A mai politikai világ se lenyelni, se kiköpni nem tudja, viszonyukat hozzá a mai politikai erők elkenik, mint lekvárt a palacsintán, próbálják saját szájuk íze szerint értékelni, de valahogy sehogy sem sikerül, valahogy mindig előbukkan a rákent máz alól a sztálinista bolsevik.
Talán az az oka ennek, hogy az életbenmaradáshoz egészen más tulajdonságokra volt szükség Sztálin Szovjetuniójában, mint amilyen tulajdonságokra egy szocialista/kommunista forradalmárnak szüksége lehetett.
Így adódott aztán, hogy aki elvhű forradalmár volt, vagy csak tehetséges politikus, vagy hithű forradalmár volt, az általában áldozatául esett a sztálini tisztogatásoknak.
Sztálin birodalmában nem elvhű, nem hithű embrekre volt igény, hanem a Gazdához hű emberekre - sokszor még ez sem volt elég.
Bizony, aki túlélő szeretett volna lenni, annak erősen figyelnie kellett a széljárásra, és lépten-nyomon bizonyítania kellett rendíthetetlen hűségét.
Ebben Nagy Imre kétségkívül remekül teljesített, és nem is volt vele semmi baj Sztálin haláláig, amikor aztán eljött az idő, mikor az alkalmazkodóképessége csődöt mondott.
Sorsát maga kovácsolta, halálát egyes-egyedül önmagának köszönheti, még akkor is, ha kívülnézetből igen impozáns kiállása a fene tudja mi mellett, merthogy konzekvens politikai álláspontja nemigen volt.
A magyar történelem egyik legtehetségtelenebb politikusa volt, nem is csoda, hogy bekerült a magyar politikai Pantheonba, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc és Hunyadi Mátyás mellé, akik - csakúgy, mint ő - képtelenek voltak adekvát választ adni koruk sorskérdéseire.
Magyarember ugyanis nem azokat tartja nagyra, akik a reálpolitika göröngyös ösvényein vezetik előre a nemzetet, nekünk a nagypofájú öngyilkosok tetszenek, akiket aztán úgy követünk, mint a lemmingek az élen haladókat, bele a szakadékba.
Nagy Imre állítólag részt vett a cári család kivégzésében, és ez - ha igaz - párthűségét megkérdőjelezhetetlenné tette, de önmagűban kevés volt a túléléshez, lásd Jezsov és Jagoda sorsát. Hogy hogyan élte túl a sztálini "csisztka" nehéz időszakát, azt csak ő tudhatta, mindenesetre ügyesebb - esetleg szerencsésebb - volt, mint Kun Béla és társai, akik eltűntek a Nagy Tisztogatás időszakában.
Mint moszkovita pártvezér élvezett bizonyos védelmet Rákosival szemben, de ki is szolgálta a rendszert, söpörtette a padlásokat, majd miután Sztálin meghalt, megpróbálta kiszorítani Rákosit a hatalomból - váltakozó sikerrel.
Kényszer-reformer volt, mert azt ugyan látta, hogy a sztálinizmusnak befellegzett, de a kivezető utat nem lelte.
1956-ban a törtéánelem felszínre dobta, de érthetetlen módon nem volt képes felmérni a jaltai osztozkodás utáni erőviszonyokat, és azt hitte, hogy a Szovjetunió megengedi hangyafaxnyi szövetségesének az önálló politizálás luxusát.
Illúzió volt, ő pedig a viharos tengeren, az éles sziklák között toronyiránt akarta átvinni az ország meglehetősen rozoga bárkáját egy olyan kikötőbe, mely csak az ő képzeletében létezett.
Nem kétséges, a semlegesség eszméje rokonszenves volt a népnek, csak éppen kivitelezhetetlen - 1989-ben sem sikerült megvalósítani, mert a mai világban szükségszerű, hogy valahova tartozni kell.
Úgy gondolom, a helyzetre felkészületlen is volt, nem ő irányította az eseményeket, hanem az események sodorták őt, emellett hiányzott belőle a határozottság is.
Megpróbált mindenáron megfelelni a különféle irányzatok, a nagyrészt lumpen elemekből álló fegyveresek és a magukat ismét aktivizáló pártmaradványok igényeinek.
A fegyveres felkelés után nem volt képes azonnal katonai erőt alkalmazni, megtagadta a Corvin-közi fegyveres góc felszámolását, nem tudott világos irányt szabni az eseményeknek, hagyta, hogy mindenféle irányzatok hívei ide-oda rángassák, jóllehet ismerte a jaltai döntést, ismernie kellett a szovjet álláspontot és ismerte a szovjet vezetést is.
Tudnia kellett, hogy vagy kiegyezik az oroszokkal, vagy megbukik.
A határvonalat a politikai hiba és a bűn között akkor lépte át, mikor hagyta meglincselni a Köztársaság téri pártház védőit, a kommunista Mező Imrét és társait, nem nyújtott nekik segítséget.
Amikor bejelentette az ország kilépését a Varsói Szerződésből, akkor már csak egy nem létező szalmaszálba kapaszkodott, ismét illúziókat kergetve.
Halála törvényszerű volt, miután a felkínált mentőkötelet se volt hajlandó elkapni, maga hurkolta azt saját nyakára.
Mit gondolhatott?
Ki tudja, talán abban reménykedett, hogy szovjet elvtársai majd megmentik, talán a nemzetközi nyomásban bízott, de szerintem ismét csak rosszul ítélte meg - ezúttal a saját helyzetét.
Meghalt, és ezzel példát adott - talán akarata ellenére - a szabadságvágyról, a nemzeti önrendelkezésről, a kommunista elvhűségről.
Merthogy kommunista volt halálában is, ez ne is legyen kétséges.
Ezzel van a legfőbb baja a mai hatalomnak, mely szeretné egy antikommunista felkelés ikonjaként felmutatni, de hát a felkelés nem antikommunista volt, Nagy Imre meg kommunista, így alkalmatlan a neki szánt szerepre.
Elválasztani őt 1956 történetétől nem lehet, nélküle nincs 1956, anélkül meg ki kellene mondani, hogy a mai hatalom egy fehér ló seggében született, melyen egy olyan politikus ült, aki odadobta országát a náciknak, egymillió állampolgárát meg halálba küldte - ezt kimondani azért még ma is kellemetlen...
Rákóczi elügetett Rodostóba, Kossuth rokolyát húzott, leborotválta szakállát és Görgeyre hagyta az általa összelapátolt csődtömeget, Mátyást meg a császári trón izgatta, miközben népét sanyargatta.
Mindennek dacára adjuk meg a tiszteletett annak, aki halálával legitimálta életét, aki talán jót akart, csak rosszul.
Most éppen el akarják távolítani a szobrát a Parlament mellől, ami azért is sajnálatos, mert ezzel - József Attila szobra után - az utolsó színvonalas műalkotás tűnik el a Kossuth térről.
Marad a politikai és képzőművészeti giccs - úgy látszik, ezt érdemeljük...
:O)))
