A Fidesz politikai kommunikációja és a habonyi világkép önmagát megvalósító jóslattá vált. Ami valamikor csak kommunikációs marketing volt, az mára valóság. A „rosszabbul élünk mint 4 éve” szintén haragot kiváltani akaró üzenet volt, csak nem volt valóságalapja. A menekültekkel szembeni kampánynak már van, ez működött. Az uszítás kiterjedt a menekültek iránt humanitárius gondolatokat és cselekvéseket végzőkre – paradox módon az állam azon szegmenseire is, amelyeknek a menekültek ellátását, gondozását, problémáik kezelését kellett/kell megoldania. (Ahol vágják az erdőt, hullik a forgács.) Kiterjed aztán a civilekre, kezdetben a Soros által pénzeltekre, aztán minden nyugati pénzt becsatornázóra, végezetül pedig az is gyanús lesz, akit a magyarok finanszíroznak, mert csak a kormány oldalról jövő pénzek nyújtanak biztosítékot. Mire is?

A kormányoldal és követői egy társadalmi paranoia áldozataivá váltak.

A társadalmi paranoia nem ismeretlen jelenség. Néha feltör. Ilyen volt a hidegháború korszaka, mikor az amerikaiak mindenütt kommunistákat láttak, és az egész keleti blokk – beleértve a kínaiakat is – várta az atomháborút, épített bunkereket. (A vasfüggönyön inneni metrók nem véletlenül olyan tágasak). A mostani paranoia a migránsok köré épül, de fontosabb ennél az a feltételezés, hogy ha én függő viszonyban vagyok (Orbán rendszerétől), akkor bizonyára a vele szemben álló meg Soros-zsoldos.

Társadalom-lélektanilag a szabadságot és az autonómiát folyamatosan zabálja fel a rendszer, mert

a paranoia miatt maguk a rendszert támogató emberek engedik be a spájzba a kormányzati kommunikációt, s ez mégiscsak új, még a szocializmus gyakorlatához képest is.

Identitásképző erőlködés folyik ott, ahol azt hiszik, a kormány követése érdekében érdemes lemondani a korábbi szélsőséges individualitásról és a szabadság kis köreinek védelméről.

Három dolgot hisznek erről a rendszerről a kormánypártra szavazók:

1. biztonságot teremt, mert rendezett, irányított, vezetett;

2. Európát megvédeni képes, biológiai és ideológiai (keresztény) értelemben;

3. távol tartja a külföldi tőkét, amely kivinné a profitot és kifosztana minket, s megteremti a hazai, magyar tőkésosztályt és bankrendszert.

E három pedig – amelynek egyedül a Fidesz a letéteményese, sikeresen biztosítani fogja az autonómiánkat.

Az első az emberi kapcsolatok megszervezésének képességének kérdésköre, igaz, inkább egy orosz hálózatra, mint egy norvégra hajaz. A második a biztonságról szól, a harmadik pedig az anyagi lesüllyedéstől óv. Három olyan mélyen evolúciós húrra tapint a Fidesz, amely nélkül bajosan lehet életben maradni. S mégis, a szavazók kicsivel több mint fele 2018-ban is

a kapcsolati háló szövésében szervilizmust, a biztonságpolitika témában gyűlöletkeltést, a gazdasági autonómia keresésében pedig rablást lát.

Valahogy még se elég sikeres a Fidesz, és vergődik a legitimitás problémájában. Abban, hogy az emberek kétségbe vonják a tisztességüket – az övékét is, nem csak a posztkommunistákét.

Tiszteljük a lehetséges álláspontokat, de törekedjünk arra is, hogy igazat beszéljünk: ami 8 év alatt felépült, az valóban a rablás, a gyűlöletkeltés és a szervilizmus világa lett. Lehet nem ez volt az eredeti szándék, ennyit elfogadhatunk. Az előtte lévő 8 év pedig a káoszé volt, s ez most sokkal stabilabbnak is látszik, az elemek koherensen kapaszkodnak egymásba, még ha a többség számára visszataszító is. (Mondjuk a káosznál minden stabilabb, ezzel sokat nem mondtunk.)

A vita kudarcáról pedig csak annyit, hogy nem is igazán érdemes érvelni ott, ahol a Mészáros Lőrincek lesznek a győztesek, s maga Orbán Viktor szép fokozatosan mezítelenedik, egyre kevesebb kérdésre akar majd válaszolni mást, mint hogy „miért baj az, ha magyar érzésű magyar ember nyeri meg a közbeszerzést”, s most már ennyi válasz is elég:

„Na és aztán”.

Nos, különösképp ezek a kifáradás- és cinizmusjelek mutatják, hogy erős a legitimitásvesztés. Cikkünkben nem is akarunk kardoskodni álláspontunk mellett, mert úgysem győzzük meg érvekkel azokat, akik másképp gondolják, mások meg már unják, ha újból olvashatnák a saját álláspontjukat. Arról azonban mindenki meggyőzhető, hogy az értelmezési kereteknek megvannak a tükörképei:

• ami valakinek országvédelem, az a másiknak rasszizmus gyűlölködés és antihumanizmus;
• ami valakinek nemzeti tőke megteremtése, az másoknak rablás, az Eu és a magyarság fosztogatása;
• s ami valakinek csapatjátékosság, az másoknak szervilizmus, az egyéniség feladása, mélyen megvetendő, mert a gondolkodásról mond le és a szakmai becsületet dobja sutba.

(A Figyelő elvileg egy sajtótermék. Soroslistáját pl. újságíróetikai oldalról is lehet bírálni, ám nyilván nem fogják ezt érteni, hiszen ott történészek és politológusok dolgoznak, és semmi közük sincs az újságíráshoz, nem érdekli őket az újságírószakma lejáratása, a média és a közönség etikus viszonya és hasonlók.)

A Fidesz problémája nem csekély. Az igazság kisebb részét birtokolja, és a társadalom kisebb része hiszi el neki, hogy ez olyan csapatjáték volna, melynek ő is a részese, mert hogy valójában nem is a részese. Már nem az van, mint a ’90-es években, hogy a kiépülő torzult kapitalizmusban mindenki a korrupció haszonélvezője,

ma már a korrupció is előjogokhoz kötött, a közép- és alsó osztályt üldözik, s könnyen el is fogják, akár egy kis tételű számlahamisítás miatt is.

A saját tábor morális felsőbbrendűségét persze a Fidesz még sokáig fenntarthatja, de az értelmesebb körök már rég leszakadtak róla. (A táborok egyébként is mindig morálisan felsőbbrendűnek tartják magukat a másiknál, ettől válnak vakokká.)

Még a gyűlölettel lehet a legtovább operálni, mert az, aki már elkezdett félelemből gyűlölködni kicsiben, érdekelt abban, hogy ne tartsa gonosznak magát, és újabb érveket és célpontokat találjon. (Magát a mechanizmust 1957 óta ismerjük, egy Festinger nevű ember robbant be vele a tudományos életbe. ) A saját gonoszságát takargató pedig ma így érvel: miért nem a magyar hajléktalant támogatjuk, vagy a határainkon kívüli magyar szegénységet, vagy legalább a cigányságot, s amíg idehaza vannak problémák miért kéne akár egy fillérrel is támogatni az idegent? Az érvek további kegyetlenkedésre sarkallnak megesett és rászoruló emberekkel szemben, és a kegyetlenség egy idő után nem válogat, utoléri a családtagot is. Az pedig tegnap még nem volt idegen.

Mások a kis gazemberségeken úgy emelkednek felül, hogy távlati célokban gondolkodnak. Többnyire ők a rendszer ideológusai. Egy kis politikai machinériát, egy kis jogellenességet, egy kis kommunikációs támadást (listák állítását, civilek megregulázását, médiapiaci torzítást stb.) le kell nyelni – vallják –, mert a távlati cél ezt megköveteli. Az ilyen távlatokban gondolkodók legrémesebbnek egy amerikai típusú konföderációt tartanak, végső soron – ki tudja, bevallják-e ezt maguknak –

az Európai Uniót gondolják a nemzetvesztés legbiztosabb útjának.

Orbán Viktor a belső legitimációs problémáját sosem fogja tudni megoldani. Egy erdogáni vagy putyini rendszer kiépítéséhez még annyira se tudná megszerezni a magyar társadalom támogatását, mint a mostanihoz, és már ma inkább rablásnak-szervilizmusnak-gyűlölködésnek tartja az emberek többsége a politikáját. (Akik az ellenzékre szavaztak, biztosan, de valószínűleg néhány százalék azok közül is, akik a Fideszre voksoltak.) Márpedig a legitimáció lényege az, hogy az emberek elfogadják a hatalmat birtoklók igazságosságát. Vagyis akik vesztenek, azok is azt gondolják, hogy a másik tisztességes. A legitimáció tehát nem a többség-kisebbség kérdése, hanem az elfogadásé.  

Az illiberális állam korifeusai azt a logikát bűvölik, hogy a civilek mögött nincs társadalmi felhatalmazás, a liberális elitizmus mögött nincs ott a nép, médiamunkásokat sem az emberek választották, sőt, még a polgárság sem elég populáris, tehát ők sem a demokráciát képviselik. Beleszerettek abba a gondolatba, hogy többféle demokráciafelfogás létezik (valóban), s hogy csak az övék az igazi (?), mert az övék a szavazáson nyugszik. Eközben a sikeres társadalmak – ahová mindenki vágyakozik – a szavazásokból származó tévedésekkel küzdenek, és sokkal inkább foglalkoztatja őket az igazságosság, meg a konszenzus, mint a többség-kisebbség. Ráadásul nem abban a liberális értelemben, hogy a kisebbségnek előjogokat kell biztosítani, hanem a John Rawls-i alapgondolatból kiindulva: hogy ha te oda születtél volna, mit fogadnál el igazságosnak.

S csak egy példa erre a fejlettebb demokrácia-felfogásra, hogy lássuk, a többségi logika problémás. A halálbüntetés eltörlésének igazságosságát el tudja fogadni az is, aki amúgy halálbüntetés-párti. Ettől válik ez legitimmé. A szavazásra bocsátás önmagában lehet végtelenül primitív és teljes igazságtalanságba is torkollhat, s bárki, aki tanulmányozza az ókori görög demokráciát észreveheti, hogy a szavazásokat kombinálták például sorsolással (tisztségek kiosztása esetén), s a szavazásokat is érdemi viták előzték meg. Nem ritkán a szavazás az utolsó kétségbeesett megoldás volt, ha nem sikerült más megoldást találni egy konfliktusra. (Ld. Aiszkhülosz: Menedékkérők drámáját.) De a többségi logika problémáját kifejtették a XIX. századiak is (John Stuart Mill, Alexis de Tucqueville), mégis világjelenség, ahogy csúszunk bele a populizmusba.

A szavazás túltolásáról és az internetes primitív kommunikáció közös hatásáról van szó.

Kételkedhetünk benne, hogy Habony Árpád műveltsége azon a szinten volna, hogy értené a fenti sorokat, de ráérez a lehetőségekre, a siker pedig megteremtette a Fidesz udvari filozófusait, akik viszont a többség zsarnokságát éltetik és magyarázzák vele a kisebbség kétharmadát. 

Az illiberális ideológusok mégis hiába adják az érveket Orbán Viktornak, a magyarok még a többség–kisebbség-relációban sem támogatják a hatalomgyakorlás kétharmadát, ezért a Fidesz kénytelen lesz hatalma stabilitása érdekében kísérleteket tenni az EU felé való terjeszkedéssel. Azt nem tudhatjuk, hogy sikeresek lesznek-e, de ha igen – s ezek akár csak adminisztratívak és pláne, ha politikaiak –, tehetetlenséget kényszerít majd rá a magyar társadalomra. (Márpedig Orbán a menekültügy kérdésében egyre több hívet tud majd szerezni Nyugaton is.)

Talán mégis akkor járunk a legrosszabbul, ha Orbán Nyugaton elbukik, ekkor ugyanis a Fidesz kényszerpályán futva kivezetheti az országot a közösségből.

Amíg eddig az EU azért nem tudott Orbán Viktorral mit kezdeni, mert Magyarországon volt erős, a jövőben a magyar nép akkor nem tud miniszterelnökével mit kezdeni, ha az EU-ban válik erőssé. A konszolidációnak egyelőre nem lehet látni nem hogy a jeleit, de még a rendszerben meglévő csíráit sem. Csak rosszabb és még rosszabb eshetőségek rajzolhatók fel. Egyvalamiben reménykedhetünk: mindig más szokott történni, mint amit elképzelünk. Szcenáriókat rajzolhatunk, de a jövőt úgysem találjuk el.

Habony a kivétel, mert ő nem csak elképzelte, de meg is valósította.