Mostanában gyakran eszembe jut, vajon mire gondolnak a joghallgatók, amikor a Fidesz–KDNP-koalíció által megszavazott legújabb törvényeket olvassák? Maradt-e számukra alkotmányos támpont, amelynek segítségével véleményt formálnak a jogszabályokban (Alaptörvényben) rögzített aktuálpolitikai parancsokról? Mit kérdeznek a jövő nemzedék bírái (ügyészei, ügyvédei) professzoraiktól, ha a „jogellenes bevándorlás elősegítése” elnevezésű új bűncselekményről szóló paragrafust tanulmányozzák, és oktatóik mire várnak választ tőlük, ha az ún. „bevándorlási különadó” kapcsán azzal szembesülnek, hogy a hatalom az emberi jogok védelmét a közteherviselésre hivatkozással próbálja ellehetetleníteni. Szabad-e egyáltalán elfogulatlan vitát kezdeményezni a szemináriumokon? Kívülállóként nem tudom a választ, képzeletbeli órámon – kellő tapintattal – csupán néhány kérdést terjesztek elő.
Induljunk ki abból, hogy egy jogvédő szervezet ún. „információs anyagot” állít össze, melyben bemutatja a menedékjogi eljárásra irányadó hatályos előírásokat. A kiadványt több nyelvre lefordítják, így azt a magyar határon a „migránsok” is megismerhetik, ennek alapján mérlegelhetik a menekülti vagy oltalmazotti státusz elnyerésére vonatkozó esélyüket, ideértve azt is, hogy a siker reményében mire hivatkozzanak, mit állítsanak a kérelmüket elbíráló hatóság tisztviselője előtt. Bizonyára lesz, aki valótlan adatok közlésére ragadtatja magát. Egészítsük ki jogesetünket azzal, hogy a „felvilágosító kampányt” szervező egyesület hazai és külföldi jogi személyek anyagi támogatását veszi igénybe nonprofit vállalkozásához.
Tamás Gáspár Miklós: Nem olvastuk el az írást a falon
Még az 1990-ben megválasztott első parlament döntött róla, hogy elveti a köztársasági Kossuth-címert, és koronás címert ad a köztársaságnak.
A korona melletti SZDSZ-es szavazatok – free vote volt, whip nélkül – döntöttek. Az eredmény bizonytalan volt, emlékszem, miután megjelent a táblán, a tőlem nem messze ülő Csurka István talpra hömpölygött, égnek emelte a karját, és azt kiáltotta: „Jaj, de jó!” Fölfogtam, hogy az akkori neokonzervatív álláspontom nemcsak filozófiailag problematikus, hanem a kelet-európai körülmények között politikailag is tarthatatlan.
A Magyar Köztársaság Országgyűlése (akkor még így hívták) egy csapásra elvetette 1948/49, 1918, 1945/46 és 1956 – „a magyar progresszió”... – teljes hagyományát. (1988/89 tüntetésein is a Kossuth-címer tünedezett föl.) Ezt igazolta a Horthy-újratemetés, a Szent Korona bevitele az Országházba a múzeumból, majd a „Magyar Köztársaság” név elvétele. (A köztársaságnak nem pusztán a neve szűnt meg. A köztársaság nem azt jelenti, hogy nincs király. A Horthy-rendszerben se volt király, az ország mégse volt köztársaság. Nem is tartotta annak senki, mint ahogy a kormányzó tiltakozott volna elsőként, ha valaki az ő államát „demokráciának” nevezte volna.)
Tisztelt Olvasó!
Az Élet és Irodalom honlapján néhány éve díjfizetés ellenében olvashatók az írások. Ez továbbra sem változik, de egy új fejlesztés beépítésével kísérletbe fogunk. Tesszük ezt azért, hogy olvasóinknak választási lehetőséget kínálhassunk.
Mostantól Ön megválaszthatja hozzáférésének módját: fizethet továbbra is az eddig megszokott módon (SMS-sel, bankkártyával, banki utalással), amiért folyamatosan olvashatja lapunk minden cikkét és az online archívumot is. Ha azonban csak egy-egy cikkre kíváncsi, cserébe nem kérünk mást, mint ami számunkra amúgy is a legértékesebb: a figyelmét.
