Most éppen Európa Megváltója miatt, de itt nem ez a békétlen beteg, hanem a jelenség a fontos.
Nagy Imre szobrának áthelyezéséről van szó, mely a jelenlegi helyzetben szimpla történelmi bunkóság, kispályás ostobaság, a történelemszemlélet szemtengelyferdülése, gyermetegség.
Mint a kisgyerek, aki a fejére húzza a terítőt, és azt hiszi, hogy akkor most ő jól elbújt.
Akik ezt tervezik, végképp kihúzzák a szőnyeget saját eredetmítoszuk talpa alól, és '56 általuk interpretált szép története buta pofával nézve maga elé, seggreül a történelem pádimentumán.
Olyan forradalommá válik ugyanis, melyből hiányoznak a forradalmárok, és maradnak a köztörvényes bűnözők, a lincselők, a gyilkosok, meg egy-két kisiklott élet.
Nagy Imrével együtt mennek a levesbe még a maradék forradalmárok is, akiknek zöme - mily sajnálatos - kommunista volt.
De menniük kell, mert a vezető politikusok között van, akinek minden felmenője kommunista volt, és ezt nehéz feldolgoznia annak, akinek nincs színlátása, akinek a világ csak fekete-fehér, viszont - talán éppen családi érintettsége miatt - neofita buzgalommal dolgozik azon, hogy a legnagyobb magyar komcsifaló címet kiérdemelje.
Nincs szerencséje - a társadalom ma már magasról tesz a komcsizásra meg "az elmúlt negyven év" gyalázására, tudja, amit tud és nem érdekli a dolog, merthogy ennie kellene, meg fűteni,meg egy kis létbiztonság kellene, esetleg még nyugdíj is.
Nem csak a baloldal issza meg a levét annak, hogy a "fázunk és éhezünk, átlőve oldalunk, de szabadok vagyunk" farkasaként a nép nem funkcionál megfelelően, magasról tesz ezekre az ócska hazugságokra, de ráfizet erre a mai hatalom is, hiszen eljön az az idő, mikor a sorosozás és a migránsozás éppoly nevetséges lesz, mint a Kádár-rendszer békeévei utáni komcsizás.
De azért ne bagatellizáljuk el a problémát, hiszen az tény, hogy a magyar társadalom olyan, mint a Nescafé kettő az egyben elnevezésű terméke.
A mai Magyarországban is két ország van, sokféle tekintetben.
Van egy ország, mely bele akar simulni Európába, mely tagja akar lenni az európai államok erős és a földrész iránt elkötelezett közösségének, és van egy ország, mely - tévesen bár, de - azt hiszi, hogy a globalizálódó világban helyük van az apró kis nemzetállamoknak, a maguk - helyzetükből fakadó -mitugrász kivagyiságával.
Van egy ország, mely az állam és a vallás szétválasztásának következetes képviseletét vallja, és van egy ország, melynek polgárai könnybe lábadt szemekkel értetlenkednek, hogy mi a baj azzal, ha az egyház már az óvodában nekilát az evangelizációnak, méghozzá úgy térítve a gyermekeket a XXI. században, hogy a felhőkről lábát lógató kaporszakállú atyaúristen képét plántálja el a gyermekkobakokba.
Van egy ország, mely önellátásra próbálna berendezkedni, mint hajdan Albánia vagy Románia, és van egy, mely be szeretne illeszkedni a nemzetközi munkamegosztásba, méghozzá nem az összeszerelőüzemek szintjén.
Ezek az országok, és még néhány ilyen párosítás itt él, ezen a kilencvenháromezer négyzetkilométeren, mely Kanada területébe éppen százhétszer férne bele, és azt a benyomást próbálja kelteni, hogy egyenrangú partnere az egy és egynegyed milliárd lakosú Kínának. Ha beállnánk egy sorba, minden magyar mögött százharminc kínai - és ugyanennyi indiai állna, úgyhogy csak csínján a cigányozással is, ha javasolhatom.
Mi meg már kétszer ötmilliónyian se vagyunk, és aki ma még van, holnap meglehet, már nem lesz, mert elege van a mindenből ideológiai kérdést csináló államból.
Merthogy az igaz, hogy majd' minden ügy politika, de az már egyáltalán nem igaz, hogy minden dologból ideológiai kérdést kell csinálni.
Nem tartható a végtelenségig, hogy itt az állam, melynek egyetlen feladata lenne: megszervezni a közügyeket valamennyi állampolgár érdekében, állandóan szenteskedik, meg a világ dolgait akarja megoldani, még ha nálunk van alkalmazásban a Világ Esze, akkor sem.
Egyszer végre újra kellene gombolni a pitykés lajbit, és azt mondani, hogy te Józsi! Vannak nekünk közös dolgaink, például, hogy legyen nyugdíjunk, legyen orvos, aki gyógyít, legyen lakás a gyerekeknek, legyen télre tüzelő, legalább ezeken a dolgokon dolgozzunk együtt, aztán ha elfogadható állapotokat teremtettünk, akkor akár a szobrokat is cipelhetjük ide-oda.
Persze jobb lenne nem cipelni, hanem ha már emléket akarunk állítani a vörösterror áldozatainak, állítsunk egyet a fehérterror áldozatainak is - jó, rendben, tízszer annyit kellene fizetni a kőfaragónak, ha ugyanannak az emlékműnek a másik oldalára vésnénk fel a darutollasok áldozatainak neveit is, de megérné, mert ez elgondolkodtató lenne.
Lehetne akár az Országház elé is állítani, jobban odaillik, mint a sármos Andrássy gróf lovasszobra, akiről még az sem biztos, hogy kardélre hányta hajdan a szép, anorexiás királynét, más jót meg nemigen tett az ország javára.
Jelenlegi uraink persze délceg önmagukat látják benne, jóllehet erre a célra alkalmasabb lenne Hókuszpók és egy kazal Ügyifogyi szoborcsoportja...
Lehetne itt még emlékműpárokat felállítani a kurucok és labancok, a 2. Magyar Hadsereg meg a Holokauszt áldozatainak, a dögkeselyűt meg nyugodtan el lehetne vinni a Szabadság térről a Szoborparkba, ahonnan viszont ki kellene szabadítani a Tanácsköztársasági emlékművet, meg az utolsó magyar honvédő háború döngő léptű vöröskatonáját.
Egyébként is, az események, melyekről ezek, meg a felszabadulási emlékművek szólnak, a mi történelmünk eseményei.
Hagyni kellene mindet, békében.
Aztán már csak azt kellene elintézni, hogy ne hazudhasson róluk senki.
Az igazat, csakis az igazat és a teljes igazat kellene tanítani...
Talán majd egyszer, ha a jelenlegi kettő helyén eljön egy harmadik Magyarország...
:O)))
