3. A Munkáspárt újjáalakítása

1989. október 6-án, a Kongresszus ‘89 néven elhíresült XIV. kongresszus elsöprő többséggel hozta meg az MSZMP feloszlatásáról szóló határozatot, ám e döntést kezdettől fogva illegitimnek tekintette a Ribánszki Róbert által vezetett Marxista Egységplatform, valamint a Berecz Jánoshoz köthető Összefogás az MSZMP-ért tömörülés is. Számos vidéki és városi alapszervezet adott ki tiltakozó nyilatkozatot az MSZMP feloszlatása ellen. A Münnich Ferenc Társaság és Grósz Károly és köre szintén a kommunista ellenállás bástyáinak számítottak. E történelmi időkben az ő kezükben volt a mozgalom sorsa. Kérdés volt, hogy újjá tud-e alakulni a rendszerváltás viharában a kommunisták pártja?

Nem volt kérdéses, hogy a tagság részéről van igény egy új marxista pártra, az MSZMP újjászervezésének koordinációja azonban már komoly akadályokba ütközött. E három forradalmi platform, a majdan létrejövő „megújult MSZMP” alapító áramlatainak meg kellett egyeznie a XIV. kongresszus összehívásáról, illetve az újjáalakítás során felmerülő politikai-szervezeti kérdésekről. E közös harc első erődemonstrációjaként 1000 fő részvételével nagyszabású kommunista gyűlésre került sor 1989. november 7-én, amelyen először jelentek meg együtt egységesen a Munkáspárt alapító atyái:

• Berecz János, az MSZMP Politikai Bizottságának egykori tagja
• Grósz Károly, MSZMP utolsó főtitktára
• Puja Frigyes, egykori külügyminiszter
• Ribánszki Róbert, Marxista Egységplatform elnöke, volt pekingi nagykövet
• Maróti Imre, egykori miniszterhelyette és KB-titkár
• Szigeti József akadémikus

Video: archiv felvétel az 1989. november 7-i nagygyűlésről.

https://nava.hu/id/06345_1989/

A Kongresszust Előkészítő Bizottság 1989. november 17-én alakul meg, amelynek elnöke lett Grósz Károly. Helyet kapott benne Udvarhelyi László, a párt később igen népszerűvé vált belpolitikai titkára is, aki három évvel később méltatlan körülmények között kényszerül távozni a Munkáspárt életéből.

1989. november 24-én jelent meg először az új kommunista hetilap, A Szabadság újság. A lap megjelenéséhez szükséges anyagi forrás előteremtése Ribánszki Róbert közbenjárásának köszönhető. Külföldi kapcsolatait felhasználva a Palesztin Népi Felszabadítási Front fordult segítségért, akik több alkalommal is 400.000 Forinttal támogatták a lap megjelenését^[1]. A főszerkesztő Virág Ferenc lett.

A Munkáspártot (akkori nevében megújult MSZMP) újjáalakító kongresszus napja 1989. december 17-én jött el. Az MSZMP-vel való folytonosságot hangsúlyozva ez a kongresszus nem az első, hanem a 14. számot kapta. E történelmi kongresszust a magyar munkásmozgalom legendás veterán harcosa, az akkor 81 éves Marosán György nyitotta meg, akit a kongresszus 765 küldötte a Központi Bizottság tiszteletbeli tagjává választott. Az újjáalakult párt vezetése később nem tartott igényt tanácsaira, sem munkájára, így Marosán György háttérbe szorulva, politikailag elszigetelve vett búcsút e világtól.

A Munkáspárt modern, szervezeti szabályzatát tekintve demokratikus, programját tekintve pedig korszerű marxista pártként alakult újjá, amely széles jogokat biztosított az alapszervezeteknek  A kongresszus csupán egyetlen kérdésben nem tudott azonnal dűlőre jutni: a pártelnök személyéről.

Történetünk eddigi részében Thürmer Gyula neve nem bukkant fel, ami nem a véletlennek vagy a szerző rosszindulatának köszönhető. Az akkor 36 éves Thürmer viszonylag ismeretlen szereplőnek számított a pártmozgalomban. Grósz Károly beosztottjaként adminisztratív feladatokat látott el, a kommunista párt újjáalakításával kapcsolatos sorsdöntő ügyekre nem volt ráhatása. Szerepét az utókor felnagyítva és heroizálva ábrázolja, nem kis részben Thürmer Gyula jóvoltából. Napjainkban a párt megfogyatkozott tagságán kívül az újságírók is nagy szeretettel ápolják azt a hamis legendát, miszerint 1989-ben a kommunisták Thürmer Gyula hívó szavára alapították újjá pártjukat.

Az igazság ezzel szemben az, hogy a Munkáspártot megalapító platformok vezetői egyáltalán nem támogatták Thürmer Gyula pártelnöki ambícióit. Hogy mégis rá esett a választás, az Grósz Károly közbenjárásának köszönhető, aki bízott a fiatal és tehetségesnek tűnő Thürmer Gyulában. Grósz minden lehetséges eszközt bevetett annak érdekében, hogy meggyőzze a kommunista pártot újjá alakító vezetőket Thürmer Gyula politikai alkalmasságáról. Erőfeszítése sikerrel járt. A párt alapító atyái, majd végül a párt (újjá)alakuló kongresszusa nagy reményekkel sorakozott fel az MSZMP jövőjét és reményét megtestesítő Thürmer Gyula mögött.

Így lett Thürmer Gyula a Munkáspárt elnöke. Berecz János 2 évvel később, 1991-ben már ráeszmélt ama tévedésére, hogy az egész párttagság és a kongresszus történelmi hibát követett el a Thürmer pártelnökké emelésével, Grósz Károly azonban sohasem adta fel a reményt arra, hogy Thürmer Gyulából tapasztalt és elvhű politikus váljon. Amikor Grósz Károly eltávozott az élők sorából, a párttagság úgy érezte, hogy a Munkáspártnak a saját halottjának kell tekintenie a párt egyik legmeghatározóbb alapító tagját, a szocialista Magyarország egykori pártfőtitkárát. Thürmer Gyula megtagadta a végső búcsút Grósz Károlytól. Az emiatt érzett felháborodásának adott hangot Berecz János 1996. január 20-án kelt, a Munkáspárt Központi Bizottságának címzett levelében, amelyben az alábbi vallomást tette:

„A párt újjászervezésében részt vevők többségében nem tartottuk eléggé felkészültnek, tapasztaltnak és jellemében erősnek Thürmer Gyulát a pártelnöki megbízásra. De Grósz Károly bízott benne, dicsérte és kiharcolta a mi támogatásunkat is. Amikor pedig az évek során kitűnt, hogy Thürmer Gyulának nem elhivatottság, hanem egzisztenciális kérdés az elnöki poszt, Karcsi még akkor is védte és hitt benne, hogy fejlődőképes, s így eredménye is lesz. Most aztán “fizetett” Thürmer Gyula Grósz Károlynak a bizalmáért”^[2]

A megújult MSZMP, azaz a mai Magyar Munkáspárt Közép-Európa egyik legtöbb tagot számláló kommunista pártjaként alakult újjá. Több, mint 43.000 főből álló tagsága messze meghaladta bármelyik más párt taglétszámát, a tagdíjakból származó közel 20 millió forintnyi éves bevétel pedig stabil anyagi alapokat teremtett a párt számára. A rendszerváltás utáni új politikai elit joggal aggódott az MSZMP újjáalakulása miatt, ezért minden lehetséges eszközzel próbálták a kommunistákat politikai karantén  alá helyezni. Hogy az új MSZMP-re nézve nem a restaurált kapitalista hatalom dühös antikommunizmusa, hanem a párton belül hamarosan elinduló tisztogatások jelentették a legnagyobb veszélyt, azt a Munkáspárt újjáalapításának euforikus hangulatában senki sem sejtette.

4. A párt első vezetői

Az újjáalakult Munkáspárt (ezekben az időben megújult MSZMP-nek hívták) nem csak a kommunista megújulást, hanem egyúttal politikai generációváltást is végrehajtott. A szocialista rendszerben egykor magas politikai pozíciókat betöltő, országosan ismert kommunista vezetők önzetlenül, bátran vállalták a Munkáspárt újjáalakulásának minden veszélyét és nehézségét, ám történelmi küldetésük a 14. kongresszus után véget ért.

Nem kívántak a megújulásban lévő párt „arcai” lenni. Berecz János, Grósz Károly, Puja Frigyes, Ribánszki Róbert, Tóth Lajos vezérőrnagy a 89 tagot számláló Központi Bizottságban folytatták politikai pályafutásukat. Az évtizedek során felhalmozott politikai tudásukkal, bölcsességükkel, konstruktív tanácsaikkal szerették volna szolgálni tovább a párt és a szocializmus ügyét. Sorsuk azonban másképp alakult: rövid időn belül személyük mellőzötté vált, a Thürmer-féle pártvezetéssel való összetűzésben lemondtak a Munkáspártban betöltött tisztségeikről és visszavonultak a mozgalmi élettől.

A Központi Bizottság mellett megkezdte működését az úgynevezett Tanácsadó Testület is, amely a marxista tudósokat, filozófusokat, egyetemi tanárokat, szociológusokat, közgazdászokat tömörítő szervezeteként a „párt agytrösztjeként” funkcionált egészen annak felszámolásáig. Elnöke Wirth Ádám egyetemi tanár és filozófus volt. Nevéhez fűződik a párt első, történelmi jelentőségű nyilatkozatának, a megújult MSZMP Politikai Nyilatkozatának megfogalmazása.

A párt legfelsőbb vezetése, amelyet akkor Ügyvezető Testületnek hívtak, karizmatikus és tehetséges munkásokból, a marxista értelmiség legkiválóbb képviselőiből, valamint a szövetkezeti parasztság körében kedvelt, nagy tekintélynek örvendő pártvezetőkből állt. Mindannyian megérdemlik, hogy nevük megemlítésre kerüljön:

Alelnök lett:

• Nyírő Sándor, diósgyőri esztergályos
• Koi Tibor, záhonyi vasutas
• Pozsonyi Attila, Tamási település termelőszövetkezeti elnöke

Ügyvezető Testület tagja lett

• Orosz József, a Bányászszakszervezet titkára, aki szervezési feladatokat látott el az új pártban
• Sántha János, építészmérnök, a Munkáspárt új kultúrpolitikai KB-titkára
• Maróti Imre, a Munkáspárt első budapesti elnöke, egykori miniszter-helyettes
• Moravcsik Attila, az Ipari Minisztérium egykori Üzemigazgatója, a párt első pénztárosa
• Dóczé Kálmán, nyugalmazott madridi nagykövet, a párt külügyekért felelős titkára
• Udvarhelyi László, a Központi Bizottság belpolitikai titkára
• Virág Ferenc, A Szabadság újság főszerkesztője
• Vasas Joachim politológus, a KB regionális titkára
• Benkéné Kiss Valéria, egészségnevelő
• Kislaki Béla, sajtóiroda-vezető
• Kovács Pál, nyugdíjas

Az Etikai Bizottság elnöke Beke József lett, a Pénzügyi Ellenőrző Bizottságot Iklódi Gábor vezette.

A Munkáspárt 14. kongresszusának lelkesítő, forradalmi pillanatai hamar semmivé váltak. A fenti listán szereplő személyeket kommunista elhivatottságukon kívül nem csak az köti össze, hogy a rendszerváltást követő vészterhes időkben ők álltak a Munkáspárt élén, hanem az is, hogy ők lettek a párton belüli kommunista-üldözések első áldozatai is. Mire a Munkáspárt soron következő, 15. kongresszusát összehívták, többségük már nem volt tagja a pártnak.

^[1] Utolsó jelentések Kádárról, iii-iii-kronika.blog.hu

 https://iii-iii-kronika.blog.hu/2013/12/05/utolso_jelentesek_kadarrol (letöltve: 2020.05.01)

^[2] Berecz János, Nyílt levél a Munkáspárt Központi Bizottságának tagjaihoz, 1996. január 20. Megjelent: A magyar kommunista mozgalom helyzetének alakulása, különös tekintettel a rendszerváltástól napjainkig terjedő időszakra kiadvány, Szövetség a Baloldal Megújulásáért Elméleti-Politikai Műhely , Budapest, 2005