nemzetáruló lett.
Ez ellen se vettük fel a harcot, hagytuk szó nélkül a történelem-hamisításokat, sok esetben prominens politikusaink is nyilvános bűnbánatokat tartottak, elhatárolódtak el sem követett bűnöktől,
A jobboldal a múltba merengett, a baloldal meg Matolcsyra emlékeztető tekintettel gazsulált az agresszíven nyomuló ellenfélnek.
Kitört a vallásoság, a szocialista társadalom utolsó miniszterelnöke büszkén dicsekedett vele, hogy a szomszéd faluban titokban megkereszteltette a gyermekeit, majd elment egy bankhoz főportásnak, világ szégyenére.
Természetesen az ilyen viselkedés demoralizálta a társadalmat, melyet a gazdasági változások egyébként is az egyéni életstratégiák felé terelték, a szolgalelkűség jött divatba, ezzel együtt az egyéni sors elkerülhetetlenségének érzete, - igen gyorsan visszacsúszott a társadalom vagy hatvan-hetven évet.
A baloldal szervezetek nélkül maradt.
Az utódpártnak kikiáltott szocialisták elfoglalták magukat saját pozíció-harcaikkal, a szocialista rendszer félretett politikusai megkísérelték felépíteni új egzisztenciájukat régi kapcsolati hálójuk maradékának kihasználásával, aztán kinek sikerült, kinek nem.
A skála a milliárdostól az öngyilkosig terjedt.
A falu népe fikarcnyit sem hasonlított Dózsa népére, szétverték a világhírű magyar mezőgazdaságot, a traktort kerekenként vitték haza és megindult a tülekedés a földekért, melyeken büszkén kellett volna szemlélni a ló seggét nézegető magyar parasztot annak is, akinek a szeme már régen John Deer-hez szokott.
A földeken virágzott a pipacs, az emberek jelentős része visszacsúszott a zsellér-sorba, a szegény meg hamar odatalált az árokpartra, ahol a helyi hatalmasság kegyéből kapott közmunkáért annyit, amennyi éhenhalni sok, megélni kevés.
Nem szóltak ellene, viszont kifogták a lipicait a rózsadombi műparaszt kocsijából, és ünnepelték leszármazottaik tönkretételét, és hálálkodva emlékeztek a Főméltóságú Asszonyra, aki karácsonyra cipőt adott ajándékba annak a cselédnek, aki a szocializmus alatt akkor se szorult volna rá ilyen adományra, ha százlábúnak születik.
A termelőszövetkezetek létrehozásakor a földek – melyeket mellesleg a baloldal osztott a falu népének – gazdáik tulajdonában maradtak, ma már a földtulajdon néhányezer család kezében koncentrálódik, ott terem rajta a világhírű magyar földalapú támogatás.

Azt sem értettük meg, hogy a politika korunkban a kommunikációról szól.

Sajnos ellenfeleink ezt pontosan tudták, és mire kettőt körülnéztünk, már nem voltak kezünkben eszközök.
Sajnos ma sincsenek, a baloldalnak nincs nyomtatott sajtója, nincs se rádió, se televízió-csatornája, az internet böngészése meg nem a zsákfalvak népének kedvenc időtöltése.
Abban a világban, melyben ma már a háborúk is a kommunikációs térben zajlanak, a mi potenciális támogatóink a királyi televízióból értesülnek a világ dolgairól, aztán csodálkozhatunk, mikor a választásokon kiderül, hogy a baloldalt tartják ellenségüknek.
Jellemző volt, hogy anno a nép elhitte, ha valami megjelent az újságban vagy a televízóban, rádióban, ma meg nem hiszi el még azt sem, amit a két szemével lát, de lehet, talán jól is teszi, mert a mai médiumok zöme azt tartja politizálásnak, ha valamelyik általa preferált politikai irányvonal érdekeinek megfelelően gátlástalanul hazudozik, int a szabadságos katona.
A kommunikációs helyzet alakulásáért alapvetően Gyurcsány Ferenc média-politikája felelős, pontosabban az a habitus, mely a magyar liberális értelmiség sajátja, a sportszerűségnek és tiszta demokratizmusnak vélt doktriner szépelgés, mellyel szemben egy hiéna-falka kíméletlen prakticizmusa áll.
Természetesen az utóbbi a hatékonyabb.
Egy harcban, általában a háborúkban ritkán az győz, aki a lövészárok peremén előadja a Hattyúk tavát, ebből az előadásból lefeljebb a hattyú halála valósulhat meg, de ebből is leginkább a koreográfia színpadi műből kimaradt része, mikor a hattyút kibelezik.
Szép elveket hangoztatni éppenséggel lehet, de minek?
Lehet hivatkozni a demokráciára, meg a pártpénztárnokra, aki nem ad pénzt a pártelnöknek céljai megvalósításához, de ebben az esetben nem a sopánkodás a célszerű, hanem a pártpénztárnok világgá zavarása.
A mai helyzet konkrétan az, hogy egyetlen médium sincs a baloldal kezében, a Népszavát ugyanaz a tíz újságíró írja tele, külpolitikailag többnyire ostobaságokkal, belpolitikailag meg lózungokkal, az ellenfél hirdetését olvashatjuk teljes oldalon – komolyan mondom, ennél alább már nincs.
A baloldalinak tartott televízió egy szekta kezében van, melyet a hatalom megvett kilóra, a balolodalinak nevezett rádió vergődik, meg a sz@rt maszatolja, tisztelet a kevés számú elkötelezett újságírónak.
Ez a mai baloldal számára felmentést és magyarázatot ad a gyengének is alig nevezhető teljesítményre, jóllehet a helyzetet lehetne lehetőségként is kezelni, csak éppen ebbe is munkát kellene fektetni.
Világjelenség a nyomtatott sajtó visszaszorulása, a televízió jelentőségének csökkenése a digitális kommunikáció előtérbe kerülése, - talán el lehetne beszélgetni az unokákkal, akik már régóta nem a televízióból tájékozódnak a világ dolgairól.
Sajnos, a digitális világban egy mértékadó baloldali portálra nehezen akadnak, van helyette szélsőséges handabanda, meg magát liberálisnak tartó nyámmogás, meg a különféle tömegmanipulációs kísérletek.
A baloldal ideológiai zűrzavara visszatükröződik propagandájában is, no, meg eredményeségének hiányában is.
A helyzet az, hogy tömegpropagandát hatékonyabb talán Lenintől tanulni, mint a Jancsi és Juliska átültetésével kísérletezni a mai társadalomba, különösen akkor, mikor ellenfelünk Göbbels, Machiavelli és Sztálin emlőiről kortyolgatja a feladatokat.

A szakértelem bolsevista trükk, mondta a jobboldal, mi meg elhittük neki.

Nem is alkalmazzuk, nehogy megártson nekünk, inkább csak hüledezünk és demokratikus jogaink csorbításáról handabandázunk, amikor ellenfelünk adatbázist épít, amikor teszteli a társadalom reakcióit, amikor igénybe veszi a közvéleménykutatók munkáját.
Ellenfeleink oldalán rengeteg a jólképzett fiatal szakember, akik a holnap politikusai és politikacsinálói lesznek, a baloldal meg óriási káderhiánnyal küzd.
Nehéz ezzel szembenézni, de nem kellünk a fiataloknak, mert képtelenek vagyunk eszméinket divatos ruhákba öltöztetve kínálni nekik.
Talán azért, mert kényelmesek vagyunk, talán, mert valóban nemértjük a mai világot és nem értjük a mai fiatalok igényeit, nem azt kínáljuk az idősebb generációknak, amire vágynának.
Talán mert azt szeretjük, ha a harcostársnak kinézett fiatal leginkább ránk hasonlít, de még csak nem is ifjúkori önmagukra, hanem mai, kissé már leamortizált, megkopott és a kor új kihívásait nehezen emésztő állapotunkra.
A mai világ gyors, folyamatos alkalmazkodást igényel, a baloldal mai vezetői (kik is ők, név szerint?) erre nem tűnnek alkalmasnak, megaztán nem is divat ma baloldalinak lenni.
A melós ma nem törődik a társadalommal, elfoglalja a napi küzdelem a megélhetésért, a paraszt föld nélkül még csak parasztnak se mondható, leginkább zsellér vagy cseléd, aki évszázadok beidegződését követve sunyin alkalmazkodik mindenhez, a nincstelen meg mindent megtesz a túlélésért.
Az értelmiségi meg vagy magát liberálisnak tartó, de mindent az államtól váró álmodozó, vagy a világ Magyarországhoz csatolásáról deliráló szerencsétlen, aki azt hiszi, hogy az a jó magyar, aki a határainkon kívül él, aki meg belül, az tápos.
A társadalom ma olyan, mint a háziasszony tálja, mielőtt meggyúrja a tésztát a süteményhez.
Külön van benne minden alkotóeleme, semmi nem tartja össze, így aztán mindennek mondható, csak élvezhető ételnek nem.
Ma a baloldalon virulnak a szekták, melyek jobban utálják egymást, mint az Inkviziciót, a nép körében legkelendőbb az a vélekedés, mely szerint ezek mind egyformák, csak lopni akarnak, összemossák a gyilkost az áldozatával, mondván ezek mindketten verekedtek. Mindahányan elfelejtették a múltjukat, hogy honnan jöttek ők, vagy apáik, nem sikk ma vállalni az embernek önmagát.
Olyan emberek is mélységes lenézéssel beszélnek a szocializmus társadalompolitikai képzéséről – a foximaxiról – akiknek lövésük sincs egy társadalom működéséről, akik fennen hangoztatják, hogy őket a politika nem érdekli, mert nem fogják fel, hogy az élet megszervezésének módját hívják politikának.
Amikor leadják szavazatukat, akkor nem az érdekeik alapján szavaznak, hanem a szomszédasszony bölcsessége alapján, vagy arra szép, magas pasira, arra a sokat sejtetően nagy orrúra, akit aztán sebtében szentté is avatnak, meg arra, aki a kocsmában is odaképzelhető a pult mellé a stampó pálesszal a kezében.
Nincsenek karizmatikus baloldali politikusok, ha akad néha egy, akkor abból azonnal oszlopszentet faragunk, akinek a legbornírtabb hülyeségeit is zokszó nélkül lenyeljük.

Hát - a teljesség igénye nélkül – valahogy így látom ma a helyzetet, melyre csak rátett egy lapáttal az ukrán helyzet, tovább növelve az eszmei zűrzavart.
Véleményem szerint erre sem tudott a baloldal megfelelően reagálni, konkrétan nem is reagált sehogy, és nem tett semmit azért sem, hogy a társadalom legalább sejtse, mi zajlik a világban és miért.
Majd megtanuljuk persze, úgy kétszáz év késéssel, de az is lehet, hogy még akkor sem.
Magyarember nehezen tanul, könnyen felejt…

:O)))

(Attól függ persze, mit értünk "baloldalon"!    - Balmix szerk.)