BALMIX - Újabb érthető és világos náci narratíva Orbántól

Már nyáron Tusnádfürdőn belengette legújabb üzenetét a kormány, múlt héten pedig kibontotta, hogy milyen a keresztény szabadság eszményére épített magasabb rendű emberi élet, hol máshol, mint a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének konferenciáján.

A „gazsulálj a főnöknek és ne üssed bele az orrodat a maffia ügyleteibe!” szöveg tartalmában megegyezik azzal, hogy „a közösséget és annak főnökét megillető keresztény szabadság hitének elfogadása téged is magasabb rendű emberré emel!”. Az utóbbi sokaknak a náci übermesch gondolatát felidézve elborzaszt, de másoknak sokkal vonzóbb és bíztatóbb. Ez a szöveg sugallatának igazi veszélye – nem a gondolati tartalma, mert az nincs neki.

Tegyük félre, hogy a szöveg tartalma hülyeség, nem passzol sem a szavak szokványos jelentéséhez, sem a közöttük szokványos összefüggésekhez. Ez nem disszertáció

ez a hatalom megtartásához szükséges, a hívek hitét és a közöttük levő koordinált cselekvést kijelölő keret, normarendszer

Tegyük félre azt is, hogy ez a kereszténység, az nem az, amit mondjuk Szent Ágostontól Aquinói Tamáson és Kálvinon át Ferenc pápáig kereszténységnek szokás tartani. Nemhogy nem az, annak lényegét tekintve az ellenkezője: míg Ágoston a felebaráti szeretet univerzális parancsát hirdeti, Tamás számára az, aki nem szereti minden felebarátját, az Istent sem szeretheti – és folytathatnám a sort arról, amit keresztényi tanoknak, erkölcsi és kulturális hagyománynak szokás tartani Európában.

Orbán ez ezzel ellentétes „kereszténységet” hirdet: „Nőjünk fel (…) a küldetéshez, teremtsük meg magunknak és mutassuk meg a világnak, milyen is az igazi (…) magasabb rendű élet, amelyet a keresztény szabadság eszményére építettünk”

Orbán „kereszténységének”, „keresztény szabadságának” hívei magasabb rendűek a felebarátoknál, akiknek ezt meg is mutatják azzal, hogy azok egyenesen ellenségek, megalázandók és megvetendők, legyőzendők és lehetőleg ki is iktatandók a „magasabb rendű életből” – legyenek azok idegenek, nem-fehérek, nem-családban élők, melegek, – nem a magasabb rendű magyarokhoz tartozók.

Nekik nincs helyük a keresztény szabadságban. Ezt persze így nem szabad kimondani, mint minden vallási tan hirdetőjének, ezt „pozitívban” kell formulázni.

Mondjuk így: „A liberális szabadság szerint az egyéni teljesítmény magánügy, nem eshet a közösség erkölcsi megítélése alá; a keresztény szabadság szerint viszont az az egyéni teljesítmény érdemel elismerést, amely a közösség javát is szolgálja”. A magasabb rendűséghez tartozásnak az a záloga, hogy a „közösség”, a nemzet, no plána a nemzetet és a közösséget reprezentáló elit „szabadságát” szolgálja.

Akkor lehetsz a keresztényi szabadság részese, ha a hatalom szabadságát szolgálod, nem követeled annak kontrollját, szemet hunysz minden diktatórikus eszköz alkalmazása felett, de még a nemzetet reprezentálók korrupciója, bűnei, bűnös maffia-gyakorlata és rablása felett is.

És, nem, ez nem áll az érdekeiddel szemben, ez a te érdeked is: ennek révén válhatsz magasabb rendű „keresztény”-nyé, a keresztény demokrácia részesévé, ha jól csinálod, akkor a keresztény szabadsággal a magad javára is profitábilisan, akár a kevésbé magasrendűek kiszipolyozásával is élni tudó magasabb rendűvé. Akit ezért, a közösség javáért tett szolgálataiért elismernek, megbecsülnek, magasra értékelnek – aki ezért becsülheti magát, magasra értékelheti magát, jó okkal és alappal tekinthet magára úgy, mint másoknál magasabb rendűre.

Ördögi, de van benne rendszer. Van, amit minden politikusnak meg kellene tanulnia: Orbán nem az ellenfeleihez és ellenségeihez beszél, nem akarja verbálisan leszkanderezni, szóban legyőzni őket. Ő a hívekhez beszél, őket akarja meggyőzni – és ellenfeleiről és ellenségeiről tudomást se vesz, mintha nem lennének.

És, valóban, ezt így is kell csinálni: nem a politikai ellenlábast kell legyőzni – a választót kell meggyőzni. Másrészt, az amivel Orbán a híveket meg akarja győzni, amiben vonzót és csábítót akar mondani – annak bármily kétes értékűek is ezek, de van fogadó közege, táptalaja, van neki kultúrája és hagyománya is.

Lényegében, a kádári slendrián diktatúra gányolásban fejletlen, ügyeskedő hagyománya. Amelyben a szabály, az nem szabály, legfeljebb irányelv, és a szabadság, az nem az alkotmány keretein belül, hanem azon kívül van: te is lophatsz, ügyeskedhetsz, mutyizhatsz, korrumpálhatsz és téged is korrumpálhatnak – addig, ameddig ezzel nem sérted a hatalom érdekeit, nem hánytorgatod fel a nemzet vejének és gázszerelőjének bűneit, ameddig a közösség keresztényi szabadságát (izé… a szocializmus győzelmének történelmi igazságát és a Párt uralmát) szolgálod.

Nem, nem kellenek ehhez jogok – ehhez bőven elég az, ha elismerten a közösség javát szolgálod…(mondjuk, nem sértesz maffiaérdekeket, sőt, közben rendesen tejelsz is…) Ennek a sajátos hagyománynak ugyancsak része az is, hogy vígan élhetsz a keresztény szabadságoddal addig, ameddig nem pofázol bele a politikába, legfeljebb a propaganda hirdetője és a papagájkommandó kóristája vagy.

Ha a zsörtölődések pacifikálásához is hozzá tudsz járulni („az elvek tökéletesek, a gyakorlati megvalósítással még akadnak problémák”), hát az bónusz. Lássuk be, ezek a zsigeri rutinok máig élnek, az emberek otthonosan és békésen képesek eligazodni ezek világában – amihez azt is hozzá kell tegyük, hogy a rendszerváltás első 30 éve ilyen otthonosan követhető elveket és életvezetési sillabuszokat fel sem kínált – amit meg felkínált, azok nem voltak követhető, pláne otthonosan, a biztonság érzetével megélhető követhető életvezetési sillabuszok.

Szóval, nemcsak rendszer van ezekben az ördögi gondolatokban – de… ez a rendszer vonzó, követhető, otthonosan kezelhető, jól kiigazodható – és emiatt jól koordinál politikai cselekvéseket.

Önbizalmat és önbecsülést ad, a magasabb rendűség illúziójába ringat – akár bármilyen érdemi teljesítmény büszkesége nélkül is, bármilyen striciség feletti öntudatos szemlehunyással.

Mindezt tudjuk, érezzük, éljük, szenvedjük. Ami miatt tán nem felesleges néven nevezni, az három körülmény.