A honi tömegkommunikáció egyik jellemzője, hogy ha egyszer parancsot kap – és ez a parancs lehet bensőből vezérelt, vagyis zsigeri undor is – akkor inkább tudósít a regnáló hatalom bármely barmának aznapi ostoba kijelentéséről, mintsem olyan eseményekről, rendezvényekről, amelyeken nem a felszín fecseg, hanem ahol meg lehet győződni arról, hogy a napi kínok emlegetése mellett léteznek elmélyültebb, elemzőbb gondolatok is.
A múlt hét végén rendezték meg Horányban a nem tudom, hányadik Baloldali Sziget Fesztivált, mindenesetre, számomra ez volt az első, mert az előzőeken különböző okok miatt nem vettem részt. Most viszont az elejétől majdnem a végéig ott voltam.
Először tehát a rendezvény legfontosabb jellemzőjét emelem ki. Ez pedig a kedvesség. Már amikor megérkeztem, és kicsit árvának éreztem magam, a szervezők rögtön foglalkozni kezdtek velem. Pontosabban, velem is, mint mindenkivel. Mosolyogtak, megnyugtattak, hogy nem kell majd a fövenyben aludnom a Duna partján, mint sok évtizeddel ezelőtt ugyanitt az édesapámnak, csak még takarítják a leendő szobámat. (S akkor itt mesélem el, hogy az ősöm nagyon fiatalon került az illegális munkásmozgalomba, az akkori szerelmével együtt. Történt pedig, hogy éppen Horányba kirándultak mozgalmilag, és miután túlestek „A tőke” egyik fejezetének megvitatásán, aludni tértek. Hajnalban az apám igencsak meglepődött, hogy nem annak a lánynak a karjaiban ébredt, akiében elaludt…) Ez az érzékeny törődés, egymás segítése végigkísért péntek déltől vasárnap koradélutánig. Ha valaki bezárta a szobám ajtaját, percek alatt megtalálták a kulcsot a szobatársam zsebében, holott nem biztos, hogy tudták, kinél is kell keresni.
Nem anyáztak, ha hangmérnök múltam ellenére (vagy tán éppen azért) sikerült a kezembe adott mikrofont pont a hangsugárzó közepe felé irányítani, jókora gerjedést (sípolást) okozva ezzel. Ha netán pár percet csúszott a program, senki nem méltatlankodott, s ennek az volt az oka, hogy a fesztivált előkészítő és lebonyolító emberek magától értetődő békét sugároztak mindannyiunk felé. S valahogy mindig ott tudtak lenni, ahol éppen szükség volt rájuk. Nem tudtunk olyan korán kelni, hogy ők már talpon ne lettek volna, s még a legkitartóbb éjszakai bagoly sem tudott olyan sokáig virrasztani, mint a szervezők. Ha léteznek manapság is hétköznapi hősök, akkor a „Szervezők a Baloldalért” fedőnevű csapat tagjai egytől-egyig azok.
A kedvesség sugárzott a fesztivál külföldi vendégeiből, előadóiból is. Maite Mola, az Európai Baloldali Párt alelnöke parányi asszony, de olyan tündéri teremtés, hogy egyből megszereti őt az ember. Vagy például José Reinaldo Camejo Díaz, a Venezuelai Bolivári Köztársaság nagykövete az a pasi, aki mintha a latin-amerikai sorozatok hősszerelmese lenne. Fiatal, határozott, kemény, erőt mutató, miközben hazája igen súlyos problémáiról beszél. Azokról a gondokról, amelyekről a magyar sajtó csak azt ismételgeti, hogy diktatúra, diktatúra. De azt például tudjátok-e, hogy Venezuela nyolc országos tv-hálózatából hét teljesen az ellenzék kezében van? Vagy, hogy aki úgy dönt, hogy elmegy az országból, bármikor szabadon visszatérhet, a repülőjegyét a kormány fizeti? A többség azonban nem megy el, mert a függetlenség fontosabb számára, mint az, hogy az ország legfőbb természeti kincsei ismét a Dél-Amerika szerte gyűlölt Egyesült Államok olajtársaságainak kezébe kerüljön. Látható, hogy a rendszer külső gazdasági erőszakkal sem dönthető meg, a pár hónappal ezelőtti hatalomátvételi kísérlet csúfosan elbukott, s tán meg kéne érteni, hogy a forradalom után az emberek földet kaptak, lakáshoz jutottak, orvosok gyógyítják őket, nem kuruzslók, tanulhatnak – van mit félteniük. Persze, a külföldi katonai beavatkozás esélye elég nagy. Nem ez volna az első eset, hogy az USA a neki nem tetsző rendszerekkel szemben – és ezek a II. világháború vége óta még véletlenül sem szélsőjobboldali, fasisztoid vagy fasiszta rezsimek – fegyveres erőszakot alkalmazna. No Trump - tartottuk magasra a táblákat.
Közben máris a lényegre tértem. A fesztivál legfontosabb mondandója az volt, hogy egyetlen gondunk sem oldható meg nemzeti keretek között. Noha ezt korábban is tudtuk, ám az idén bebizonyosodott, hogy az emberiség egészének létét veszélyeztetik azok a meteorológiai jelenségek, amelyeket összességében klímakatasztrófának nevezünk. Ezzel szemben pedig csak úgy lehet védekezni, hogy a döntéshozókat rákényszerítjük a váltásra. Ha kénytelenek lesznek visszavenni a profitéhségükből, és mind a termelési technológián, mind az elosztási viszonyokon változtatnak. A legnagyobb vesztesek a fiatalok lesznek, ezért merült föl az a javaslat, hogy 16 éves kortól lehessen választani.
A károsanyag kibocsátásnak mindössze néhány százaléka származik a lakossági fogyasztásból, a környezetszennyezés legnagyobb kártevője a hadiipar és a harcászati tevékenység.
Természetesen nemcsak a globális problémákkal foglalkoztunk, hanem pl. az önkormányzati választásokkal is. Majdnem minden előadó és hozzászóló egyetértett azzal, hogy az, amit az ismertebb, un. ellenzéki pártok az elmúlt időszakban együttműködés címén művelnek, az gyalázatos. Önző párt- és egyéni érdekek, elvtelen mutyik írják felül a Fidesz megszorongatásának igényét. Többnyire nincsenek programok, kevés a hiteles személyiség. Már most föl kell készülnünk arra, hogy a valószínűsíthető bukás után mi a teendő.
A szervezők kulturális csemegékről is gondoskodtak. Ezek közé tartozott „Az élet, mint olyan…” összeállítás, a Hevesi Sándor Színtársulat produkciója. Tök jó volt, kár, hogy egyszer csak vége lett az ifjú színészek kedves előadásának. S már megint a kedvesség. Az Ifjú Marx című, nemzetközi sikert aratott – sajnos, moziban, tévében jogi okok miatt sem látható – film készítői szeretettel, kedvesen mutatják be a munkásmozgalom két nagysága barátságának, útkeresésének időszakát a Kommunista Kiáltvány megjelenéséig. Ha tudtuk németül vagy angolul, a Youtube-on megnézhetitek ezt a remeket.
Végül számomra a legboldogabb pillanatok azok voltak, amelyekből kiderült, hogy a fiatal magyar értelmiség – még ha nem is túl nagy létszámban – végre olyan kutatásokat végez, olyan elméleti és gyakorlati következtetésekre jut, olyan új, friss, az öregek által nem befolyásolt szemlélettel, fogalomhasználattal dolgozik, ami a világ modern, marxista újbaloldalának fősodrába tartozik, s ami jóval túllép a mai kocsmán.
Jó szívvel és kedvesen ajánlom hát figyelmetekbe a Fordulat című folyóiratot, amelynek legutóbbi számából éppen az Index vett át egy fordítást arról, hogy mit csinált Kuba akkor, amikor a Szovjetunió kapitulált, s amikor nem volt olaja, ahelyett, hogy az USA javaslatára összeomlott volna.
