Az ünnep a szívünkben lakik, ha ünneplünk, a szívünk öltözik ünneplőbe, a lelkünk mosolyog.
Szép volt, mikor még volt ünnepünk, amikor a naptárból ugyan még hiányzott a piros betű, de az iskolások ettől még büszkén szavalták a Nemzeti dalt, énekelték a Kossuth nótát, és mindahányan mentek volna, ha Kossuth Lajos üzent volna.
Hálistennek nem üzent, mert az üzenetei általában kártékonynak bizonyultak, de ez a magyar történelemben nem volt nóvum, a mi politikusaink ezer nemzedékre előre és hátra verhetetlenek kártékonyságban.

És kokárda volt mindenkin, felnőttön-gyereken egyaránt.
Ez a kokárda nem volt malomkeréknyi és csak egyetlen napig hordtuk, mert valódi közmegegyezés alapján ez a nap volt nálunk a nemzet szabadságának napja, és ezt mindenki így is érezte.
Még azok is, akik tudták, hogy a nevezetes napon a korabeli kemény mag szaladgált az utcákon, és olyan követeléseket kiabált, melyeket már meghaladott az idő, hiszen az Országgyűlés már elfogadtatta azokat a bécsi Udvarral, de hát a fiatal már csak ilyen, szereti azt hinni magáról, hogy ő alakítja a történelmet.
Ilyenkor mindenféléket követel, és kizavarja az országból az oroszokat, még ha utánuk is kell rohannia a követelésével, merthogy ők már saját elhatározásukból hazamentek.

Aztán persze megkorosodik, megpohosodik és visszacsalogatja őket, de ez már egy másik történet, mely nem a szabadságról, hanem a pénzről szól, mely a legalkalmasabb eszköz egy nemzet szabadságának rombadöntésére.
Ez ellen korunk fiataljai nem lépnek fel túl vehemensen, inkább azt lesik, hogy mi esik le esetleg nekik a bőség asztaláról, melyből népünk - képviselői útján - egyaránt vehet, ahol a jognak asztalánál az foglal helyet, kinek vagyon, merthogy mindenki annyit ér, amennyije van.
Sajnos a nép fele fázik és éhezik, átlőve oldala, része minden nyomor, de egyelőre nem kötözik, antibiotikumot se kap, mert hosszú a várólista, viszont állítólag szabad.
Mint tudjuk, szabad országban szabad emberek azt csinálnak, amit szabad...

Ma ismét ünneplünk, vetélkedő keretében: ki tud több birkát kihajtani a legelőre, meghallgatni a szónokokat, akik szintúgy vetélkednek.
Ők abban, hogy ki tud nagyobbakat nyalintani Európa és az Egyesült Államok vezetőinek hátsóján.
Persze ez se újdonság, és a nagy számok törvénye alapján egyre nagyobb az esély, hogy ezer év ezer tévedése után végre egyszer eltalálják, hogy melyik segg az, melynek nyelvvel történő simogatása hasznot is hajt a nemzetnek.
Szégyenkeznünk azért nem kell, nálunk sokkal nagyobb és viharosabb történelemmel rendelkező országok is tévesztenek utat egyszer-egyszer, mi talán csak tévedéseink következetességével tűnünk ki.
Merthogy mi általában nem a saját boldogságunkért harcolunk, mi mások ellen akarunk szabadok lenni.

A szomszédunkban a fegyvereké a szó, ilyenkor állítólag hallgatnak a múzsák, kivéve a magyar politikusok múzsáit, mert ők buzgón biztatják felkaroltjaikat, hogy mondjanak ezer célszerűtlen és lehetőleg hazug frázist, tegyenek meg hihetetlen politikai kanyarokat, aztán reméljék azt, hogy a nép memóriája romlik.
Mi meg üljünk le az asztal mellé, könyököljünk rá, aztán hajtsuk fejünket két tenyerünkbe és szomorkodjunk: juthatott volna nekünk tisztességesebb politikusi garnitúra is.
De hát - mint Moldova mondotta volt -, ilyen helyre ilyen kell, különb helyre különb kell...
Ünnepeljük hát a nemzeti egységet külön-külön, a szabadságot egy maffia-államban, ahol a szabadságra vágyóknak a maffiától nem, hogy egy lófej, de a lóból egyetlen alkatrész se jut.
És reménykedjünk a történelemben, mely ugyan kissé lassú tempóban, de majd csak igazságot szolgáltat és egyszer megadja a szabadságot ennek az ezerszer becsapott és megalázott népnek.

:O)))