„Mi történik abban az esetben, ha mindenki elismeri, hogy nincs más kiút, a forradalom elkerülhetetlen, de hiányoznak a forradalmárok?” – töprengett a minap a világhálón Végel László, a vajdasági Kossuth-díjas író. Válasza:
„A forradalom lesz az új Godot, amelyről az értelmiség a nemzetközi alapítványok támogatásával megrendezett tanácskozáson ünnepélyesen közzéteszi, hogy sosem érkezik meg, mert senki sem akar forradalmat. A forradalmat bizonytalan időre elodázták.”
Idegen nyelvű, más európai értelmiségi megnyilatkozásokban is egyre többször találkozom hasonló gondolattal. Én is pedzegettem ilyesmit. Például mikor fotelforradalmárokat emlegettem, akik velem együtt az interneten, a profitérdekelt szolgáltatók által algoritmusokkal kialakított zárványokban vezetjük le indulatainkat. Ritkán van módunk arra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan, klubokban, vitakörökben folytassunk eszmecserét a számomra akkor tájékozottabbnak, nyitottabbnak tűnő, a mostanihoz képest a társadalom lényegesen több rétegét képviselő érdeklődővel.
Végel posztja arra indított, hogy összeszedjem, amit itt-ott szétszórtam erről, amikor olykor arra reagáltam, hogy a magyar nép miért tűri el az Orbán Viktor holdudvarához tartozóknak a közvagyon fosztogatását, a demokrácia intézményrendszerének felszámolását, a médiaszabadság korlátozását, a társadalom különböző rétegeinek egymás ellen fordítását. Azt, hogy szinte páriává válnak az alsóbb, sőt egyre inkább a középső rétegek tagjai. A többség passzivitására mindenekelőtt az a magyarázatom, hogy a társadalom peremére szorítottak, a kizsákmányoltak a rendszerváltozás óta megtanulták:
bárki is került hatalomra, az nekik jót nem hozott.
A rendszerváltozás óta eltelt három évtized, a társadalom döntő része számára a lecsúszás, a kiszolgáltatottság, a magára hagyottság három évtizede volt. Attól a magát hol nyugatosként, hol neoliberálisként, hol nemzetiként, hol konzervatívként megjelenítő értelmiségtől – Mert bizony lendületesen forogtak ez idő alatt a köpönyegek! –, amely még az átkosból örökölte érvényesülési lehetőségeit, a tömeg soha nem kapott semmit.
De ne legyünk igazságtalanok! Aggódó szavakat, egy-egy segélyakciót, ételosztást karácsony táján talán igen. Ám országos tettekben megnyilvánuló szolidaritást, átfogó kormányzati programot egész rétegek ingataggá vált szociális helyzetének stabilizálásához, erős, esélyegyenlőséget kínáló hálót elmerülésük megakadályozásához sosem. A tömegnek az a tapasztalata, hogy csak magára számíthat közvetlen uraival, munkaadóival, az országos nyilvánosság hangadóival szemben.
Ez ugyebár valamiféle társadalomlélektani magyarázat a Végel László által feltett kérdésre. Méghozzá alulnézetből. De ha feljebb emeljük tekintetünket, és látószögünket tágabbra nyitjuk, akkor észreveszünk néhány más jelenséget is. Például az NGO-kat, a nem kormányzati szervezeteket, melyeket hamisan neveznek nálunk civileknek, s amelyek legfontosabb feladata a kapitalista rendszer feszültségpontjainak feltárása, akár a Végel által is említett konferenciákon. Ám ezek célja nem a tömegek felszabadítása, csupán az, hogy segítsenek a legelviselhetetlenebb egyedi igazságtalanságok orvoslásában, ám maga a rendszer fenntartható maradjon. Ahol viszont mégis felüti a fejét a lázadás, ott az USA-tól Franciaországon, Hollandián át Oroszországig nem haboznak bevetni a rohamosztagokat.
Nézzünk magunkba! Legfeljebb füstölgünk ilyenkor. Bár az erőszaktól nyárspolgári módon viszolygunk, de elítéljük, ha főleg tőlünk keletebbre oszlatja a rendőrség a tömeget. Mert sokunk felfogása szerint ez esetben a diktátornak kikiáltott vezető ellen lázadnak az emberek. Eközben a nyugati világban hajlamosak vagyunk megbékelni ugyanezzel. Merthogy itt a kegyetlen fellépés célja úgymond a demokrácia védelme. Márpedig a szent cél szentesíti az eszközt! Elvárjuk tehát, hogy szinte bármilyen áron tegyenek rendet a hatóságok, ha sztrájkolók, vagy zajos és erőszakos utcai tüntetők zavarják meg nyugalmunkat. Ennél azonban finomabb megoldások is léteznek.
A dolgozók országok közötti, a jobb bérek, a majdan talán kényelmesebb életkörülmények reményében zajló, rendezett vándorlásának egyik következménye, hogy az egyik helyen felhalmozódott társadalmi feszültségek kioltódnak. Az egyén szintjére helyeződnek az új országokban, az újabb munkahelyeken.
Ha idegenben, a beilleszkedés nehézségeivel kell megküzdeni, a lázadásra nem jut energia. Forradalomra pedig végképp nem. Ki is penderítenék az ilyeneket nyomban. Hozzá a helyzetbe való beletörődést a demográfiai tényezők is fenntartják a centrum országokban, sőt a félperifériákon, mint ahol Magyarország is van. Mert a forradalmak ott törnek ki, a lázadások feltételei ott alakulnak ki, ahol viszonylag alacsony az átlagéletkor. Például 1917-ben, Oroszországban ez alig haladta meg a húsz évet. A mi országainkban az átlagéletkor ennek több mint duplája, konkrétan az Európai Unióban 42 év. Vagyis a társadalmainkban jelentős számban élnek a már mozdulni nem akaró, nyugalomra vágyó idősek, illetve az egzisztenciájuk megteremtésével, a gyerekek felnevelésének nehezen előteremthető költségeinek fedezésével elfoglalt középgeneráció tagjai. Nem ők lesznek azok, akik a barikádokra vonulnak.
E tekintetben hasonló a helyzet Belaruszban, Oroszországban, a posztszovjet térség tőlünk távolabbi, kelet-európai, kaukázusi, közép-ázsiai államaiban. Akik ott mostanában kimennek az utcákra, főleg a középosztály gyerekei. A digitális nemzedékek tagjai, akik egyrészt nem mérik fel, milyen káosz, akár polgárháború várhat rájuk, ha a tőke külső erői kezdik támogatni, egymással kijátszatni a helyi gazdasági és fegyveres erőközpontokat, hogy a végén, nevető harmadikként megszerezzék a lehetőleg darabokra szedett országokból létrehozott kisebb államokban a politikai-gazdasági befolyást.
Szüleik ugyan tudják a kilencvenes évek első évtizedében átélt nyomorúságból, az akkori létbizonytalanságból, a mindent uraló bűnözőktől rettegésből, hogy mi töténhet hatalmi vákuum esetén, de a gyerekeik akkor még meg sem születtek. Ők csak a rájuk kihegyezett, külföldről pénzelt médiumok által sugallt fényes jövő képét látják lelki szemeikkel. Demokrácia, szabadság, korrupciómentes világ! Ezzel ámítják őket. S miközben egyfolytában lógnak az interneten, fel sem merül bennük, hogy rá kellene keresni, létrejöttek-e ezek a viszonyok másutt, a közép-európai posztszovjet térségben, ahol három évtizede mindenkit ezzel kecsegtettek.
Ha tájékozódnának, igencsak meglepődnének. De persze olyan nagyon nem rendülnének meg, hiszen pragmatikusak. Azt gondolják, hogy akár külföldön, akár otthon, ők mindig megtalálják a számításukat képzettségük és családjuk anyagi lehetőségei, kapcsolatrendszere miatt. Ezért nem is igazán foglalkoznak azzal, hogy ha lecserélik a jelenlegi vezetőket, s helyükre állítják a csúcspozíciókra jelentkezőket, akkor mi lesz azután. Mert legföljebb hátat fordítanak országuknak, részévé válva a kelet-nyugati migráció emberfolyamának. Így aztán, akik forradalmakról, vagyis az elemi igazságtalanságok, a társadalmi esélyegyenlőtlenség felszámolásáról ábrándoznak manapság Európában, azoknak igen hosszú távra kell berendezkedniük. Esetleg Afrikára, Közép- és Dél-Amerikára, az ázsiai országokra vethetik szemüket. Már ha egyáltalán a klasszikus forgatókönyvek szerint zajlanak majd a változások a népességrobbanással fenyegetett helyeken.#
CÍMKÉP: Átlagos életkor az egyes kontinenseken – Ha a forradalom egyik feltétele a fiatalok tömeges jelenléte, akkor Afrikának van erre a legnagyobb esélye. No de lesz-e forradalmi párt, amely, s vezető, aki eszmékkel vértezné fel és szervezné az itt élőket?
