Nem tudom, honnan pattant ki a gondolat, úgy értem melyik fél ébredt erre egy reggel, de sejtéseim azért vannak. Két sejtelem is gyötör. Az egyik a kezdeményezés motivációját illeti, a másikra majd visszatérek a maga idején. Szóval úgy gondolom, és nem is kell ehhez nagy tudomány vagy politikai érzék, hogy ez az EP választás egy nagy reveláció lehetett az MSZP számára. A hajdan magát a legerősebbnek tudó szocdemeknek egyértelművé vált, hogy nincs tovább, ennyi volt, itt a vége. Nem akarom én temetni a szocikat, eszembe se nincsen. Nincs is rá szükségük. Megvannak nekik házon belül a saját temetkezési vállalkozóik.
Ezzel pedig el is jutottunk a dolog lényegéhez. Az MSZP haldoklása – úgy vélem – Horn Gyula háttérbe vonulásával kezdődött el. Nem mondhatnánk, hogy addig ne lettek volna a párton belül folyamatosak a hatalmi harcok. Mindenki igyekezett pozícióba hozni a saját emberét, akik aztán majd őt fogják támogatni, ha eljön az ideje. Hacsak az illetők közben meg nem erősödtek annyira, hogy saját patrónusaik kihívójává váljanak. Először az öregek – neveket szándékosan nem akarok írni, mindenki gondoljon arra, akit éppen helyénvalónak tart – rettentek meg. Elkezdték beásni magukat, jól látható frontok alakultak öreg-fiatal megoszlásban. A harc meglehetősen kiegyensúlyozottnak tűnt egészen a 2002-es választásokig, amikor kiderült, hogy nagyon az. Nem is tudtak kormányfőt állítani a párt vezetői közül, jött az azóta renegáttá szelídült Medgyessy Péter.
Ő is áldozatává vált azonban a belső huzakodásoknak, amelybe mellszélességgel és lelkesen kapcsolódott be az SZDSZ, melynek radikálisabb, jobbra húzó szárnya kifejezetten bomlasztani kezdte a koalíciós egységet. Ez a belső bomlási folyamat Gyurcsány fellépésével fokozódott, majd Bajnai idejére vált elviselhetetlenné. Részben a koalíción, részben az MSZP-n belül. A szociknál ekkor, ez alatt a nyolc év alatt, vált kvázi hagyománnyá, hogy kivonulnak a vezető (kormányzó) politikusaik mögül és szerencsevadász módjára néhány káder megpróbál ebből hatalmi tőkét kovácsolni.
Nem is igazán értették meg ettől kezdve, hogy „mit kíván a magyar nemzet”. Elvoltak a saját problémáikkal. Ennek a felelőtlen és belterjes politikai gondolkodásnak lett a következménye előbb Őszöd, majd Bajnai kiszorítása a partvonalra, aztán a választási bukás. A koronát az egészre a párt elszegényedése, eszközeinek elvesztése, a párton belüli korrupciós ügyek mentén kipattant, és Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett platform megalakulása, majd a Demokratikus Pártból kinövő, baloldali-liberális Demokratikus Koalíció Pártja létrejötte tette fel. A párton belül már régen légüres térbe került, hajdani pártelnököt nem csak a hívei, de számos régi szocialista párttag is követte 2011. november 6-án alakult az új szervezetbe. Egyes számú tagkönyvét Vitányi Iván kapta. A párt elnöke Gyurcsány Ferenc lett és mindmáig ő is maradt.
Nem kívánok most hosszas történeti fejtegetésekbe bonyolódni, de a DK megalakulása óta az MSZP folyamatosan a leszállóágban található. Határozott véleményem, hogy ez a „tömegektől való elszakadás” mellett a belső békétlenség és koncepciótlanság eredménye. És a következetlenségé. Okkal vagy ok nélkül, de rendre felvetődik az MSZP központi és helyi szerveinek, nem ritkán korrupciós ügyekben történő, együtt említése a Fidesz politikusaival. Utóbbiak nyilván rá is játszanak erre. A választók meg kiábrándulnak, csalódnak, elfordulnak.
Tudható régen, hogy a politikában a fair playnek ritkán jut szerep. Az nem is csoda, hogy a NER elleni következetességben megingathatatlan DK és Gyurcsány Ferenc maga is folyamatosan a Fidesz-KDNP célkeresztjében, a karaktergyilkosság központi alanyaként szerepel. Érdekes kontradikció, hogy ezzel együtt és mindennek ellenére minden politikus és párt Gyurcsányhoz és a DK-hoz képest igyekszik meghatározni magát. Mintha csak a Fidesz által kreált és vágyott forgatókönyvből tanulták volna meg a mesterséget.
Ezzel szemben alig van ma már olyan vezető MSZP-s politikus, vagy az MSZP-vel flörtölő pénzember (v.ö.: pártpénztárnok), akit ne hoztak volna ilyen-olyan formában összefüggésbe a mai kormánypárttal. Nyilván ez sem véletlen, sok esetben tudatos bomlasztás áll mögötte. A DK- és Gyurcsány-ellenességben azonban a kórusban a leghangosabb gyakorta az MSZP káderállománya, amit a pártelnök hajdani „árulásával” látnak indokolhatónak. Elfeledve, hogy épp a párt korrumpálhatósága volt anno a válás oka.
Nem szívesen emlékszem vissza egy esetre, jelesül a Lukács György szobrának eltávolítása miatti tüntetésen történtekre. A Szent István Park lombjai alatt tartott beszédek egyik szónoka a DK XIII. kerületi elnöknője volt, aki elsorolta, hogy személy szerint ő és a pártja is mennyi mindent tett a Jobbik akciója ellen, a filozófus emlékművének megmentése érdekében. Egyik ismerősöm, az MSZP helyi prominense, a felszólalás után durván letámadta, és felelősségre vonta az asszonyt, hogy miért sajátította ki a DK számára ezt az alkalmat.
Jómagamnak kellett közbelépnem. „Te, ti, az MSZP miért nem szólaltatok fel, miért nem mondtátok el a dolgaitokat?!” A kérdésre csak hebegés volt a válasz, valami olyan tartalommal, hogy már így is túl sokan akartak felszólalni.
Most, az EP választás kapcsán elvált a felesleg a májtól. Kiderült, hogy az MSZP-t ma már csak csúfolódásképpen lehet nagy pártnak nevezni. Ezt én személy szerint sajnálom. Jobb sorsra lettek volna érdemesek, ha a pártvezetés belviszályaiban nem a haszonelvűség dominál, hanem a közérdek minél hatékonyabb képviselete: a NER megdöntése, a köztársaság és a jogállam helyreállításának igénye – bármi áron. Nem így történt, nem ez történik. Ez pedig olyan apróságokban is felsejlik, mint a zuglói parkolási rendszer körüli Fidesz-MSZP konspirációról szóló suskus, ahol a helyi MSZP szervezet állítólag még a központi akarattal is szembe megy. A párt főpolgármester-jelöltjéről már nem is beszélve. Abszurd helyzet.
És akkor most a másik sejtés, amire az elején utaltam. Úgy gondolom, hogy lenne realitása a két párt egyesülésének. Az pedig komoly balhorog lenne a Fidesznek és személy szerint Orbán Viktornak is, aki nem szűnik fáradhatatlanul munkálkodni a baloldal bomlasztásán, erőinek szétforgácsolásán. Ezért szerintem meg is fog mindent tenni nyíltan és konspiráltan, hogy azt megakadályozza. Van rá lehetősége is, beépített emberei is.
Úgy hallottam azonban, hogy a pártegyesülés ötlete alulról jövő kezdeményezés, és azt az MSZP választmánya momentán nem támogatja. Lényegében ennek okát én abban látom, hogy ez sokak hatalmának a végét jelentené a szociknál, márpedig az nem lehet, hogy sok pártkarrier egyik napról a másikra elfüstöljön. Persze, ha a vezetésben ezek az urak – és hölgyek (?) – markáns szerephez jutnának… No, itt abba is hagyom a gondolat továbbvitelét, ugyanis semmi más következményét én ennek nem látom, csak azt, hogy pillanatok alatt lebontanák a DK eddig koncepciózusan és következetesen felépített egységét (most ne a bigott, hívő DK-sokra tessék gondolni, hanem a változásra áhító tömegekre a párt mögött). Vagyis egy kimúlóban lévő, gyenge és egy feltörekvő, egyre erősebb pártból pillanatok alatt egy halálos vakbélgyulladástól szenvedő beteg párt jönne létre.
Egyetlen lehetőséget tudok elképzelni a két párt egyesülésére: ha az MSZP előbb megszabadul a „romlott részeitől”, ha kell akár áldozatok árán is. Akkor és csakis akkor, egyenrangú felek döntésének eredményeként el lehet kezdeni a tárgyalást a fúzióról. Ha azonban sikerül eldobni a ballasztokat, és létrehozni egy egységes baloldali-liberális pártot, egy következetesen kidolgozott és végrehajtásra is kerülő programmal, az a NER összeomlását, Orbán és maffiája végét jelenthetné. A választók ugyanis várnak egy komoly erőre. Arról kell meggyőzni őket, hogy az az új párt olyan lesz, amely mellé oda lehet és oda is kell állni a haladó gondolkodású tömegeknek, ha valódi változást akarnak.
Szerző: Fábián András
