Kharon ladikja már elindult velem. Akkor egy erős kéz visszarántotta a ladikot, amelyből óvatosan kiemelt és a fövenyre fektetett. Hozzám hajolva súgta halkan: - Korai még. Aztán fürge ujjakkal lehántotta rólam az önfeladás hálóját.

Talán túl költői a kép, de mindjárt érthető leszek.

Ott feküdtem az orvosi rendelő kezelőasztalán, mázsás súlyokkal a mellkasomon, mely alatt a szív kétségbeesetten vergődött. Az EKG készülék hideg elektródáit éreztem a mellkasomon és a végtagjaimon, majd a készülék nyomtatója csattogott. A doktornő kezébe vette a diagramot. – Infarktus, semmi kétség – hangzott a diagnózis.

- - Vegyünk vért elemzéshez. Építsünk be ganürt infúzióhoz. Kössük be az infúziót. Szavak, amelyek ott elhangzottak mellettem. Aztán már ott volt felettem a folyadékkal telt zacskó és valami gyógyszerrel együtt folyt el a véráramban az infúzió.

- - Üljön fel óvatosan – szólt a doktornő és egye meg ezeket a tablettákat. A kezembe nyomtak egy kis tégelyt, abban legalább 12 apró kis tablettával. Bevettem.

- - Feküdjön vissza! – hangzott. Megértettem, hogy nagy bajban lehetek, ezért kellett stabilizálni az állapotomat. A számítógép billentyűzete kattogott. Nyilván írásban rögzítette a doktornő az állapotomat, a mért értékeket és a beavatkozás lépéseit.

- - Esetkocsit kérek infarktusos beteghez Nemesnádudvarra. Aztán a rendelő címét mondta a doktornő.

Hozzám lépve: hol a telefonja, kérdezte.

- - A kocsiban kint az utcán, töltőn van. Kimegyek érte – mondtam talán fel sem fogva a helyzetemet.

- - Maga nem megy sehova. Majd kimegy valaki érte közülünk.

- - A kocsi az üzlet előtt van, a kulcsa meg a dzsekimben, kint a váróban a fogason. Nem telt bele talán három perc sem és a recepciós hölgy a szakadó eső ellenére hozta a telefonomat.

- - Kinek szeretne telefonálni mielőtt ideér az esetkocsi, amely viszi Szegedre? – kérdezte.

- - A feleségemnek, meg az ismerősömnek, hogy vigye haza a kocsimat.

Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak ott volt a hordágy meg a mentősök. Átemeltek a hordágyra és már gurítottak is ki a rohamkocsiba. Néhány másodpercig áztatott az eső is, ami ekkor még jól is esett.

A kocsi szirénázva elindult. Hányszor rettentem össze korábban a sziréna hangjára – vajon kinek lehet baja, - gondoltam és most miattam szirénáznak. Többször felhangzott a sziréna hangja. Abból tudtam, hogy valamelyik településen haladunk át Szeged felé.

- Begördültünk a szegedi klinika mentős fogadójához.

- - Nemesnádudvarról hoztunk infarktusos férfit. – mondta az egyik ápoló. – Első emelet egyes műtő – volt a válasz. Már gurult is velem a kocsi. Lift, azután egy kanyar, még egy.

- - Meghoztuk az infarktusos beteget Nemesnádudvarról – mondta valamelyik. – Már vártuk – volt a válasz. Aztán valami olyan sebességgel hántották le a ruháimat, meg a cipőmet, hogy mire felocsudtam volna már anyaszült meztelenül a műtőasztalon feküdtem. Ismét infúzióra kötöttek. Mintha valami injekciót is belém nyomtak volna, aztán becsomagoltak valami lepelbe.

- - Megszúrom a karját – mondta a beavatkozást végző orvos – beültetek az érbe egy hüvelyt, ami kicsit fájni fog – folytatta. Fájt. Nem nagyon. Aztán már csak azt éreztem, ahogy a katéter csúszik fel a jobb kezem valamely erébe. A vállamig tudtam érzékelni, aztán eltűnt.

- - Na, megvan a dugulás. Itt megbővítjük az eret – szólalt meg. A négyszögletes letapogató fej meg ott kószált a mellkasom felett, amely bizonyára valami monitorra továbbította a képet a katéter mozgásáról és az ereim állapotáról.

- - Sajnos nem vagyunk kész. Ágyékból is indítanom kell katétert – mondta a főorvos úr. Ettől megijedtem. Sokkal érzékenyebbnek gondoltam az ágyékomat, mint a karomat.

- - Ne féljen nem fog fájni - nyugtatott a doktor - elérzéstelenítem. Igaza volt. Szinte észre sem vettem. Csak az ütemes mozdulatokat érzékeltem, hogy valahol bennem jár az eszköz. – Na ez is megvan – mondta. – Ide is betesszük a szentet. Szerencsére idejében elkaptuk. Mehet az őrzőbe. Vittek. Lift, kanyarok, és már az ágyban voltam. Felszerszámozva a mellkasomat néhány elektródával, amely egy mellettem lévő monitorra közvetítette a szívritmust. Szemben egy asztalnál éjjel, nappal egy nővér figyelte a függönnyel elválasztott betegek állapotát.

Másnap dél körül áttelepítettek egy kétágyas szobába. Itt is monitor figyelte a szívemet.

Már estefelé járt az idő. Előtte nem régen néztem meg a telefonom óráját. Negyed hét volt.

A telefonom hívó hangja szólalt meg. Kinyúltam a telefonért. Bekapcsoltam a hívást.

- - Pafféri Éva vagyok. Gyula, hogy van? – Azt hiszem jól – hebegtem a meglepetéstől. – Csináltak magáról a beavatkozás után ultrahang felvételt? – Igen, egy mobil készülékkel – mondtam.

- - Itthon találkozunk. Várjuk haza. Vigyázzon magára – fejezte be.

Nem tudom leírni azt az érzést, ami átjárt egész testemben. Akkor eszembe jutott egy hat évvel korábbi történet. Amolyan sztrokos tüneteim támadtak, súlyos egyensúlyi zavarokkal. A lányom bevitt Bajára a sürgősségire. A vizsgálat közben a neurológus orvos rákérdezett: Honnan is jött?. – Nemesnádudvarról – mondtam. – Ki a háziorvosa? – kérdezett tovább.

- - Nem tudom – válaszoltam, mert aki volt, az elment, az új meg nem érkezett még meg.

Kicsit távolabb megszólalt az asszisztens hölgy: Önök a világ legkedvesebb és legnagyszerűbb orvosát kapják Pafféri Éva doktornőt, aki innen megy tőlünk magukhoz. Nem először éreztem azóta is, de ez a mai nap elhozta a tökéletes megbizonyosodást. Az a gesztus amit tett az orvoslás egy sokkal magasabb minősége. Lélekátömlesztés, bizalom terápia, amely a fizikai beavatkozás lelki megerősítése, mely önmagában is gyógyít.

Szegedről három nap múlva a bajai kórház belgyógyászatára vittek megfigyelésre, majd Balatonfüredre a szívkórház rehabilitációs osztályára lábadozni. Meggyőződhettem róla, hogy Pafféri doktornő a távolból is figyelte az állapotomat, amelyre a mai technika már lehetőséget nyújt.

Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, mert minden betegére hasonló gondossággal a féltő módon figyel.

Amúgy meg a házi-orvoslásban olyan nagyszerű, példaértékű modellt teremtett, amely követésre méltó lenne az egész országban.

De a nádudvariaknak ezt nem kell bemutatni. Csak gondoltam, hogy Karinthy után szabadon én is megírom az Utazást a szívem körül történetét, hogy ezzel is köszönetet mondjak megmenekülésemért Pafféri doktornőnek, Évinek az asszisztensének és Anitának a rendelő recepciósának.