A társadalmi egyenlőtlenségek témáját Tóth Gergely, a Kaposvári Egyetem közgazdász professzora, a Követ nevű civil szervezet vezetője vitatta meg Pogátsa Zoltánnal. Miért fontos arról beszélni, hogy hogyan alakul az egyenlőtlenség globálisan és nemzeti szinten? Az egyenlőség eszméjét nem mindenki osztja, bizonyos nézetek szerint éppen az egyenlőtlenség motiválja az embereket a jobb teljesítményre.
- A kapitalizmus ideológiája szerint az esélyek egyenlőségét a szabad piac garantálja. Ez azonban nagyon távol áll a valóságtól. 70-90 százalékban minden iparágat oligopóliumok uralnak világszerte, ami a piacra lépés szabadságának szab gátat. Míg az alacsony társadalmi egyenlőtlenségek valóban motiválóan hatnak, a nagyok már számokkal kimutathatóan károsak. Ha megkérdezzük az embereket, akkor általában 1:10 arányt mondanak a még elfogadható egyenlőtlenségek mértékeként.
- Magyarország legnagyobb adózójának bevallott éves jövedelme 1,3 milliárd forint, ami azért is érdekes, mert a kutatásban megkérdezettek a legnagyobb éves jövedelmet 60-70 millió forintra tették. Arra nézve is végeztek kutatásokat, hogy a pénz valóban boldogít-e, azonban ez csak egy nagyon alacsony jövedelemszintig bizonyult igaznak. Ugyanez a tendencia igaz az egyes országok GDP-növekedésére is. Felmerül a kérdés: ha nem a pénz, akkor mi növeli a boldogságot? A válasz nem más, mint az egyenlőség növekedése. E tekintetben azonban nagyon nagy különbségek vannak például a társadalmilag híresen egyenlő skandináv országok és a fejlett, de hatalmas egyenlőtlenségeket magáénak tudható Egyesült Államok között.
- A relatív és abszolút társadalmi egyenlőtlenség pszichológiai hatásairól még kevés kutatás készült, a generációk közti eltérésben azonban élesen kirajzolódik a különbség. A nagyszüleinkhez képest – akik még végigélték a háborút – mi sokkal jobban élünk, de a szüleinkhez képest is, akik például nem utazhattak nyugatra. A gyerekeinknek viszont már nem tudjuk elmagyarázni, hogy nekik mennyire jó, hogy autóval fuvarozzuk őket. A jólét és a gazdasági növekedés csapda is.
- Branko Milanovic egyenlőtlenségkutató „elefántábrája” szerint a legszegényebb országok (pl.: Jemen, Szíria) rosszul jártak a neoliberális globalizációval, de például Kína nagyon jól járt, a nyugati munkásosztály és alsó középosztály szintén nem járt igazán jól. A neoliberális globalizáció a világ leggazdagabb 1 százalékának, vagyis a globális elitnek a gazdagságát növelte a legnagyobb mértékben. A jelenlegi tendencia szerint a piramis legtetején koncentrálódik a vagyon (a gazdagság), míg a legszegényebbek lakást sem tudnak venni maguknak.
- Kína általában is sikersztori a fejlődés szempontjából, érdemes azonban alaposabban megvizsgálni, hogy Kínán belül elsősorban kik gazdagodtak. A GDP-növekedés önmagában ugyanis nem jelenti az alsóbb osztályok felzárkózását és az egyenlőtlenségek csökkenését. Inkább fordítva: minél nagyobb a GDP, annál nagyobb a profitok és hasznok tőkések általi elsajátítása.
- Az, hogy mekkora egyenlőtlenségek engedhetők meg, óhatatlanul felvet olyan kérdéseket, hogy mi alapján jut valaki jövedelemhez. A főáramú neoklasszikus felfogás szerint a jövedelem a termelékenység javadalmazása. E nézet realitása ma már nem igazolható. Már senki nem hiszi, hogy ha egy vállalatvezetőnek százszor nagyobb a fizetése a beosztottaknál, akkor annyival többet is tesz hozzá a termeléshez, a létrehozott értékhez.
- Az Egyesült Államokban a vállalatvezető bére olykor sokszázszorosa a dolgozók átlagos bérének. Nyugat-Európában a menedzserek bére körülbelül 30-40-szerese a dolgozókénak. Az 1950-60-as években, az úgynevezett jóléti kapitalizmus korában Svédországban ez az arány csupán 1:2 volt. Tehát csak dupla annyit kerestek (ami nagyrészt a progresszív adórendszernek volt köszönhető). A megoldás a baloldali-kritikai gazdaságelmélet és politika gyakorlatba fordításában keresendő.
