Amikor a kormányfő arról beszélt, hogy az angolok ellen továbbjutó horvátok „a mi kutyánk kölykei”, nem a futballról beszélt. Saját magáról mondott el alighanem mindent. Tömör és pontos megfogalmazás életről, gondolkodásról, a keserűnek tartott gyerekkorról. Benne van minden, mint Juhász Gyula félrecsúszott nyakkendőjében. Erről, azt hiszem, ő nem tud.

Általában sem értem, mit nem tud megemészteni néhány kormánypárti koponya azon a nem túl bonyolult összefüggésen, hogy nemzetközi sportversenyek végén döntőt játszanak, és ezen a döntőn az addig eljutott két csapat mérkőzik az első helyért. Az idei világbajnokságon Franciaország és Horvátország jutott döntőbe, de még le sem játszották, elszabadult a kormányfői agy. Mint említettem, már a horvátok Anglia elleni meccsét is úgy kommentálta, hogy Horvátország a mi kutyánk kölyke. Ez alapjában véve semmit sem jelent, legföljebb azt, hogy a világbajnokságok kilencvenéves történetének egyik legnagyobb meccsét a helyszínen megtekintő Orbán Viktornak mindösszesen ez jutott eszébe. Hogy ki ki mellett áll, kihez tartozik, kinek kell drukkolni. Azok közül a meccsek közül, amiket láthattam televízión, ehhez a horvát–angolhoz legföljebb az 1970-es mexikói Olaszország–NSZK meccs volt hasonlítható, vagy az 1990-es Anglia–Kamerun. Sorolhatnám ide a számunkra keserves 1954-es NSZK–Magyarország döntőt, de inkább azt furcsállom, hogy egy futballhoz állítólag nagyon értő embernek miért az jut eszébe egy ekkora meccsről, hogy a győztesek a mi kutyánk kölykei.

Tisztelt Olvasó!

Az Élet és Irodalom honlapján néhány éve díjfizetés ellenében olvashatók az írások. Ez továbbra sem változik, de egy új fejlesztés beépítésével kísérletbe fogunk. Tesszük ezt azért, hogy olvasóinknak választási lehetőséget kínálhassunk.

Mostantól Ön megválaszthatja hozzáférésének módját: fizethet továbbra is az eddig megszokott módon (SMS-sel, bankkártyával, banki utalással), amiért folyamatosan olvashatja lapunk minden cikkét és az online archívumot is. Ha azonban csak egy-egy cikkre kíváncsi, cserébe nem kérünk mást, mint ami számunkra amúgy is a legértékesebb: a figyelmét.