A modern baloldaliság kiskátéját tartja kezében az olvasó, ha egyáltalán tud a létezéséről, s ha egyáltalan meg tudja szerezni. Sietve leszögezem: a Debrecenben, majd az USA-ban, a Johns Hopkins Egyetemen szociológusként végzett, ott, 1992-ben doktori (PhD) fokozatot szerzett, s ma a Rutgers New Jersey Állami Egyetem professzoraként is tanító, idén júniusban a budapesti Corvinus Egyetemről eltávolított Böröcz Józseffel készült interjúkat tartalmazó kötetecskének nincs közük a mai magyar parlamenti ellenzék és értelmiségi holdudvara, sőt a kormánypárti ellenfeleik által a lejáratás szándékával előadott baloldalisághoz. Hacsak nem úgy, hogy a kiadvány minden lapja azt mutatja be:

a kapitalizmusrajongó, megélhetési bal csupán szemfényvesztő módon bitorolja a baloldali jelzőt, és végső soron egy húron pendül a kormányon lévőkkel abban, nehogy feltáruljanak a tömegek kiszolgálatott helyzetének a kapitalizmus rendszerében rejlő okai.

A kiadvány címe: „Ott kívül a magyarázat…”, alcíme: Társadalomkritikai beszélgetések Böröcz Józseffel. Az Eszmélet zsebkönyvek sorozatban jelent meg. Nyolc, esetenként eredetileg nem magyarul készült interjút tartalmaz. Mindegyiket az a szándék hatja át, hogy megértesse a közönséggel: amit Magyarországon baloldali címkével látnak el, az rendszerint „rendkívül nyomasztó, doktriner neoliberális gazdaságpolitikával párosuló, nagyrészt középutas liberális gondolkodásmód”.

Miként az ajánlóban is olvasható: »A társadalom ezzel kapcsolatos fantáziája, dühe, saját ellehetetlenülésének tudata nagyrészt (…) erre a politikára irányul. Mivel semmiféle „baloldali” kritika nem tud érvényesülni, a nép elégedetlenségét antiliberális, szélsőjobboldali és főként, lényegében mindenki által elfogadott konszenzusként, baloldalellenes, politikai irányzatok csatornázzák be. Olyan politikusok, akik végtelenül leegyszerűsített nacionalista és rasszista jelszavakat skandálnak, és így válnak vonzóvá a társadalom leganakronisztikusabb, legkonzervatívabb s történelmi, társadalmi kérdésekben legtudatlanabb, legtanulatlanabb rétegei számára«.

Értelmezésemben, a társadalmi–gazdasági–politikai változásokat igazán akaróknak az lenne az első feladatuk, hogy feltárják a fentieket.

Hogy felülvizsgálják saját – Legyünk jóhiszeműek! – romanticizáló, egyszersmind önáltató álbaloldaliságukat. Méghozzá – a Bekiáltás blog mottója szerint is – a társadalmi SZOLIDARITÁS, a társadalmi IGAZSÁGOSSÁG, a társadalmi EGYENLŐSÉG jegyében. Böröcz mindenekelőtt abban igazít el a múlt történéseihez is fölöttébb kritikusan viszonyulva, hogyan értelmezzük ezeket az eszméket korunk nemzetközi és hazai folyamainak akár konkrét eseményeihez kapcsolódva.

A kötetbe került első interjú 2016 decemberében készült, 2020 októberében az utolsó. A nyolc hosszabb-rövidebb beszélgetés felöleli a szerzőnek, s a vele ellentétes gondolkodású, „krónikus rövidlátás betegségében szenvedő” értelmiségieknek az úgynevezett modernizációhoz (15–20. oldal) való viszonyát, a közép-európai államszocialista rendszerek általa feltárt kettős függőségének (16, 47–49) kérdéseit.

Böröcz több helyen mutatja be a „tőkés-rabszolgatartó világrendszer”-hez (65) kötődő, a gyarmati uralom hamis igazolására kialakult Nyugat-fogalomra alapozott illúzióink természetét (31, 173), az Európai Unióhoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz való kritikátlan magatartásunk súlyos következményeit (73). Bírálja a saját „Fehérség”-tudatunkból eredő (37,  51) rasszizmusunkat. 

Rámutat arra, hogy a háborúk kirobbantásában milyen szerepük van az üzletileg érdekelt cégek, köztük a hírcsatornák tulajdonosainak, a nyerészkedő politikusoknak, a szakszolgálatok alkalmazottainak, vagyis az egész hadi konglomerátum kiszolgálóinak (119).

Önmagában is beszédes az egyik interjú címe: „Nem az az EU célja, hogy bennünket vagy bárki mást »felemeljen«” (135). De ugyanerről, vagyis a tőke valódi természetéről már a 22. oldalon is értekezik, majd megvilágítja, hogy nyúlta le az EU „lényegében tokkal-vonóval a teljes régiót” (28). Ezen belül elemzi, miért került különösen kiszolgáltatott helyzetbe Magyarország az államszocializmus összeomlását követő időszakban (150). Bemutatja, miért volt érdekelt az Orbán kormány – a mögötte álló jobboldali-konzervatív körökkel és a neoliberális technokrata értelmiség tagjaival együtt – a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatának átalakításában, illetve a Közép-Európai Egyetem (CEU) ellehetetlenítésében (143).

Egymás után veszi górcső alá a belénk rögzült fogalmakat, s mutatja ki – például a 77. oldaltól a tulajdon szentségéhez tapadó hamisságokat, vagy éppen képmutatást. Többek között felhívja a figyelmet az USA eredeti alkotmányában a másik ember tulajdonlására vonatkozó szentségből (79) következő, máig ható ellentmondások, feszültségek figyelmen kívül hagyásának következményeire. Felveti, hogy az USA ,,lecsúszása, vezérszerepének elvesztése a világ szerkezetének milyen átalakulásához vezet”. És persze sokak eddigi értékrendjének megrendüléséhez, ha — miként ez feltételezhető — egy nem európai, sőt egy nem ,,szélsőkapitalista’’ felfogást képviselő,

a kommunista párt által vezetett ország, azaz Kína töltené be a legfőbb globális befolyásoló szerepet (80–82),

amely egyébként 1820-ban is a világgazdasági termelés 34 százalékát adta, mikor a gyarmatosítás csúcsán lévő Nagy-Britannia mindössze tízet (30).

Mondanom sem kell, hogy a fenti hézagos felsorolás nem képes visszaadni a kis kötet számos mellbevágó mondatának hangulatát, hatását. Például így világítja meg a Bekiáltásban nemrégiben általam is megfogalmazott a magyar értelmiség hiteltelenségével kapcsolatos felvetés hátterét: „Figyeljetek – mondják saját társadalmuknak –, ti hülyék vagytok, mi tudjuk, hogy mi a jó. (…) Hát az van, hogy „gyerekek, ti bunkók vagytok”. Ergo, arra az értelmiségre, amely csak ennyivel intézi el a létkérdéseket érintő társadalmi-gazdasági feszültségeket, a kutya sem kíváncsi. Sokak mantrájával ellentétben mondja ki: „Azok körében, akik például az amerikai politikát követik, nincs ember, szerintem, aki komolyan gondolná, hogy létezik olyan, hogy nem az informalitás ural mindent” (22). Aztán itt egy másik beszólása: „azt senki ne gondolja, hogy a német állam másként viszonyul, mondjuk, a Volkswagen-konszernhez, ha megamilliárdos euró-szubvencióról van szó, mint a magyar állam viszonyul a tőkéhez, s ezen belül a belföldi tőkéhez”.

Nem folytatom, mert ha ennyi nem volt elég ahhoz, hogy az olvasó érdeklődését felkeltsem, akkor hiába. De van még egy érvem. Böröcz kötetei nem könnyű olvasmányok. Sem a „Hasított fa” című válogatás (L’Harmattan, 2017) tanulmányai, sem az eredetileg Londonban kiadott, később angolból magyarra fordított, „Az EU és a világ” című, nagy ívű elemzése (Kalligram, 2018), amihez itt található saját korábbi recenzióm, illetve a Le Monde diplomatique számára írt hosszabb sorvezetőm. A most igen kis példányszámban napvilágot látott, már-már pult alól hozzáférhető interjúkötetet egyik szerepe az lehet, hogy – a műfaj sajátosságaiból eredően – az átlagos értelmiségi olvasó számára is közérthetőbben magyarázza el a szerző a világ mai komplexitásának kutatása során kialakult felfogását. Hozzáteszem: erre már csak azért is szükség van, mert mindannyiunk kétes dicsőségére Böröcz Józsefet — magyarországi, amerikai, kínai egyetemek tanárát, varsói, potsdami, kölni, lipcsei egyetemek ösztöndíjas vendégkutatóját — most szorították ki a hazai felsőoktatásból. #

CÍMKÉP: Böröcz József szerint a közbeszédet uraló ellenzékinek mutatkozó politikusok és véleményvezérek sugalmazásaival ellentétben „Nem az az EU célja, hogy bennünket vagy bárki mást »felemeljen«”.