Bajban vagyunk. Nincs önálló külpolitikánk, sem stratégiánk. A nemzetközi helyzetről sincsenek érdemi politikai vitáink. Időről-időre felhangzott ugyan, hogy „föl kéne szabadulni már”, önmagában azonban ez nem elég. Mindmáig nem tártuk fel az uniós csatlakozás ellentmondásait, nevezetesen, hogy a várt és remélt új nyugati nyitással egyúttal a jelenlegi neoliberális, gazdasági függésen alapuló eltorzult uniós társadalmi-politikai modelltől is meg akarunk szabadulni.

Az Európai Unió magjában évek óta feltárták a neoliberális integráció, a föderalizáció kudarcát és megtették a döntő lépéseket az „európai megújulás” felé. Mi is e megújult EU-ban akarunk tagok lenni. Nálunk azonban még abban sincs tiszta beszéd, hogy nincs visszatérés a parazita Orbán-rezsim előtti külpolitikához. És nemcsak azért, mert már a 2010 előtti időszak külpolitikája is magán hordozta a neoliberális irányzat markáns jegyeit, hanem azért is, mert az Orbán-kormány remélt bukása után már egy radikálisan megváltozott Európába térhetünk vissza. A 2020-as évtized magyar külpolitikája ezért mindkét vonatkozásban radikális irányváltást követel.

Haza és Haladás

Hagyományosan a nemzeti mítoszok fogságában élünk, ami különös élességgel mutatkozik meg a külpolitikai gondolkodásban és annak gyakorlatában, mind a nemzeti kivételesség, a regionális vezető vagy legalábbis kezdeményező szerep álomvilágában, mind pedig a nemzeti balsors modernizált modelljeiben. Mindkét végletet egyaránt felerősítették a radikálisan változó történelmi helyzetek.

Egyrészt az úttörőnek szánt szerepfelfogásunk a rendszerváltás éveiben, miszerint állítólag „mi, magyarok, különbek vagyunk másoknál” és „persze Közép-Európa is különb a többi európai régiónál”. Másrészt azonban az örök elmaradottság nyomasztó gondolatvilágában élünk, megterhelve az útfüggőség örök átkával és a minden hatalmat kiszolgáló magyar néplélek ma is népszerű, de hamis mítoszával, amit csak megerősített pokoljárásunk az Orbán-rezsim évtizedében.

A haza vagy haladás alternatívája még mindig visszacseng a közgondolkodásban és a külpolitikai vitákban. Igazán ideje lenne már ehelyett a haza és haladás együttes perspektívájában gondolkozni. Csak akkor lehetünk igazán és elkötelezetten EU-pártiak, ha egyúttal a magyarság Európába vezető útját is megtaláljuk. Most a kormányváltással adódik egy lehetőség az irányváltásra.

A rendszerváltás három évtizede után mindenekelőtt szembe kell néznünk reális helyzetünkkel, perifériás függéseink legújabb, uniós változatával, amelynek hatására gazdaságilag, politikailag és kulturálisan tragikusan kettévált a magyar társadalom. Amit az uniós kutatás már legalább egy évtizede feltárt, és újra meg újra megvitat, arról a magyar közvéleményben is dereng már valami, még ha a felismerés frissítő szele még alig jutott is el hozzánk. E rövid helyzetleírás és a stratégiai vázlat a legutóbbi két könyvem rövid összefoglalása (Declining Democracy in East-Central Europe, 2019 és Awaking Europe in the Triple Global Crisis, 2021, Edward Elgar), de támaszkodtam a Változó Világrend (2020) és Az Új Világrend kialakulása (2021) című tanulmánykötetekben megjelent elemzésekre is.

Zsákutcába jutottunk, de ígéretes helyünk van a jövő Európájában

A hazai közvélemény alapjában véve befelé forduló, mert csak felületesen pásztázza az uniós tájakat, nem futnak rajta keresztül érdemi viták a nemzetközi helyzetről és a nagy változások hazai következményeiről. A belső viták terén is elszegényedtünk, és az Orbán-rendszerben még e vita-szegénységben is soha nem látott mélypontra süllyedtünk. A feltáró viták hagyományos hiányát felfokozza az Orbán-kormány számos kommunikációs trükkje, ideológiai bűvészmutatványa és elterelő propaganda-hadjárata, miszerint minden bajunk végső forrása az EU, és a függetlenségünk, nemzeti jólétünk végső támasza pedig a szuverenitás zászlaját lengető, ám az országot kifosztó kleptokrata-autokrata politikai rezsim.

Ezzel az ideológiai droggal szemben a szélesebb hazai közvélemény számára tisztázni kell Magyarország igen összetett és ellentmondásos, de alapvetően ígéretes viszonyát az Unióval, és ennek alapján kell kidolgozni az új külpolitikai stratégiát.

A rendszerváltás „hazatérést” ígért. Az igazság viszont az, hogy megbukott a multikra alapozott felzárkózás modellje. A kétezres évek bambasága után nagy nehezen rádöbbentünk, hogy a közvetlen külföldi tőkebefektetésekre alapozott gazdasági növekedés modelljével Európa „rendszerváltás” címén voltaképpen a függő gazdaságfejlődést és vele együtt éles társadalmi-politikai polarizációt nyújtott nekünk.

Ez egy bukott neoliberális utópia. Még akkor is az, ha manapság J-görbe címkével hirdetik újra, miszerint a rövid visszaesés után gyors-rohamos emelkedés következik. Az EU-val kialakult kapcsolatunk kulcsszavai a függőségi viszony és a „negatív externália”.

Az alacsony üzleti költségekre (bérekre és adókra), illetve az alacsony képzettségre épített gazdaság (low wage – low skill economy), valamint a forint leértékelésére alapozott versenyképesség társadalmi költsége hatalmasra rúg. Mindez mély társadalmi polarizációhoz, az oktatás és az egészségügy alulfinanszírozásával pedig az emberi képességek tönkretételéhez vezetett.

A történelmileg egymást váltó függőségi viszonyok bemutatásában igen árnyalt, kiegyensúlyozott elemzésre van szükség, ami a haza és haladás szembeállításának mindkét oldalát feltárja, de egyiket sem mitizálja. Így jutunk el a jelenlegi – a korábbiaknál is komplexebb – uniós függőségi viszonyaink feltárásához anélkül, hogy a végleteken nyargalnánk, mint a modernizációt és a haladást abszolutizáló hazai neoliberálisok, vagy a hazára hivatkozó s közben a független nemzeti fejlődés délibábjával bűvészkedő autokraták.

A külső, európai függőség már évszázadok óta együtt járt a „modernizáció” és az „elmaradottság” egyre magasabb szintű együttes megjelenésével és újratermelésével. Ez csak nekünk tűnik magyar sajátosságnak. A világrendszerek változásának kutatói szerint ez valójában a félperiféria általános vonása.

Félperifériás, függő fejlődésünknek mindazonáltal vannak magyar sajátosságai is. Ennek feltárásával küzd a tizenkilencedik század óta a magyar progresszió, hol inkább az európai típusú modernizációra, hol pedig a magyarság függetlenségére, az önálló nemzeti fejlődésre, de végül is mindig a kettős feladatra összpontosítva. A feladat most sokkal nehezebb és bonyolultabb, ezért abba kell hagyni a lekerekített diplomáciai szólamokat. Nem szabad ezeket az ellentmondásokat üres általánosságokba fullasztani. Láttatnunk kell e kettősséget, azt a mély ellentmondást, ami az EU-hoz – és főleg a németekhez – fűződő kapcsolatunkat jellemzi, mert csak így lehet azt meghaladni.

Az árnyalt elemzéshez sajna csak a körvonalait lehet itt felvázolni a rendkívül széles és egyre terebélyesebb nemzetközi szakirodalomnak. A függő, perifériás fejlődés alapvető folyamatának dilemmájáról van szó. A rendszerváltás során extenzív gazdasági növekedésre törekedtünk, miközben ez nemcsak az emberi beruházás elhanyagolásával járt, de kifejezetten annak a kárára történt.

A függő fejlődés ugyanis igen gyakran éppen az emberi képességek súlyos elpazarlásával jár. A túltámogatott, adóparadicsomok csábítására épülő, közvetlen külföldi tőkebefektetésekre alapozott fejlesztési stratégia önsorsrontásnak bizonyult.

E stratégia gazdaságilag és társadalmilag is felelős és hibás az állampolgári és az alkalmazotti jogok súlyos korlátozásáért, konkrétan is a szakmai érdekszervezetek ellehetetlenítéséért (ennek csak csúcsa a „rabszolgatörvény”, 2018), és végső soron az autokrácia kialakulásáért. A társadalmi-gazdasági polarizáció elmélyítésével végül egy kettészakadt, fejlődésképtelen ország jött létre függő, zsákutcás gazdasági és társadalmi fejlődéssel. Miközben nyugaton sokszor még azt is elvárják tőlünk, hogy hálásak legyünk e zsákutcás fejlődésért.

E fejlődés kizárta a nemzeti egyetértést, az ország közvéleménye is kettéhasadt, részben az európaizálódás tényleges ellentmondásai, részben a Fideszes médiadrog erre rásegítő fogyasztása révén. Míg az előző kormányok kudarcot vallottak az importált modernizáció és a fenntartható nemzeti fejlődés harmonizációja terén, addig a parazita Orbán-rezsim a tökélyre vitte ennek az ellentmondásnak a kiélezését, és a nemzeti függetlenség lobogója alatt a nemzeti elmaradottság és elbutulás új függőségébe vitte az országot.

A parazita Orbán-rezsim megkötötte a maga egyezségét a nagy nemzetközi multikkal, ezzel is igen nagy károkat okozott az országnak. E multikkal kötött szövetségek egyben védelmet is jelentenek Orbánnak az érintett nyugati kormányoknál. Ez a fő oka az EU immár egy évtizedes tehetetlenkedésének a magyar jogállamiság súlyos megsértésével szemben.

Társadalmunk pedig e külső zűrzavarban, egyúttal a kormányzati média-drog hatása alatt igazándiban nem is érti, hogy mi zajlik körötte, idehaza és Európában. E külpolitikai stratégiában ezért mielőbb, minél hangosabban ébresztőt kell fújnunk.

Az Európa Unió ma

Magyarország ellentmondásos viszonya az EU-hoz csak akkor érthető meg, ha az EU-t is tagoltnak látjuk. Az EU magja és peremei közti különbségek az utóbbi harminc évben éleződtek ki ugyan, de történetileg mélyebb és még ennél is jóval szélesebb probléma. Az EU történetén ugyanis végigvonul a nyugati és a dél-európai térség konfliktusa. Ciklikusan visszatér, hol felerősödik, hol pedig enyhül. Ennek ellenére mindvégig az uniós viták középpontjában marad, mivel a neoliberális „Gazdasági Európa” uralma és a „Szociális Európa” súlyos gyengesége miatt a dél-európai térség is csalódott az uniós integrációban.

Míg azonban Dél-Európa problémája hagyományosan igen hangsúlyosan szerepel az Unió sorozatos válságkezelésében, addig Kelet-Európa problémája az utóbbi évtizedekben teljesen marginalizálódott. Részben ez vezetett el a látszatdemokráciák, a modernizált autokráciák felépítéséhez. Ez egyben történelmi következményként, az új tagállamok érdemi integrálásának akadályává is vált.

Az EU magállamaiban már egyetértés alakult ki a neoliberális Európa látványos kudarcáról és a 2010-es évek elejének bevallottan hibás uniós válságkezeléséről. Ennek belátása készítette elő a radikális fordulatot a hármas globális válság kezelésében, ami szerint beruházásra kell összpontosítani az emberi képességekbe és a környezet védelmébe. Az EU-ban a neoliberális erők tombolásának és kártékony hatásának bírálata a maga kettősségében, ellentmondásos jellegében közelíthető meg, hiszen még a legfejlettebb – és a neoliberális fejlődési út követésében a leginkább érintett – országban, Németországban is erősen hallat magáról e kritikai irányzat. Célja az EU megújulása.

Az egyik legrangosabb uniós kutatóintézet, az EPC vezetői – maguk is németek – már a 2010-es évek végén felhívták a figyelmet az EU szétesésének (De-Europeanization) tendenciájára, majd meghirdették az Unió újraegyesítésének programját („reunite EUrope”).

A magyar közvélemény még mindig annak a látszatnak a fogságában vergődik, hogy az EU úgy működik, mint egy délolasz család vacsorája, ami kívülről állandó veszekedésnek tűnik, pedig a tagállamok alapjában véve egészen jól elvannak egymással, és a hármas globális válság kezelésében sokkal mélyebb történelmi fordulatot hajtottak végre, mint ami a magyar közvéleményben megjelenik. Eközben e mély és komplex társadalmi változást a globális járványkezelés jórészt eltakarja, pedig valójában a társadalmi-gazdasági és klimatikus válság kezelése most a járványkezeléssel összekapcsolódva, egymást felerősítve jelentkezik. Ezért – bármilyen nehéz is kimondani – a koronavírus-járvány okozta válságban is meg kell látni a pozitív mozzanatot: a hármas globális válság valójában új helyzetet teremtett az Unióban.

A hármas globális válság

A nemzetközi szakirodalom főárama szerint a kapitalista világrendszer a 2020-as évek kezdete óta egy olyan hármas globális válságon megy át, ami radikálisan átalakította a társadalom minden területét, köztük a nemzetközi viszonyokat is, ezért az új közpolitikák bevezetése szinte a felismerhetetlenségig átalakította a külpolitikát is.

A hármas válság a globális gazdasági-társadalmi, klimatikus-környezetvédelmi és egészségügyi-járványügyi válság együttese, e folyamatok szoros összefonódásából és erőteljes kölcsönhatásából áll.

Ez a külpolitikában is csak együttesen vizsgálható és kezelhető.

A „gazdasági” globalizáció válsága már jóval korábban belépett és szorosan kapcsolódik a globális amerikai hegemónia hanyatlásához. Az elmúlt évtizedben már neoliberális globalizáció fokozódó káros környezeti hatása is tudatosult. E „kettős” válságba robbant bele nagy erővel a koronavírus-járvány, ami igen rövid idő alatt mindhárom folyamatot felerősítette és rendkívüli erővel összekapcsolta.

Ezzel a korábbi külpolitika korszaka is lejárt. Hagyományos területei, a politikai és a gazdasági tényezők ugyanis radikálisan átalakultak. Nemcsak kibővültek, hanem egészen más alakot öltenek. A „geopolitika” és a „geoökonómia” (geoeconomics) egyeztetése már az EU kezdete óta óriási problémaként jelentkezett – különösen Németországban. Az új Bizottság belépésével, 2019 óta, e kettő szétválasztása és sajátos összekapcsolásuk egyenesen „kormányprogramként” fogalmazódott meg. 2020 elejétől erre zúdult rá a pandémia vulkánszerű kitörése.

A mai Európában a tudásalapú társadalom nem utópia, hanem alapvető globális versenyfeltétel, ahogy a digitalizáció és az állandó továbbképzés (upward skilling) is az uniós stratégiai program lényeges része. A legfontosabb termelő ágazatok manapság az oktatás, az egészségügy és a környezetvédelem – olyan területek, amelyekben mi vagyunk a legjobban elmaradva. Az esetünkben a közvetlen külföldi tőkebefektetésekre alapozott modernizáció alapja a kétkezi munka az összeszerelő-üzemekben.

A jóllét (well-being) nem a kellemes életmódról szól, a „munka után édes a pihenés” világáról, hanem a termelő ember új világáról, a szociális állampolgárság kiterjesztéséről, az emberi beruházásról és a szociális infrastruktúráról, vagyis az új közjavakról (public goods). Egyre jobban kisodródunk abból a megújuló Európából, ami az utóbbi években megélte a hármas globális válság átalakító-újrateremtő hatását.

A korábbi, „hagyományos” külpolitikai tényezők a hármas globális válság elmélyülésével elveszítették korábbi jelentőségüket. Ennek következtében az uniós és a tagállami külpolitikák ellentmondása is felerősödött. A látszat ellenére az EU mégis megerősödve került ki a válságból. E válság olyan erővel jelentkezett, hogy az EU-nak fel kellett adnia a korábbi – a 2010-es évek elején a „válságkezelés válságára” vezető – magatartását és a hármas válság együttes mozgásának, szoros összefonódásának logikája szerint együttes válságkezelésbe kellett kezdenie.

E megújulási program egyben az EU-n belüli mag-perem viszonyok radikális átalakulását is elhozta. Tarthatatlanná vált az új tagállamokkal kialakult konfliktusok elhanyagolása, marginális problémaként való kezelése. A megújulási stratégiát az összes tagállam csak együttesen hajthatja végre, a közös költségvetésébe is belefoglalt új „államiságra” építve. E megújulásiprogram az új tagállamoknak is megadja a lehetőséget az intenzív gazdasági növekedésre, az emberi képességekbe irányuló beruházásra építő fejlődés beindítására.

A hazai külpolitikai fordulatnak ezért kulcsszerepe van jövőnk formálásában.

Magyarország új külpolitikai irányáról

Új helyzet van a világban, idehaza is. Egyfelől véget ért az EU évtizedes tehetetlenkedése a felgyülemlett neoliberális károkozás kezelésében, amihez nagyban hozzájárult Orbán gőgje, kül- és belpolitikai tombolása is. Másfelől a hármas válság egyben nagy lehetőséget adott az „európai megújulásra” is. Finnország és Írország sikereinek is az volt a titka, hogy kapcsolódtak az EU radikális átalakulásához, vagyis nem a betonba, hanem az emberi képességekbe ruháztak be.

A megújuló külpolitikának döntő szerepe lehet abban, hogy feltegyük a kérdést: mi a teendő a NER után? Megint úttörő szerep vár ránk az ország újra-demokratizálásában. Ehhez rengeteg tapasztalatunk gyűlt fel a pokoljárásban, a rendszerré szervezett autokráciában. A várt és remélt új kormány a gazdaságban, a politikában és a jogállamiság helyreállításában csak hosszú idő után, évek múltán tud érdemi változást elérni.

Az új, uniós elkötelezettségű külpolitikának azonban a kormányváltás után már másnap reggel meg kell kezdődnie. A készülő tervek nemcsak hónapokra vagy évekre, hanem azonnalra szólnak.

A választások előtt igen fontos azt is kihangsúlyozni, hogy az EU-nak komoly szerepe van a jogállamiság súlyos megsértésének feltárásában és az új „demokratikus átmenet” támogatásában. Nem lehet a rendszerré szervezett autokráciát teljesen jogállami módon felszámolni. Általában véve, az uniós szabályok és elvárások a kormányváltások tekintetében szükségképpen abból indulnak ki, hogy a tagállamokban teljes jogállamiság van, s így Magyarországon is ennek keretében játszódik majd le a választások után az új kormány belépése.

Magyarországon azonban nincs jogállamiság, amit a választások után amúgy teljes egészében alkalmazni lehetne a kormányváltásnál. A kiépült autokrácia az alkotmányos jogrendszerben „lopakodó puccsot”, teljes hatalomváltást hajtott végre, éppenséggel a választások eredményének eltérítésére és a formálisan demokratikus intézmények teljes politikai kontrolljára épül. E demokráciát és jogállamiságot leromboló rendszerrel szemben a jogállamiság megszokott eszközrendszere a maga teljességében nem alkalmazható, mert a beépített autokrata intézményi „fékek” éppen a demokrácia újbóli bevezetését akadályozzák. A főbb alkotmányos intézmények a kormányváltás után is a Fidesz uralma alatt maradnak, mégpedig a kétharmados törvények révén a vezetőikkel együtt évtizedre be vannak építve az alkotmányos rendszerbe.

Mivel Magyarországon nincs jogállamiság, ezért a jogállamiságon belüli kormányváltás is csak részben és több lépésben alkalmazható.

A zombidemokrácia, a súlyosan sérült jogállamiság éppen azt jelenti, hogy az Orbán-kormány olyan jogrendszert épített ki, ami eltorzítja a választási rendszert, a választások elvesztése esetében pedig megzavarja, esetleg végül meg is akadályozza az új kormány hatalomátvételét. Vagyis kérészéletűvé teheti működését és kiprovokálhatja a bukását.

Ezért az EU vezetőivel és közvéleményével meg kell értetni, hogy valójában itt a rendszerváltás új, megkésett esetéről van szó, amihez az ellenzék és az új külpolitika nemcsak megértést kér az Uniótól, hanem cselekvő támogatást is. A jogállamiság győzelmével és a demokrácia visszaállításával viszont az Unió a kormányváltás után egy új, együttműködésre kész partnert nyerhet.

Az új külpolitika vázlata

Az új külpolitika radikális belső és külső átalakulást követel. A belső átalakulás a legfontosabb, mivel az aktív külpolitika otthon kezdődik. Nemcsak a kormánynak kell legyen külpolitikája, hanem az egész uniós tagországnak. Ezért a megújuló külpolitika az egész magyar intézményrendszer és az egész lakosság külpolitikája kell legyen a maga teljes szélességében: a kormányzati intézményeken túl az érdekszervezeteké, az önkormányzatoké és a civil szervezeteké is. A kormányzati központ a külügyminisztérium és a miniszterelnökség koordinálásával csak akkor tudja betölteni szerepét, ha egyfelől támogatja ezt a széles „társadalmi külpolitikát”, másfelől kialakít egy közpolitikai-tervező irodát saját belső kutatóintézetként (policy planning department).

E kutatóbázis az uniós minta szerint intenzív kapcsolatot tart az uniós kutatási intézményekkel, amelyek (főleg az EPC, CEPS és Bruegel) nemcsak várják a partnereket, teljes nyitottsággal az új témákra és az új módszerekre, hanem támogatást nyújtanak a társadalmi külpolitikának is, nyitottan az összes többi hazai intézmény felé, megalapozva és elősegítve a nyilvános diplomáciát itthon és külföldön. A nyilvános diplomácia és a nyitott külpolitika dolga „belakni az EU-t”. A különféle képviseletek és szervezetek rendszeres működésén keresztül feltétlenül szükség van a külföldön élő magyarok közreműködésére-támogatására is a magyar uniós külpolitika sikeréhez.

Magyarországról rengetegen elköltöztek az elmúlt harminc évben, ez csak felgyorsult a 2010-es években. E nagy veszteség előnnyé is fordítható, ebben pedig a hazai külpolitikának elsőrangú lehetősége, szerepe és kötelezettsége van.

A magyar közvélemény nagyon erősen kötődik Európához, ám nagyon keveset tudunk róla. Az uniós tagság támogatottsága ugyan 80 százalék feletti, ám az uniós ügyek ismerete csekély, s ez még inkább jelentkezik a legaktuálisabb ügyekben, a hármas globális válság – és annak kezelése – kérdésében. A hazai független média is belpolitikai irányultságú, a külpolitikából jobbára csak eseményeket jelez, de nem tárja fel annak teljes uniós hátterét, holott többet kellene tudnunk nemcsak az egyes tagországokról, hanem magáról az Unióról is.

Ezért szükséges a tájékoztatás a Külügyminisztérium honlapján az uniós eseményekről és annak támogatása, hogy rendszeres tudósítások jelenjenek meg a hazai médiában az egyes tagországában élő a magyarokról. Másrészt a „ki tud többet az Unióról” jellegű versenyek rendezése a fiatalok számára. Egészen más, de az állampolgárok számára ugyancsak fontos kérdés a rendszeres kapcsolatok intézményesítése a határon kívül élő magyarokkal.

Véget kell vetni a kisebbségi magyar intézmények fideszes gyarmatosításának.

A külpolitikában a külső nyitás és a belső átalakulás együttese a regionális diplomácia. A Visegrádi Négyek jelenlegi válsága ellenére is meg kell erősíteni a regionális együttműködést. E tekintetben nemcsak lehetőségként, hanem szükségszerűségként jelentkezik a hármas globális válság kezelése, hiszen a gazdasági-társadalmi, a környezeti és az egészségügyi válság leküzdése intenzív regionális együttműködést követel. Ehhez hasonlóan erőteljesen felmerül a közlekedési és társadalmi infrastruktúra közös fejlesztésének igénye is.

Az uniós tagországokban egyaránt fontos a belső régiók működése, miközben Magyarországon fővárosi térség túlcentralizáltsága számos közpolitikai és külpolitikai probléma gyökere. Budapesti kötődésű emberként mondom: Magyarország nemcsak Budapestből áll. Nincs eredményes uniós tagság jól működő regionális képviseletek nélkül, azaz a regionális és az uniós intézmények összekapcsolódása nélkül. E sajátos érdekeknek meg kell szerveződniük és meg kell jelenniük az országos és az uniós döntéshozatalban egyaránt. A testvérrégiók az Unióban már jól működő horizontális intézmények, komoly szerepet játszanak itthon is, mind a (helyi) politikai elit szocializációja, mind pedig a regionális ügyek országos szintre emelésében is.

Összefoglalóan: a magyar külpolitikának éles „nyugati nyitást” kell végrehajtania. Az új külpolitikának kezdeményező és iránymutató szerepe kell legyen. A demokratizáláson túl annak biztosításában is, hogy ez az új immáron visszafordíthatatlan demokrácia legyen.

Címfotó: Pixabay

link