A koronavírus-válság tökéletesen megmutatta, hogy milyen hihetetlen különbségek vannak ember és ember között abban a tekintetben, ahogyan a kockázatokat kezeli. Még egy családon belül is megfér egymás mellett az, aki bezárkózik és egyfolytában fertőtlenít és az, aki úgy érzi, hogy a vírussal együtt járó kockázatok szükségtelenül fel vannak nagyítva. A környezeti problémák esetében a véleményeknek ez a spektruma még szélesebb skálán mozog, hiszen például a klímaváltozás tekintetében nem azonnali kockázatról, hanem jövőbeni bizonytalanságról beszélhetünk. Így nem meglepő az, hogy egyik ember legyint, hogy „Á, úgysem tudunk már semmit tenni időben!”, a másik pedig azt mondja, hogy „Úgy még nem volt soha, hogy ne lett volna valahogy. Az emberiség úgyis megoldja ezt a problémát is!” Azonban azt, hogy hajlandóak vagyunk-e belekezdeni valamilyen változásba akár a saját életünkben, akár kollektív szinten jelentősen befolyásolja, hogy hogyan észleljük és értékeljük a kockázatokat. Míg ennek a témának jelentős tudományos irodalma van, és számos Nobel-díj kapcsolódik hozzá, a közbeszédben ritkán hallunk róla. Pedig elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy megértsük, miért tűnik úgy, hogy egy helyben toporgunk a környezeti problémákkal történő szembenézés tekintetében. Erről beszélget Köves Alexandra Szántó Richárddal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével.
Címfotó: Pikrepo
