Azon töröm a fejem, hogy mi lesz, ha Soros mégsem örök életű, és egyszercsak, váratlanul visszaadja sötét lelkét a Sátánnak.
Lehet, félbehagyott művet hagyna utódjára?
Vagy nincs is mű, mert a helyiérdekű ördögűző az oroszok után a Sátánt is hazazavarta?
Azért van ok az aggodalomra, merthogy az ördögűzés bonyolult és nehéz tudomány, az eredmény meg kiszámíthatatlan, van úgy sokszor, hogy a Sátán győz.
De van olyan is, hogy maga a Sátán ölti fel az ördögűző történelemből évezredek óta jól ismert gúnyáját, és Istenes dumákkal hülyíti az Úr együgyű teremtményeit, hirdetve, hogy majd ő megvédi őket az ördögtől.
Azok meg mennek utána, mégha az ördögűző csuhája alól ki is lóg a lóláb, melynek tövénél ott lengedezik az istenfélő polgár jutalma erős hitéért.
Mindenesetre a Sátán tudja, hogy az ember életének egyetlen dolog ad valódi tartalmat, ez pedig a félelem.
Szeretünk félni, létszükségletünk szinte a félelem, ha éppen nem kell félnünk semmitől, csak pislogunk tanácstalanul, mint a luki nyúl, mikor üres a mező...
A félelem jó, a félelem eligazítást ad olyan esetekben, mikor cselekednünk kellene, mert azonnal tudjuk, hogy ki vagy mi ellen kell védekeznünk. És mennyivel egyszerűbb a világ, ha van, aki eligazít bennünket ebben a fontos kérdésben...
A védekezés formája magyar sajátosság - népünk ezt ellenfelünk háta mögött térdre ereszkedve, vad nyelvcsapásokkal végzi, gondosan odafigyelve a csapások egy speciális rózsával megjelölt pontos helyének kiválasztására.
Féltünk hajdan a tatároktól - ellenük a tengerig futva, félelmetes hátunkat mutatva harcoltunk, aztán féltünk a törököktől, ezért is neveztük országunk egy részét hódoltságnak és nem harcosságnak, féltünk a Habsburgoktól, akik királyokat adtak nekünk - utódaik ma errefelé várják sorsuk jobbra fordulását.
Féltünk az oroszoktól, akik internacionalista kötelezettségüknek eleget téve 1848-ban puskalövés nélkül besétáltak a világosi síkig, aztán féltünk tovább. Félelmeink megszüntetése érdekében az I. Világháborúban nyakunkra húztuk a Bruszilov-offenzívát, a II. Világháborúban pedig Ukrajna megszállóiként vitézkedtünk, melynek következtében ismét beballagtak az orosz csapatok, de már nem puskalövések nélkül.
Aztán 1956-ban is esett néhány lövés, utána meg hosszú ideig csend és Varsói Szerződés, meg barátság, egészen addig, míg I.Viktor Mihály ki nem zavarta őket.
Aztán egy darabig nem féltünk, csak a rendszerváltás után éledt fel a régi, ismerősen kellemes érzés, hisz oly kevesen szeretnek térképet nézegetni és még kevesebben kulturáltan viselkedni.
Másoktól nem nagyon féltünk, pedig talán nem lett volna baj, hiszen fél évszázaddal a világháború után nagyobb anyagi kárt okoztak az országnak, mint a háború.
A rendszerváltásig volt egy ország, melyet hazánknak nevezhettünk, most vendégek vagyunk a saját hazánkban.
A helyzet olyan, mintha a lakásodban az utolsó sámli is másoké lenne, te pedig takarítónője vagy az új tulajdonosnak, akitől persze lop a közös képviselő.
Te meg méltatlankodsz, mert téged nem engednek lopni, vagy mert még mindig nem fogtad fel, hogy az asztal hiába áll a szobád közepén, az már nem a te asztalod, de még raktározási díjat se számíthatsz fel érte, mert a lakás sem a tied már.
Erre most bedőlsz a kis potrohosnak, aki egyszer már részt vett a lakásod elkótyavetyélésében, most meg a megváltó szerepében tetszelegve rugdal a szakadék felé, az országgal együtt.
Amit eddig még nem loptak el, azt majd ellopja ő.
Telhetetlen, pofátlan és arrogáns, igaza volt Dávid Ibolyának, olyan, mint a mesebeli kisgömböc, felzabál mindent, ami az útjába kerül.
Ami a legfelháborítóbb, az a mocskos mentalitása, ahogy a legelesettebbekkel bánik.
Ahogy kizsigereli a nyugdíjasokat, ahogy a szerencsétlen sorsú állami gondozottak lába alól kihúzza a szőnyeget.
Ahogy a gyerekekkel bánik.
Ebben az országban minden megyének volt gyermektábora, ifjúsági tábora, ma egy sincs, ellopták Zánkát, a beszélő fóka megkapta Csillebércet, a sok botlábú fejenként egy stadiont, a román, ukrán államnak adót fizető magyarok úgy ki lettek sámfázva lóvéval, mintha itthon nem létezne gyermekszegénység, nem élnének létminimum alatt tengődő nyugdíjasok, és nem lenne egyre félelmetesebb a ránk ásító holnapi nyugdíj-probléma.
A pesti, meg az agglomerációban élő kispolgár pedig boldogan gügyög cukicicájának, miközben a végeken emberek élnek úgy - és nem a lumpenek - hogy nem jut nekik fele sem, mint amennyit a szerencsésebb polgár a macskájára költ havonta.
Félreértés ne essék - nem a macskáktól sajnálom a Whiskast, csak tudom, hogy a gazdáik egy részének fogalma nincs arról, hogy van falu, ahol már kocsma sincs, orvos sincs, iskola sincs, bolt sincs, ahol van, hogy a család a nagymama nyugdíjából él - de miből fog élni a következő egy-két generáció?
Már nem is iszik a nép, hanem mindenféle ócska kábítószeren él, hogy szakadt volna anyjába a feje annak, aki ide juttatta ezt az országot.
Most éppen Sorostól félünk, meg a muzulmánoktól, meg az oroszoktól, mint ahogy nagyszüleink féltek a kolhoztól, a csajkarendszertől, meg attól, hogy az asszonyokat is be kell adni a közösbe.
Na jó, voltak asszonyok, akik annyira azért nem féltek ettől, de nekik is csalatkozni kellett a reményeikben, de ettől még évtizedeken keresztül erről szólt a nóta, mint most a migránsokról.
Félni itt Kínától kellene, ahol a térfigyelő kamerák felvételei alapján pontozzák a kínai polgárt, és akkor utazhat, tanulhat, ha a hatalomnak megfelelő módon viselkedik.
A világ hihetetlenül bonyolulttá vált, eljött az eszement politikusok kora, az Úr legyen irgalmas a világhoz.
Eljött Mad Max világa...
Talán az utolsó leehetőségeinket éljük fel, amikor nem a diktatúrát, hanem a másik demokratát akarjuk megsemmisíteni.
Persze vannak jelei azért annak, hogy nem mindenki marhult meg teljesen, Sorost például kitüntette Bécs városa, mert a CEU odatelepítésével feltette a tudományos világ térképére az osztrák fővárost, aztán talán mára visszaszorultak a pártok legostobább idiótái, de a rengeteg baj még csak most következik, mert odacsinálni egy steril műtő közepére nem túl nagy kunszt, megy az hamar, de mire abból a műtőből megint steril tér lesz, sokat kell sikálni, beleszakadhat mind a tíz körmünk is.
De akkor is meg kell majd csinálnunk, ha ezeket eltakarítottuk, ha lehet örökre.
És nem szépelegve, nem beleájulva a sportszerűségünkbe, politikai korrektségünkbe, hanem drasztikusan, egyszer és mindenkorra.
Ezen kellene dolgozni, nem moralizálgatni, arra majd ráérünk, ha ezek az ócsai lakótelepen lesznek, a határról áttelepített kerítések mögött, erős őrizet alatt...
Azért addig is ki kellene húzni valahogy.
Lehet rettegve is, de biztos, hogy ez a legjobb megoldás?
:O)))
