A Szovjetunió felbomlása következtében a nyugati politikai elitek nem egyszerre és nem azonnal estek politikai eufóriába. Új vadászmezők bukkantak fel, amelyeken a neoimperialista nagyhatalmak – mindenekelőtt a világrendszer nyugati centruma – hamar megértette, hogy a bipoláris világrend felbomlása nagy lehetőségekkel kecsegtet: úgy látták, az USA irányításával a nyugat visszafoglalhatja régi uralkodó pozícióját a világ összes többi régiója felett, beleértve a szovjet utódállamok többségét is.

Mindenekelőtt deklarálták az oroszországi rendszerváltó átalakítások támogatását, az örök békét és boldogságot, demokráciát és szabadságot, majd nekiestek a nagy feladatnak, amelyről korábban szentül állították, hogy ki van zárva, vagyis a NATO keleti kibővítésének. Ez volt az új Drang nach Osten, amelynek végstádiumát Brzezinski Oroszország felosztásában jelölte ki, de Kína mint világhatalom megzabolázása akkoriban még nem öltött konkrétabb formákat. Napjainkban a világ gazdasági-piaci-területi, katonai-politikai újrafelosztása tehát veszélyes szakaszhoz érkezett.

De az 1990-es évek volt az új hidegháború kezdete. Azóta is tart a NATO keleti terjedése egy ruszofób és szovjetofób ideológia alapján, persze a demokrácia és az emberi jogok zászlaja alatt. A „kollektív” Nyugat másik „árulása”, amely a hidegháború elindítását implikálta, Jugoszlávia szétbomlasztása, majd nyomában 1999-es szétbombázása. Mindez természetesen – képmutató módon és szintén amerikai instrukciók alapján – a demokrácia és a délszláv népek megmentésének ürügyével zajlott. 30 éve mantrázva ígérgetik a kelet-európai népeknek, hogy ha támogatják a NATO-t a saját „nyugatos” hatalmi elitcsoportjaik vezetése alatt, akkor utolérik Nyugat-Európát és védelmet élveznek Oroszországgal szemben. Eközben azonban Oroszország feltápászkodott a neoliberalizmus 90-es évekbeli csapásai alól, és megerősödése váltotta ki, hogy az amerikaiak és az EU újra felmelegítették Bismarck régi tervét: Ukrajna lecsatolását az „orosz világról”, az orosz érdekszféráról, egyszersmind jelezve, hogy Oroszországnak nem lehetnek legitim hatalmi érdekei, sőt az amerikaiak egyenesen ki akarják szorítani Oroszországot az európai gáz- és olajpiacról.

2014-re mindez odáig fajult, hogy amerikai pénzügyi és politikai-diplomáciai műveletekkel, az EU támogatásával puccsot szerveztek a törvényes ukrán elnök ellen, hogy átsegítsék Ukrajnát az euro-amerikai érdekszférába.

Oroszország és főleg Kína volt már olyan erős, hogy válaszoljanak a nyugati kihívásokra. A világrend egy multipoláris átszervezése érdekében a két „keleti” nagyhatalom megfogalmazta saját érdekeit. Oroszország érdekei az ukrajnai konfliktusban világosan körvonalazódtak, mindenekelőtt a Krím annektálásában. A világrendszer „forró pontjai” a Balkántól Afganisztánon át a Közel-Keletig, Kínáig és az afrikai kontinens északi partjaiig, onnan az Oroszországot körbevevő cordon sanitaire-ig, nem stabilitást, hanem vérözönt és háborút tartogattak az emberiség számára. Ma már az USA-nak egyedül több mint 150 katonai bázisa van a világon, míg Oroszországnak öt. Mégis Kelet és Nyugat között végzetes, s mint ilyen tökéletesen értelmetlen minden katonai konfrontáció, mert megnyerhetetlen.

Ez a terméketlen szembenállás felemészti az emberiség anyagi és szellemi erőforrásait, noha tudjuk, hogy csak egy jelentéktelen kisebbségnek hoz profitot és gazdagságot.

Az új hidegháború ideológiai forrásai itt, (Kelet-)Európában közvetlenül megjelennek az emlékezetpolitikában. Az EU és a nemzetállamok infrastruktúráin aláássák Oroszország legitimációs ideológiáját: módszeresen relativizálják vagy egyenesen tagadják a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg győzelmeinek világtörténelmi jelentőségét. A hidegháborús propagandisták és propagandagépezetek elvitatják a Győzelem tényének értékeit, s azonosítják a náci Németországot a Szovjetunióval. A nemzetközi liberalizmus már 1989-ben felmondta az 1945-ben megkötött antifasiszta szövetségét a „kommunizmussal”; azóta Kelet-Európában, az EU-n belül és kívül újra antidemokratikus-autoriter rezsimek szilárdulnak meg Brüsszel és Washington közvetlen támogatásával. A kelet-európai régió országainak többségében nacionalista alapon heroizálják a Szovjetunió elleni háborúban, a nácik szövetségeseiként harcoló hadseregeiket, kollaboráns büntetőosztagaikat a balti országokban éppen úgy, mint Ukrajnában vagy Magyarországon. Csehországban a „felszabadító Konyev marsall” szobrát ledöntötték a liberalizmus legnagyobb dicsőségére. Mindez nyugati támogatással zajlik mind az EU-ban, mind az USA-ban.

A náci Németország fölötti Győzelem 75. évfordulójára már világosan kirajzolódott, hogy e győzelem emlékezete nyílt harci tereppé vált az emlékezetpolitika globális küzdelmeiben, amelyek mintegy „leképezik” az ideológiai frontokat és a furcsa, zavaros „szövetségeket”. A nyugati mainstream liberális és konzervatív média a kommunizmus elleni harc zászlaja alatt – sokszor már nem is a sztálinizmusról beszélnek! – élen jár ebben a harcban, mint arra már oly sokszor rámutattunk.

Mindez természetesen alapjában kihat a Győzelem, az antifasizmus, a fasizmus/nácizmus megítélésére. 2020 októberében az EU-parlament határozata egyenesen azonossá tette a szovjet és a náci rendszereket és harcoló oldalakat azzal a céllal, hogy a ruszofóbia hullámán egyszer s mindekorra felszámolják az antifasiszta narratívát és hagyományt. A patologikus antikommunizmus és szovjetofóbia legújabb „európai dokumentuma” (2019. szept. 28.) a II. világháború kirobbanásában egyenesen azonosítja Hitler és Sztálin felelősségét. Az Európai Parlamentben is olyan jobboldali túlsúly a jellemző, amely nyitott a nácizmus bűneinek relativizálása irányába.. Ez a tendencia ma már mélyen áthatja az emlékezetpolitika és a történetírás mindennapjait.

A jelzett emlékezetpolitikai fordulatnak, felülvizsgálatnak a tétje ugyanakkor világos, két alapvető összefüggésben is. A felülvizsgálat egyik célja Oroszország geopolitikai célú és piaci érdekeket tükröző izolálása a „civilizált világtól” egy globális média- és kiberháború keretei között. Az is világos, hogy az USA által irányított, Oroszország elleni „szankciós politika” hálójába került szinte minden ruszofób politikai kampány. Az antifasiszta alternatíva ismételt és globális megjelenése nélkül eredményes háborúellenes tömegmozgalmat elképzelni sem lehet. A tét az antifasiszta narratíva, a széles antifasiszta egységfront megőrzése az új hidegháború erőivel szemben.