1960 óta -- erre az időszakra vonatkozó adatokat vettem most át a Világbank által fenntartott, World Development Indicators nevű online adatbázisból -- a világ országainak átlagos születéskor várható élettartama többé-kevésbé folyamatos emelkedést mutat. 

Az Európai Unió nyugat-, észak- és nyugat-közép-európai "belső körének" országai -- melyekhez régiónk elitje oly nagy előszeretettel hasonlítgatja magát generációk óta -- még egyértelműbben egyenletes vonal mentén rendeződik. A világ jövedelmi és életmódelitje, a ma az eurozónában tömörülő országok polgárai -- az összehasonlítás időpontjától függően -- tíz-tizenhat évvel éltek tovább, mint a világátlag. Körülbelül 1980 óta stabilan tíz életévnyire tehető az eurozóna egésze és a világátlag közötti "távolság". 

Magyarország születéskor várható élettartamban megragadott életminőségének utóbbi két generációnyi története az alábbi ábrában foglalható össze: 

Vagyis: Magyarország, mely története során mindig -- így az 1960 óta eltelt időszakban is -- kicsivel a világ jövedelmi átlaga fölött helyezkedett el, a hatvanas évek elején még a legjómódúbb nyugat- és nyugat-közép-európai országokkal volt "egy ligában" születéskor várható élettartam tekintetében. A számok nyelvén: 1960-ban még csak 1,3 év volt az elmaradásunk a jövedelmi elit országaitól, s így Magyarország állampolgárai -- az ország kereken 68 év körüli akkori élettartam-adatával 15,4 évvel, azaz csaknem harminc százalékkal éltek tovább, mint a világátlag. Eleinte többé-kevésbé lépést tartott Magyarország a világ leggazdagabbjaival -- 1965-ben például mindössze 1,4 évnyi volt az elmaradása a mai eurozóna országai mögött. 

Ezután drámai változás állt be. Valamikor az 1965-1970 közötti időszakban -- nagyjából az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetésének idején összeomlott a magyarországi élettartam-"teljesítmény".  Mind a világátlag, mind pedig a jómódú nyugat-európai társadalmak élettartam-mutatója eközben többé-kevésbé töretlen növekedést mutatott (tehát nem globális vagy európai "trendről" van szó) -- miközben a magyar élettartam-mutató egyértelműen stagnálni kezd. E helyben járás következtében 1985 táján szinte hajszálpontosan "félúton" jártunk a életszínvonalbeli világelit és a világátlag között: a világátlaghoz viszonyított előnyünk 4,7 évre apadt, a mai eurozóna akkori országaival szembeni hátrányunk pedig 4,8 évre növekedett. 

Úgy is elmondhatjuk a történetet: mind a világ egésze, mind pedig az általunk évszázadok óta bálványozott nyugat-európai országok folyamatos, többé-kevésbé töretlen élettartam-növekedést tudtak biztosítani polgáraik számára, míg ez a hatvanas évek második felétől kezdve már luxusnak számított (volna) a magyarországi közegben. Ismétlem, nemcsak "a gazdagok" növekedtek folyamatosan, hanem a legszegényebbeket csakúgy, mint a hozzánk hasonlóan középjövedelmű társadalmakat is tartalmazó világátlag is. 

Lecsúszásunk a hatvanas évek második felében kezdődött, és nagyjából egy generációig, azaz körülbelül 30 (harminc!) évig tartott.

A magyarországi születéskor várható élettartamot jelképező grafikon íve csak a rendszerváltás után, valamikor 1995 előtt kezdett el ugyanolyan meredekségű emelkedést mutatni, mint a világátlag és a nyugat-európai jövedelmielit-országok vonala. Igenám -- csakhogy ekkor már mindössze kb 3,5 évvel, azaz mindössze kb. öt százalékkal éltek tovább Magyarország állampolgárai, mint a világátlag (benne, ismétlem, a világ legszegényebbjeivel), s ez a (69,8 éves) átlagos halálozási adat már majdnem 5,9 évvel kullogott a mai eurozóna polgáraié mögött. Azóta is nagyjából ez a helyzet. 

Tehát: Magyarország a hatvanas évek elején mutatott, szenzációsan jó élettartamadataiban mérhető, kivételesen jó élettartam-mutatóját elveszítette a hatvanas évek második felétől a kilencvenes évek közepéig terjedő időszakban. Volt egy rendkívül jó mutatónk, s az ország "elkótyavetyélte", ami ezt lehetővé tette (legyen az bármi is -- ezt itt tételesen nem tudom tárgyalni, bár az időzítésből levonhatunk bizonyos következtetéseket, ld. alant). 

A történet itt válik már-már krimiszerűen érdekessé. Az élet-halál kérdései ugyanis fölöttébb érdekes eltéréseket mutatnak a nők és a férfiak vonatkozásában.

Már az is érdekes önmagában, hogy "en globale", a világ egészét tekintve a nők 4,5-5 évvel tovább élnek, mint a férfiak. De az ezt mutató ábrából legalább az világosan kitűnik, hogy mind a nőkre, mind pedig a férfiakra vonatkozó világátlag-mutató egyenletes emelkedést mutat, így a két erre vonatkozó vonal szinte teljesen párhuzamosan halad. 1960 és 2019 között a férfiak születéskor várható élettartama 50,7-ről 70,6-ra, a nőké pedig 54,6-ról 75,4 évre emelkedett. 

Az emberiség átlagban kicsit több, mint 20 életévet adott hozzá saját élettartamához az utolsó két generáció alatt.

Magyarország idevágó ábrája (ismétlem): horrortörténet. Lássuk:

Ebből a grafikonból olyan kép tárul elénk, mintha a magyarországi nők és férfiak nem egy országban éltek volna. A magyar nők (az ábrában: "H-nők") születéskor várható élettartama a globális átlaghoz képest kevésbé meredek, de mégis monoton növekedést mutat. A férfiaké (az ábrában: "H-férfiak") ezzel szemben a volt-szocialista időszakban csak az 1960-t követő öt évben mutat emelkedést. A szocialista időszakban csúcsát 1965-ben érte el 66,7 évvel (ez 13,3 évvel volt magasabb a világátlagnál). Ettől kezdve 2-2,5 évnyi előnnyel lényegében párhuzamosan haladt a világátlaggal. 

Röviden: a magyarországi születéskor várható élettartam-adat hatvanas évek végi összeomlását lényegében kizárólag a férfiak kiugróan korai halálozása idézi elő.

Az Új Gazdasági Mechanizmus időszakától kezdve a magyar férfiaknak nemcsak megállt az élettartam-növekedésük, de egyenesen meredek zuhanásba kezdett, mely mélypontját 1985-ben érte el 65,05 évvel. Ekkor a férfiak élettartam-mutatója stagnálni kezdett, úgyhogy az 1995-ös magyarországi férfiélettartam-adat már csak 1,23 évvel, azaz alig 2%-kal haladta meg a világátlagot.  

A férfiak élettartamának összeomlása olyan képet mutat, mintha a hatvanas évek második fele és a kilencvenes évek közepe között a magyarországi férfiak jelentős hányada valamiféle brutális háborúban harcolt volna, vagy valamely különös, csak a férfiakat fertőző vírus, csak a férfiakat megtizedelő éhínség, gyilkossági hullám, stb. áldozatai lettek volna.

Általános társadalommorfológiai következtetésem mindennek alapján az, hogy az "Új Gazdasági Mechanizmusban" foglalt neoliberális vírus és az életkörülmények rendszerváltással járó, közvetlen romlása, az addig kialakult létformák szétrohadása és a közvagyon elrablása az akkori Magyarországon létező, a nemi munkamegosztásban, a specifikusan a férfiakra jellemző szerepek, feladatok, lehetőségek, felelősségi szerkezetek összeomlását idézte elő.  Ennek lettek áldozatai az élettartam-meghosszabbodásban részt venni nem tudó magyarországi generációk férfitagjai. 

Mivel a magyarországi beszédmód lényege a "nyugattal" történő összehasonlítás, összevetettem a magyarországi férfi-női adatokat az eurozónával is. Mint várható volt, a kép: katasztrófa. 

A magyarországi nők grafikonja -- mely, mint említettem, folyamatos növekedést mutatott ugyan, ám -- valamikor a nyolcvanas évek során -- a jómódú nyugat-európai társadalmak átlagához képest már igen jelentős lemaradást mutatott. 1995-re a magyar nők születéskor várható élettartama több, mint 6 évvel maradt el a tőlük pár száz kilométerrel nyugatabbra élő társaikétól. 

A magyar férfiak életvitelének, életminőségének összeomlása igen markánsan kivehető a mai eurozóna országaival való összevetésben. Míg a hatvanas évek első felében 1-1,5 évnyi volt a hátrányunk, ez a rendszerváltás időszakára már 7-7,5 évnyire növekedett, s e hátrány csak töredékévekkel csökkent azóta. 

Mivel igen jelentős az eurozóna országai és Magyarország közötti jövedelmi különbség, észszerű volna a feltevés, hogy ez csak a jövedelmi egyenlőtlenségeknek, régiónk, "kelet-közép-Európa" több száz éves "lemaradásának" tudható be. Ezen, rendkívül népszerű magyarországi elképzelés tesztjeként elkészítettem ugyanezt az összehasonlítást legközelebbi "rokontársadalmunkkal", a hajdani Habsburg-birodalom alávetett részét képező, ezen belül több, mint egy évezredig többségében a magyar arisztokrácia által uralt Szlovákiával kapcsolatban is.

A szlovák-magyar összehasonlításból az derül ki, hogy a magyar nők szinte hónapra pontosan 1,5-2 évvel előbb haltak meg, mint szlovák társaik, s a magyar férfiak élettartam-adatának összeomlásához hasonló dinamika figyelhető meg a szlovák férfiak adataival kapcsolatban is. 

Csakhogy a szlovák férfiak élettartama soha nem zuhant akkora mélységbe, mint a magyaroké, s a szlovák férfiak születéskor várható élettartamának "visszapattanása", újból "növekedési pályára állása" mintegy öt évvel korábban (1990 körül) indult meg, mint a magyaroké (mely 1995-re tehető), s így elég jelentős ideig 3-4 évnyi különbség is volt köztük. 

Tehát, noha van az "elmaradottság"-hivatkozásnak, az ezzel kapcsolatos, politikai mezőt már-már kibírhatatlanná tevő sírás-rívásnak bizonyos, a magyar kultúrában mára triviálisnak tekinthető valóságalapja, közelebbről szemlélve nem elégséges a "hát, "sajnos," szegények vagyunk, elmaradott a társadalmunk" magyarázatot. Szlovákia esete azt mutatja, igenis lehetett (volna) mérsékelni az államszocialista rendszer összeomlásának és a közvagyonrablással vegyes rendszerváltásnak az élettartamra gyakorolt hatását. 

Triviálisan arról van tehát szó, hogyan rendezte be a magyarországi társadalom belső és külső viszonyait a mindenkori gazdasági és politikai oligarchia. És hogy a tonnányi külső geopolitikai nyomás és a borzasztó, a társadalom minimális önreflexiós képességét is legyaluló, süvöltően ostoba médiahazugság-áradat hatása alatt mindebből mit tűrt a társadalom. Ennek tüzetes szemügyre vétele után kéne elkezdeni arról beszélgetni, mi volna a közösség szempontjából észszerű társadalomszerkezet, s az miként volna elérhető. Erre például alkalmat adhatna (adhatott volna) a választási év (is).