Nem jutott eszébe a magas rangú katonának, hogy a véres háború helyett iskolákat kellett volna építeni, és ott hirdetni és megcsinálni a gyakorlatban az „amerikai álmot” a megvalósulatlan szovjet terv helyett: demokratikus hatalom plusz villamosítás.
De hát nem ebből a célból háborúzott 20 évig az USA (és a NATO) Afganisztánban. Még kiábrándítóbb volt az amerikai politikai osztályok egyik leghazugabb képviselőjének, a külügyminiszternek, Blinkennek az „értékelése”. Ő az USA történelmi méretű vereségéből, amely csak a vietnámi vereséggel hasonlítható, végtelen cinizmussal győzelmet kovácsolt, azt nyilatkozta, hogy amiért az USA Afganisztánba ment, azt elérte, a kitűzött célokat megvalósította.
Mit is?
Egy 37 milliós ország (ki tudja, hány millió a menekült? Akiket persze, főleg mifelénk, egyenesen még üldöznek is...) romokban hever, a háború sok millió halottját gyászolja sok millió család, nem a célul kitűzött és hirdetett demokrácia és „szabadpiaci” kapitalizmus valósult meg, hanem a legrosszabb „keleti kapitalizmus”, ahol az amerikai gyámságot élvező hadúr palotájában még a székláb is aranyból készült. Az elmenekült tulajdonos megértette-megérezte a kapitalizmus legmélyebb és legvégső üzenetét, a korlátlan és őrülten habzsoló magánfelhalmozás üzenetét.
Eközben az USA megpróbálta geostratégiai érdekeinek megfelelően Afganisztánt katonai bázissá alakítani, amely képes az Oroszország mellett lévő, egykori szovjet régiót, a kereskedelmi utakat, a nyersanyagszállítást, helyi és globális piacokat ellenőrizni, miközben a hülyére vett embereknek azzal mosták az agyát, hogy „demokratizálnak”, s nyomukban a liberális média fizetett és nem fizetett „harcosai” emberjogi kérdésekről fantáziáltak, hogy példának okáért felszabadítják az afgán nőket. A „demokratizálási” kísérlet, akárcsak Irakban, ismét összeomlott.
Ezzel az amerikai-nyugati projekttel szemben – a létrehozott és már „készen” volt történelmi talajon – megszilárdult egy középkorias válasz, az „iszlám emirátus” boldogító birodalmának tébolyult eszméje, amely nem jobb a „fehér keresztény és gazdag Nyugat” uralmánál, bár ez utóbbi már régóta valóság és nem puszta eszmei célkitűzés. Mert ne feledjük, e két irányzattal szemben a szovjetek a maguk, harmadik megoldásával, az államszocializmus exportjával próbálkoztak, amelyet a modzsahedek éppenséggel amerikai segítséggel hiúsítottak meg. De az egész történetből az amerikaiak nem tanultak semmit. Fejvesztett módon menekülnek, akárcsak Vietnámból. A '89-es szovjet kivonulás is – a peresztrojka ellenére – legalább szervezett módon történt. Még a sokszor kárhoztatott szovjet gyámság is egy jóval erősebb afgán államigazgatást hagyott hátra. Nadzsibullah rendszere egészen 92 tavaszáig kitartott, ő maga pedig utána sem hagyta el az országot.
Most, hogy az „amerikai álomnak” végeszakadt, összegezhetjük a már korábban is elmondott tanulságokat: az amerikai és általában a nyugati kizárólagos "világértelmezésnek", magyarán, az egypólusú világrendnek befellegzett, a multipoláris világ a régi borzalmaival megterhelve jön létre, az "új középkor" ígéreteivel, amelyeket a helyi és globális liberális propaganda mindig is úgy fogott fel, hogy csak a liberalizmus képes ezt megakadályozni. Nem így tűnik – eufémisztikusan szólva. A világban valami egészen más játszódik le: káosz és pusztulás, amelyért a (neo)liberális projektek képviselői, akárcsak Afganisztán lerombolói a történelmi és politikai felelősséget máris igyekeznek magukról lesöpörni, a helyiekre áttolni. Mi persze látjuk, a lengyel és magyar rezsimektől a brazil Bolsonaróig, Trumpig, Ukrajnától Törökországig, Afganisztánig világosan kirajzolódott a globális ellenalternatíva a maga tekintélyuralmi, vallási-etnonacionalista kihívásaival. Afganisztán e fordulat beszédes szimbóluma.
Ez a kapitalista világrend neoliberális szakaszának végórája. Agónia.
