Eörsi Mátyás részletesen érvel egy cikkében a parlament bojkottálása ellen. Legfőbb érve az: az ember azért kap fegyvert a kezébe, hogy harcoljon vele, s ha leteszi, akkor helyébe áll más. Vagyis ha valaki bojkottálja a parlamenti munkát, a következő választásokon nem őt juttatják győzelemhez. Ám ha ilyen egyszerű volna, akkor lehet, India még mindig gyarmat volna, mert ha Gandhi fegyvert fog, alighanem a brit katonai túlerő vérbe fojtja a szabadságharcát. Deák Ferenc pedig nem volna a haza bölcse, hiszen alighanem felvette volna a munkát.

Eörsi Mátyás MTI Fotó: Marjai János

De ha a kormányzati nevetségesség nem erodálja a kormányzatot, hanem tovább erősíti, akkor megint speciális helyzetben vagyunk, amelyre a hagyományos demokratikus technikák nem hoznak megoldást.

A bojkott ebben az esetben azt jelenti, hogy „emberek, vegyétek észre, ez a helyzet már nem normális. 

” Az embereknek üzen, nem a kormánynak.

Nézzünk Eörsi Mátyás által elmondottakon kívül más szempontokat is, amelyek a bojkott ellen szólnak, s amelyek szintén nem abszolút igazságok. Mi van akkor, ha bojkottot nem követi a teljes ellenzék, ha lesznek, akik visszaszivárognak a parlamentbe? (Volt már ilyenre példa. 1939-ben a szélsőjobboldali pártok bojkottálták a parlamentet, mert Horthy nem volt hajlandó közkegyelmet adni és kiengedni a börtönből többek közt Szálasit. Ám nem sokkal később néhányan mégis visszamentek a parlamentbe.) Olyan ez, mint amikor a szakszervezetek sztrájkot hirdetnek, de nem tudják végigvinni a sztrájktörők miatt. De mi van akkor, ha az ellenzék már egy jól összezáró, megbízható csapat, amelyből senki sem dezertál? A bojkott ilyenkor azt jelenti, hogy „van amiben egységesek vagyunk”. Ha semmi másban nem, az nem gond, ha ebben viszont igen.

1939-ben volt egy szélsőjobbos bojkott Horthy ellen. Fotó: Fortepan/Dobóczi Zsolt

A parlament nem csak a törvényhozás terepe, de a lobbizásé is, ezért ha nem mennek be oda a képviselők, választóik úgy érzik, senki sem lobbizik az érdekükben. De mi van akkor, ha a kormányzópárt legfőbb célja az ellenzék megsemmisítése, és már megvásárolni sem akarja őket? A bojkott ilyenkor azt jelenti, hogy már a korrupció sem a régi. S persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bojkott a régi korrupciót hozza vissza, ahol a kormányzópárt még csurgatott az ellenzéknek.

Ismerjük el azonban, hogy

a bojkotthoz nem állnak rendelkezésre a kikényszerítő feltételek.

A parlamentben lehet lobbizni, az ellenzék nem egységes, a nyilvánosságban még lehet erodálni a Fideszt, és a parlamenti munkán keresztül ez könnyebben megy. Még nagyobb probléma az „aki nem dolgozik, ne is egyék” társadalmi alapérték. Bár a kormányzati szavazógéptől a kormánypárti szimpatizánsok ezt nem kérik számon, az ellenzéki szavazók az ellenzéki politikusoktól viszont igen. Ráadásul számítani lehet az ellenzék parlamenti kivonulása esetén arra is, hogy a kormánykommunikációban fizetésüket felvevő ingyenélőknek titulálnák őket, és erre nem lehetne mit felelni, ha csak…

Ha csak az egységesen kivonuló parlamenti pártok nem alapítanak egy alternatív parlamentet, amelybe viszont bejárnak, és törvényeket készítenek elő, döntéseket hoznak.

Dolgozzanak a semmiért? – bizonyos értelemben erről volna szó. Itt minden a kitartáson múlik, mert – média nem lévén – súlya e tevékenységnek hamar elveszítené az érdeklődését. A kezdeti normasértés miatt támadt figyelem azért veszne el – joggal –, mert az ellenzékiek parlamentje nem gyakorol hatást a valóságra.

Erre is van már történelmi példánk, amely óva int a komolytalan kísérlettől. Jól megtervezte az elaprózott ellenzék az alternatív parlamentet, de minek. 1918-ban alakult a köznyelv szerint „babaparlamentnek” nevezett formáció, és a Royal Szállóban tartották volna ugyanazon témákról a vitákat, mint amiket az Országházban tűztek napirendre. Néhány hétig tartott csak a kísérlet. Nyilván néhány hétre nem érdemes belevágni, mert legalább egy évi munka után kezdene a társadalom pozitívan reagálni.

Fotó: Fortepan/Lettner József

Érdemes odafigyelni még valamire. Az alkotmányos rend talaján csak akkor tud maradni egy ilyen kísérlet,

ha az ellenzéki pártok egy-egy képviselője továbbra is bejár a parlamentbe, és mintegy közvetítő szerepet játszik az alternatív, jogilag nem releváns és a legális parlament közt.

Ez két célt szolgál: egyrészt megvédi az ellenzéket (valamennyire, nem teljesen), másrészt kihasználja a parlament által nyújtott lehetőséget, amelyhez több emberre amúgy sincs szükség addig, amíg a parlament nem hajlandó befogadni javaslatokat és nem tér vissza a valódi vitákhoz. Vagyis az egyszem ellenzéki képviselő nem vágja el véglegesen a szálakat a lobbifunkciótól, a valóságra elvileg hatást gyakorolni tudó törvényalkotástól. Az ingyenélést pedig az alternatív parlamentben folyó munka cáfolja, és az itteni megállapodásokat a pártok által küldött egy fő próbálhatja elfogadtatni. Amennyiben sikert ér el, az egész társaság visszamehet a parlamentbe.

S ha egy ilyen irányba elmozdulna a politikai elit, akkor egész filozófiájában is megújulna, hiszen annak felfedezése, hogy

a parlamenten kívül is van élet mintegy visszatalálást jelentene a társadalomhoz.

Az utóbbi időben a kormányzat is próbálkozott ennek az űrnek a betöltésével, a nemzeti konzultációval, de ez inkább lett manipuláció. A társadalomhoz való valódi visszatérés útja a deliberatív technikákon keresztül vezet, sok-sok alternatív parlamentet kell elképzelnünk ehhez.

A magyar kormány Állítsuk meg Brüsszelt! címmel meghirdetett nemzeti konzultációjának kérdőíve Budapesten 2017. április 3-án. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Nem vagyok naiv, azt tippelem, hogy a mai ellenzék semmivel sem jobb az 1918-asnál, tehát az alternatívparlament-projektet nem tudják megvalósítani. Pedig az ötlet megoldja a bojkott legégetőbb kérdését, nevezetesen, hogy mi is történjék a bojkott után. Ugyanakkor egy meglepetés már ért mindannyiunkat, a választások utáni vegyes tömeg is elképzelhetetlen volt. No, persze, a leszbikus lányok és az árpádsávos neonáci fiúk azért férnek meg jobban egy térben, mint mondjuk az LMP meg a Momentum, mert végső soron csak tiltakoznak és nincsenek hatalmi mozgatórugóik.

A válságjelenségek – például a parlament leértékelődése, a politikai pártok taglétszámának drasztikus csökkenése, a média pártok alá rendelődése, a nyilvánosság durvulása, a populista vezetők sikerei – egyetemesen vannak jelen.

Itt nem pusztán magyar átokról van szó. És csak azért nem torkollnak ezek a tendenciák egyetemesen a XX. század ismert diktatúráiba, mert mindeközben egy erős globalizációs folyamat is zajlik, egy technológiai forradalom, s tömegesen lépnek porondra az individuális és magas tudással bíró új generációk. A történelem tehát igencsak dübörög körülöttünk, s akár még alternatív parlamentek is születhetnek.