„Mindenki annyit ér amennyije van” – mondotta volt a cinikus hatalomtechnikus, amire az egész ország felkapta fejét. Az ellenzékiek azonmód méltatlankodásba is fogtak, ami többnyire nem hatott őszintén a célzott társadalmi közegben. Pedig valószínű, hogy L. J. kivételesen őszintén, meggyőződéssel szólott. Ő ugyanis ahhoz a korosztályhoz tartozik, amely már végképp’ ezen – nyersen megfogalmazott – szentencia szellemében szocializálódott.
Manapság, amikor minden nem önfoglalkoztató vállalkozó és menedzser arról panaszkodik, hogy hiába keres, illetve hirdet, „már megemelt bérek ellenében sem lehet használható munkaerőhöz jutni!” – mindig L. J. elszólása ötlik eszembe. Majd rögvest beugrik a még Marx nevéhez fűződő ún. értéktörvény is. Tudniillik a tendenciájában és hosszú idő átlagában értelmezendő (politikai gazdaságtani), alapvetően dinamikus egyensúlyt, majdhogynem kiegyenlítődést előidéző törvényszerűség.
Legalább féltucat évet töltöttem el az – anno még a minimálbér meghatározása tárgykörében kizárólagosan felhatalmazott makroszintű érdekegyeztetés szakmai előkészítésre hivatott Bér- és Munkaügyi Bizottságban. Sőt, mind a munkavállalók, mind a munkáltatók oldalán szakértettem néhány évet.
Közelről láttam tehát azt a tragikus politikai felfogást, amelyet a gengszterváltás után szóhoz jutott politikai tényezők mindegyike félelmetes egyöntetűséggel képviselt, nota bene látványos veszekedéseik ködfüggönye mögött. Vagyis, azt, hogy a történelmileg tőkehiányos térségbe rekedten, a befektetők kegyeiért folyó versenyben, mindenekelőtt a nyomott bérszínvonal folyamatosan alacsony szinten tartásával próbáltunk felszínen maradni. S az egyetlen valóban innovatív baloldali felvetéssel, ti. az ún. „bérunió” követelésével – a Munkástanácsok egykori (1990. szeptemberi) memorandumát leszámítva – sajnos csak a Jobbik rukkolt elő az elmúlt ciklusban.
S immár teljesen nyitva vannak a határok, és a nyugat-európai munkaerőpiac szívó hatása érzékelhetően érvényesül, nem lehet hát azon csodálkozni, hogy a többszörös javadalmazás vonzásában sok-sok valamire képes egyén elvándorol. S feltűnő trend immár, hogy a helyben maradottak munkaerejének újratermelése önfelemésztő szűkített keretek között megy végbe, s végeredményképpen tényleg megszűnt. Vagyis a munkaerejét áruba bocsátó dolgozó ab ovo nem érhet többet annál, mint amennyivel adott jövedelme mentén képes volt magát és családját reprodukálni.
Ezért aztán el is ment, és bizonyára el is fog menni sok fiatal és kevésbé fiatal, akinek az értékteremtő képességét a nyugati munkaerőhiány szépen honorálja.
Post festa konstatálhatjuk tehát, hogy így sikerült leküzdeni országunkat a harmadik világ jövőtlen részlegébe.
S ezen a komplex kudarcélményen sajnos sem a rendszerváltás, sem a parlamentáris demokrácia intézmény-rendszerének adaptációja, sem az EU-csatlakozáshoz fűzött korabeli remények nem segítettek, sőt az illúziókeltés sokat rontott. (Történelemelméleti kérdés, hogy a múlt század közepén a szovjetizáláshoz fűzött hamis remények okoztak-e nagyobb kárt vagy az 1989–90-ben felépített csúsztatások.) S a negatív sikerélmény éppen a demokrácia presztízsét ásta alá, amely a cinikus önkényuralom kialakulásának – minden szinten – előkészítette a hazai táptalajt. Ezért gondoljuk sokakkal ellentétben, hogy a 2010 előtti átmeneti status quo sem volt egy annyira ideális világ, mint ahogy az önmagukat megkérdőjelezhetetlen demokratákként előadók – egyébként csoportokra széthulló – csapatai hirdetik. Alkalmatlanságukat, amelyet inadekvát világ magyarázatuk alapoz meg, az utóbbi választások is bizonyítják.
A folyamat azonban csak most fog igazán tetőződni, amikor a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) gátlástalan hévvel igyekszik lóhalálában megteremteni saját nemzeti tőkésosztályát. Azaz a NER-függő újburzsoáziát manapság ugyanazon elcseszett algoritmus szerint nevezik ki, mint ahogy egykor az átkosban a – Gyilász által definiált – nomenklatúrát sikerült. (Avagy a Neoacquistica Commissio fungálása környékén a Habsburgok tették azt – a nekik lekötelezett – újdondász nemesség felemelésével.)
A NER módszertana is ostoba stratégián alapszik. Ugyanis az egyre inkább globalizálódó világban kizárólag olyan tőkések kreálása folyik borzalmas közösségi – mind EU-s, mind nemzeti – áldozatok mellett, amelyekről ordít, hogy nem képes átlépni egy bizonyos nemzetközi küszöböt. Mert ebből a cirkuszból legfeljebb nemzeti jelmezt öltő komprádor burzsoázia alakul ki. Mint ahogy a NER maga is a komprádorság kvintesszenciája, a nemzeti érdekek agyondumálásával palástoltan. A megfelelő képességek kifejlődéséhez vajmi kevés reményt lehet fűzni ott, ahol az az üzleti ismeretek netovábbja, hogy a bennfentes körökben – állítólag – „főmérnökként” emlegetett Boss bizalmi kreaturájaként nyeri el valaki a megrendeléseket szárnyaló és terjeszkedő cégbirodalmának.
Határaink ugyanis többnyire áthághatatlan határt szabnak ezen csodálatos – de akár egyik napról a másikra nem csupán felemelhető, hanem akár ejthető – sikeremberek működéséhez. Mivel a rendszer tipikus kreatúráinak – meghaladhatatlannak vélt – üzleti „tudása” nemhogy Hegyeshalomon túl, de már Nagylak után sem ér semmit.
S bármilyen jól és lelkiismeretesen dolgozzanak is ezekben a kitüntetett hazai vállalkozásokban, valamint a tőlük függő beszállítóknál, alvállalkozóknál a dolgozók és menedzserek, a kinevezett NER-lovagok számára – hosszabb távon – még a komprádor burzsoázia státuszát sem garantálhatja senki. Ezt persze érzik az érintettek is ...
A külpolitikai konstelláció alapvető változása esetén ugyanis majd előáll ismét a magyar történelemben immár szokványos helyzet, amelyet Bibó 1945-ben – a felszabadulás sajnos eleve hazug kategóriája helyetti kifejezésként – használt a merőben új szituáció leírására: „az urak futása”...
S akkor valóban bekövetkezik majd számukra is az értéktörvény szerinti igazság pillanata, amelyet L. J. szentenciája világosan tartalmaz. Dehát mit várhatunk attól az országtól, ahol még az érdeklődés homlokterében álló futballsportban sem értékelik, merthogy már nem is képesek értékelni, a valódi teljesítményt?
