Kijátszották a hatóságokat a magyar neonácik, s akiket felhasználnak céljaikhoz. A közvéleménnyel is elhitették, hogy a 2021-es Kitörés emléktúra – vagyis az 1945. február 11-én, a szovjet csapatok által ostromgyűrűbe zárt Budai Várból kitörő német és magyar védőkre emlékezés – a járványhelyzet miatt elmarad. Mint a Magyar Hang írja:
„Úgy tűnik azonban, hogy az egyik szélsőjobboldali szervezet, a Légió Hungária megtalálta a módját, hogy idén is megszervezze túráját, és azt már meg is tartották.”
Ügyvédi tanácsra és a Bicskei Rendőrkapitányság közrendvédelmi alosztályának őrnagyával bizonyos részletekről szóban egyeztetve, tízfős csoportokban összesen százan vehettek részt a rendezvényen. Előtte a Magyar Nemzet címet viselő kormánylap közölt ünnepi cikket „Dicsőség a hősöknek!” címmel, amit többen megbíráltak, köztük én is.
Egyrészt azt tettem szóvá, hogy a neoliberális újságírók, műsorvezetők három évtizede ugyanúgy összemossák a felszabadulást, majd a később – nem mellesleg amerikai, angol beleegyezéssel történt – állandósult megszállást, ahogyan ezt a szélsőjobb teszi rendszeresen. Ilyenkor meg sopánkodnak. Másrészt azzal foglalkoztam a Bekiáltás blogban, hogy a náci német hadsereg támogatására 1941–1945 között behívottak, a határoktól akár kétezer kilométerre kényszerített katonák és munkaszolgálatosok áldozatok voltak, nem pedig hősök. A felelőtlen, haszonleső akkori uralkodó osztály, konkrétan Horthy és Szálasi áldozatai. Azoké, akik a háború legvégén még Magyarországot is odadobták martaléknak.
Mert a nácikkal együtt ellenálló magyar alakulatok miatt bombázták szét az angolszászok a vasútvonalainkat, az időközben a németek által kifosztott üzemeinket, ostromolták meg a szovjetek a városokat, köztük is elsősorban Budapestet, amelynek hídjait egytől egyig felrobbantották a németek. Ellentétben Romániával, Csehszlovákiával, ahol fegyveres támogatást is adott a hadsereg, illetve a kiterjedt partizánmozgalom az egyébként is feltartóztathatatlan Vörös Hadseregnek. Nálunk viszont a német-magyar alakulatok hortobágyi, budapesti, majd székesfehérvári ellenállása miatt eshetett meg, hogy a magyar nyilasok még egy utolsó, rettenetes vérengzésbe, nőkkel való erőszakoskodásba és rablásba kezdhettek. Különösen áll ez a fővárosra, ahol – nem szokás ezt említeni – a várba húzódott katonák jelenléte, ellenállása is lehetővé tette ezt.
Amiről eddig nem szóltam: személyes okom is van arra, hogy így írjak. Akár apám és társai is az elesettek között lehetettek volna. Nagykamasz leventeként a kilencven kilométernyire északkeletre lévő Nyíregyházára vonultatták őket 1944-ben. Őket állították volna az akkori világ kétségtelenül legerősebb hadserege, a szovjet ellen. Első világháborús puskákkal… Eközben a község vezetői, tehetős malmosa – ki autóra, ki szekérre felpakolva cókmókját – az ellenkező irányba, nyugat felé húzott, mint nemrégiben egy korabeli monográfiából megtudtam. Szerencsére, apáméknak volt annyi eszük, hogy megszökjenek, s Debrecent megkerülve, a Hortobágy nádasaiban bujkálva visszatérjenek a faluba. Bár az otthonuktól alig másfél kilométernyire még egy német őrnagytól is meg kellett mentenie őket egy magyar tisztnek.
Az ádáz harcok során a falu vagy háromszor cserélt gazdát. Körülbelül száz kilőtt német és szovjet páncélos maradt a házak között, s főleg a környező mezőkön. És persze a holttestek. Már amelyik nem égett szénné...
Szerencse volt a tragédiák közepette, hogy nagyapám tudott oroszul. Az I. világháború kitörése a Vereckei-hágónál érte, ahol besorozott határőrként szolgált. Mint ilyen, már 1914 őszén a cári hadsereg fogságába esett. Túlélte a Kaukázuson és a sivatagokon keresztüli egy éves szállítást-vándorlást, s a szibériai irkutszki lágerben kötött ki. 1921-ig, a hazavergődéséig volt ideje oroszul megtanulni. Könnyen szót értett hát a faluba bevonuló szovjet egység parancsnokával, aki emiatt náluk rendezkedett be. Az őrség aztán a környékbeli, esténként hozzájuk szállásolt lányokat is megvédte a rendezett sereget követő, az alakulatukat elveszített, csellengő, ételre és nőkre vadászó katonáktól.
Így aztán én is megszülethettem vagy hét évvel később. De ha bármelyik ősöm, bárhol elpusztult volna, aligha hiszem, hogy boldoggá tette volna az évtizedekkel később náci egyenruhákba és korabeli magyar mundérokba bújt, rögeszméktől fűtött, kitörésnapiak pózolása. Mert nem hősökként, hanem az urak áldozataként gondoltak magukra, még ha túlélők is voltak. Nagyapám, akiről a család a majd hétévnyi fogság alatt semmilyen hírt nem kapott, különösen annak. Ezért nyilvánvaló, hogy felmenőim ugyanazt mondanák most a kitörésnapiaknak, amit gyerekként hallottam tőlük: az életükért hőségben, zuhogó esőben, sárban, hóban, fagyban küzdő, a feljebbvalóiknak kiszolgáltatott katonákat csak azok nevezik hősöknek, akik rájuk hivatkozva küldenének újabb ágyútöltelékeket az újabb háborúkba. Lehetőleg saját maguk és fiaik helyett, miként ez mindkét nagy háborúban történt. #
CÍMKÉP: Úgymond „ízlésesen kiadagolt és becsomagolt” Hitlerszalonnát, (kemény, szeletelhető lekvárt) osztogattak a 2021-es Kitörés Emléktúrán. A Légió Hungária oldala az alábbi képaláírással osztotta meg a fotót: «Mozgalmunk felajánlása a Budai Kitörés Emléktúra résztvevőinek. „Autentikus táplálékkiegészítő” a Hitlerszalonna.» (Fotó Magyar Hang> Légió Hungária)
