Trianon-trauma

A Trianon-trauma feldolgozhatatlansága a nemzeti sértettségből fakadó védekező torzulásokból teljes rendszert képezett. Bibó István megállapításai nélkülözhetetlenek a korszak megértéséhez. A téves önértékelés nem egyes, magában álló jelenségek egyszerű összege volt, hanem domináns, a korszak egészét átható és lényegét meghatározó szindróma, mondta Bibó. Az első világháború elvesztése nyomán a béke éppen az önrendelkezés friss elvét hiteltelenítette el azzal, hogy ezt – persze tévesen és az elv megcsúfolásával – a történelmi Magyarország szétdarabolásával demonstrálta. Továbbá, elemezte Bibó:

a fegyverletétel és a várható béke feltételeit Károlyi Mihály és a Tanácsköztársaság visszautasította, míg Horthyt és csapatát az antant azzal iktatta hatalomba, hogy a trianoni szerződést elfogadják és aláírják.

Az ellenforradalmi rendszer tehát bűnben fogant és ez által tovább nevelhette az öntévesztés vétkeit. Minő képmutató gyász volt a Trianon kastélyából hazaérkező küldöttség fogadása. Magyarország még a saját békeszerződésének sem volt főszereplője. A győztes nagyhatalmak a felbomló Osztrák–Magyar Monarchia helyén sajátos „békeművet” építettek, kordont a Szovjetunió és a legyőzött Németország ellen. Az új Közép-Európában a nemzetiségeknek osztottak szerepet és területeket.

Nem segítette az egyébként jogos magyar tiltakozást a békedelegáció vezetőjének, a felkészült és sok nyelven beszélő Apponyi Albertnek az a kifogása, hogy az utódállamokba elszakított magyar népesség olyan népcsoportok kezébe kerülne, „amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állnak.”

Az 1921. évi XXXIII. törvénycikket, a trianoni békediktátumot a Parlament különös gyászülése iktatta be. A képviselők – miként egy korabeli tudósítás beszámolt róla – felállva s könnyes szemmel énekelték el a Szózatot.

Teleki Pál miniszterelnök vádindítványt kért önmaga ellen, hogy példát mutasson a felelősségvállalásra. Ezt azonban nem szavazták meg a képviselők. A felelősségről csak ilyen színpadias jelenetekben volt szó.

Trianonnak akadt egy mélyebb, a két világháború közötti szellemi élet egészét átható visszhangja. A kultikus jelszavakon túl – „Nem, nem, soha!”, vagy „Hiszek Magyarország feltámadásában!” – a magyar irodalmat és tudományt belülről érintette az elszakadt országrészek és azok magyar ajkú népességének sorsa. A húszas években Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula is siratóénekeket írt. Versek és prózák áradtak bele a vitába. A sovinizmus akár fegyveres harcra is biztatott, de a „közép”, megfontoltan, az erőszak ellen nyilatkozott. Babits Mihály Csonka Magyarország című versében élesen szembeszállt az irredentizmussal. Ha Trianont az erőszak táplálta,

 Ti eldobtátok a trombitát

de a trombita zeng tovább,

zeng, nem a ti kezetekben,

hanem a vízben, a hegyekben,

Erdélyben, felvidéken,

az égen,

s bennem!

Én sose mondtam: „Dönt majd az erőszak!” – most mondhatom, „Nem! nem!”

Babits tartózkodó, szemérmes fájdalma egyedüli hangnak rémlik a revízió ihletétől megszállott vagy elégikus szólamokhoz képest.

Babits elutasította a „Csonka-Magyarország-düh”-öt. Már 1919 februárjában Az igazi haza – Cikk a Szózatról című írásában azt magyarázta el Vörösmarty kapcsán, hogy a haza nem azonos a területtel.

„De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza; és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús „hazafiak” estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei.”

A trianoni zavarodottság motívumaiban az áldozati kesergésé a domináns hang: az elveszett haza árvái nevében szól. „Nincs, ahová hazatérjek”, panaszkodik a Szabadkán született és nevelkedett Kosztolányi Dezső. „A magyar a nagyvilágnak árvája”, írta 1920-ban. Egyetemi társa, Juhász Gyula, ugyancsak 1920-ban: „Arad, örök magyar gyász szép arája” kezdettel írta ki a keservét.

Egyébként a szelíd, mélabúra hajló Juhász Gyulától tudnánk a legtöbb nemzeti panaszt idézni. A békekötésre! címmel így írt:

Magyar Tiborc, világ árvája, pórja

Nézz sírva és kacagva a nagyokra,

Kik becstelen kötéssel hámba fognak,

Hogy tested, lelked add el a pokolnak!

Juhász Gyula volt a fiatal József Attila mestere. Nagy valószínűséggel a szegedi költő elégiái gyújtották fel József Attilát legtöbb irredenta versének megalkotására. A Nem, nem, soha! című költeményének kalandos utóélete támadt. Román nyomásra kihagyták az 1955-ös második József Attila gyűjteményes kiadásból, teljes szövege Szörényi László kutatásának eredményeképpen csak 1989 óta olvasható.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fújni a Kárpátok felett!

Ez a nagyon fiatal, még könnyen befolyásolható költő sodortatta magát a korárammal. Életének monográfusa az egyik irredenta versét „alkalmi”-nak kicsinyíti, a többiben inkább a szegénység, mint a magyarság gondjainak tükrét látja. Valószínűbb azonban, hogy a közhangulat befolyásolta József Attilát. Ismerhette a Kosztolányi Dezső által szerkesztett Vérző Magyarország antológiát, az igaztalan csonkítás ellen tiltakozó szerzők írásainak gyűjteményét Horthy Miklós bevezetőjével.

Kosztolányi Dezső nem kötelezte el magát a forradalmakban. A kurzus idején jobboldali lapnak dolgozott, egy többek által szerkesztett rovatnak, melyben teret adtak az antiszemitizmusnak is. Világpolgár volt, sok nyelv tudója, a magyar nyelv talán legnagyobb mestere, mentségre nem szorul, inkább magyarázatra.A szabadkai Kosztolányi, aki szülővárosát és az édesapját hat esztendeig meglátogatni sem tudta, a magyar költők közül talán a legmélyebben élte át Trianont. Még halála előtt is azt nyilatkozta Márai Sándornak, hogy „A magyar író Trianonba hal bele”.

A Kosztolányi szerkesztette gyűjtemény széles szerzőgárdát szerepeltetett. Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő, Gárdonyi Géza mellett ott volt a liberálisnak is mondható Schöpflin Aladár, Karinthy Frigyes, Hevesi Sándor. A kötetből talán a Horthy-előszó szerzősége kétséges. Mindenesetre a kormányzó nem fogadta Kosztolányit, amikor Szabó Dezsőt 1924-ben nemzetgyalázásért letartóztatták.

Bűnbakkeresés

A két világháború közötti korszakban a Trianon-panaszt a bűnbakkeresés fűtötte, s ez a teljes időszakra igaz. Kosztolányi például nehezen titkolta azt az elnyomott s csak időnként felszínre törő véleményét, hogy hazájában két irodalmi áramlat verseng egymással: a magyar és a kozmopolita zsidó. Fogalmazásaiból nem az egyéni sérelem, hanem az elterjedt közbeszéd szól, mely reá is hatott. Nem a zsidókkal volt baja – hiszen közeli barátai közé sorolta többek között Füst Milánt –, hanem egy feltételezett stílussal, szemlélettel. „A Nyugat – írta Fülep Lajosnak már 1908-ban – egy kifejezetten antiszimbolista, józan, racionális alapon álló, metafizika- és gondolatgyűlölő zsidó pártszövetkezet. Impotens rikoltozás rekedt torokkal. A szifilisztől berekedt torokkal.”

Kosztolányi nem volt következetes a barátságaiban, ellenszenveiben. A világnézeti kérdésekben is érzelmileg foglalt állást. Magán-megnyilatkozásaiban, leveleiben rátévedt az antiszemita közbeszéd toposzaira.

Ez nem bizonyít többet, mint azt, hogy ez a közbeszéd erősen fertőzött volt, beitta magát a pórusok alá, s még a legjobbakban is, akár a káromkodás, a nyelvi közeg integráns része lett. „Vidékről, távolról el se képzelheti – írta Szegedre 1920-ban Juhász Gyulának –, micsoda legendás szenvedésen ment át a magyarság a Balázs Bélák és Lukács Györgyök faji zsarnoksága alatt, hogy rongyolódott le apánk és anyánk, hogy jutott koldusbotra egész fajtánk, míg a másik ’választott’ fajta, mely mártírosdit játszik és jelszókat harsog, milliókat szerzett, és ma is kezében tartja az ország és irodalom sorsát.”

Ez 1920, s a káromkodás a friss seb nyomán fakadt fel. De az a gyanú, amit az Új Nemzedék cikksorozata megfogalmazott, hogy magyar nyelven két irodalom birkózik egymással – egy igazi magyar és egy fajilag is meghatározott idegen, bár gyakran a nyilvánosság alatti régióban –, mint kollektív tudatalatti, megmaradt a korszak basszuskíséretének. Ismét egy Kosztolányi-idézetben bukkan fel, mely azért figyelemreméltó, mert ez a jobboldali sajtó vezérmotívuma volt Lendvai Istvántól Milotay cikkeinek hamis pátoszáig. Egy Amerikában élő irodalomtörténésznek, Reményi Józsefnek így számolt be Kosztolányi a magyar helyzetről: „Itt legfölebb azt remélheti egy magyar, hogy kegyesen megbocsátják neki magyar voltát, egyebet nem. Kimutatást tudnék neked közölni, hogy a ’kurzus’-nak nevezett időben egyedül az ellenpárt emberei (szereztek) hírt, népszerűséget, vagyont. Színpadon, irodalomban egyedül ők érvényesülnek, csak azért is.”

A Trianon-szindróma számos komponensből állt. A területi szempont, a szomszéd népekkel kialakítható viszony. A magyar magány gondolata évtizedekre húzódott, a nemzeti jelleg egyik meghatározója lett. Ugyanígy bizonyos xenofóbia is. A történelmi sérelem gyakran lángolt fel hétköznapi és politikai antiszemitizmus formájában. Szimptomatikus volt a kor nagy költője, az akkor még szinte gyermek József Attila reakciója, mert egy olyan esetet mutat fel, ahol az immunrendszer védekezése, a dolog természete szerint, nem lehetett erős.

Egyik versében a diák József Attila az eljövendő bosszúálló háború képét festette. A magyarok nemes haraggal rohannak előre, vérkeresztet festenek minden határkőre, mindent letipornak. S akkor áll a magyar határ.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Tévesek azok a feltételezések, amelyek József Attila verséből eredeztetnék a két világháború közötti magyar világ centrális jelszavát, a „Nem, nem, soha!” lózungját. Hozzátartozik a gyakori kisajátítások iróniájához, hogy az irredenta jelszó először Károlyi Mihály egyik beszédének végén, már 1918-ban megfogalmazódott. A „vörös” gróf, az első Magyar Köztársaság elnöke vágta oda közönségének.

A Trianon-seb nem szűnt meg sajogni a két világháború közötti Magyarországon. Megteremtette a közösségi élmény legerősebb kötését, az áldozatiság narratíváját. A köztéri szimbólumokban és a krisztusi sebzést leképező lehanyatló alakokban az ártatlanság képei sorakoztak. Az irredenta a háborús felelősség elhárítását szolgálta. S ez az érzés, a megcsalatkozásé, végighúzódott a korszakon.

Az ellenforradalom, figyelte meg Bibó István, sajátosan mozdulatlan időszak volt – legalábbis alig-alig indult el valaminő demokratizálás felé. Ebből a szempontból örököse volt a kiegyezésnek, a helyben topogás történelmi igazolásának, melyben ritkán vagy soha nem nevezték nevükön a dolgokat. Az álbajokat, mondja szellemesen Bibó, ráolvasással gyógyították. Tárgyszerű értékelés nem létezett, helyét a félelmek és sérelmek meghatározott rendszere foglalta el. A közösség beleszorult egy hazugsági rendszerbe – ilyen volt az áldozatiság narratívája –, ezért nem talált reális helyzetértelmezésre képes vezetőket. Bibó felismerte a kor nagy antinómiáját.

„A népek önrendelkezésének demokratikus alapelve darabokra törte a történelmi Magyarországot”. A magyar uralkodóréteg mindebből, torz logikával, azt a következtetést vonta le, hogy az önrendelkezés és vele a demokratikus alapelvek sora „elvetendő, annál könnyebben, mert hiszen az egész humbug és világcsalás. Ezeknek az elveknek az alkalmazása hárommillió magyart juttatott idegen uralom alá; a demokratikus belső forradalom pedig egyenes vonalban vezetett az értelmiséget és a polgárságot kiirtani készülő proletárforradalomhoz, tehát reszketnünk kell tőle, s annál nyugodtabban elvethetjük, mert szintén humbug és világcsalás, hiszen szabadságon kezdte és diktatúrán végezte.”

A két oldalról érzett fenyegetés újabb kibúvót kínált, az olyan ráforrasztott ideológiákkal, mint a „két pogány közt” vagy a „kényszerpálya”. Romsics Ignác figyelte meg, hogy ebben a marxista történetfelfogás szépen érintkezik a szélsőségesen konzervatívval. Ránki György, megértően, Magyarország geopolitikai helyzetével magyarázta a kül- és belpolitikai mozgástér szűkülését. C. A. Macartney plasztikus megfogalmazását kölcsönözve az erős külföldi nyomás a lejtőn való lecsúszás ismételt eseteit produkálta, s csak gyengülő kísérletek születtek a zuhanás megakadályozására.

A „kényszerpálya” magyarázat évtizeddel később a konzervatív oldalon is feltűnik Szakály Sándornál, méghozzá a teljes felelősségelhárítás érveivel. A külső tényezők – ezen értsd a geopolitikai helyzetet – és a belső nyomás hatására Magyarország „olyan kényszerpályára került, melyről elképzelhetetlennek tűnt letérni.”

A revízió ügye, Trianon feldolgozása persze elkerülhetetlen volt.

Igaza van azonban Romsics Ignácnak már idézett tanulmányában, hogy a mozgástér mindenképpen nagyobb volt.

Horthy kockázatkerülő magatartása éppoly kárt tett az országnak, mint az uralkodó katonai elit ragaszkodása a teljes területi integritáshoz.

A Szovjetunió elleni hadüzenet nem írható a „kényszerpálya” rovására. Tudatos politikai döntés volt, merész kockajáték. Téves helyzetértékelés következménye, mely beleillett a téves önértékelésbe. Az első világháborút követő európai átrendeződésben a megcsonkított, ám önálló Magyarországon romjaiban is tovább kísértett a Monarchia szelleme. Nemcsak azért, mert Horthy Miklós kormányzó személyében hordozta Ferenc József korának örökségét, hanem azért is, mert a társadalmi szerkezetben a feudális vonások domináltak, s velük az antiliberális és antidemokratikus tendenciák.

A korszakot meghatározta az 1918–1919 forradalmainak átmintázása, az antibolsevizmus állami ideológiává emelése. A korszak hivatalos írója, Tormay Cécile azt állította Kun Béláról és Szamuely Tiborról, hogy Trockij utasítására és aranyával jöttek be Magyarországra. A mítoszképzés már itt rágalomhadjárattá alakult. Tormayval ellentétben Bródy Sándor – a híresztelések szerint – pezsgőt bontott az Otthon-körben, hogy Szamuelyt, „a mi prófétánkat” köszöntse.

Tormay Cécile hazug és selejtes álnaplója, a Bujdosó könyv a forradalmak hónapjaiból csak azért jelentős, mert ebben manifesztálódott először az antibolsevizmus összekapcsolása a fajelmélettel. E tükörben a forradalmak sora nem volt más, mint a hanyatló liberalizmus betetőzése s a zsidóság támadása a magyarság ellen. „Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.”

Az idegen lelkek, a hatalomra törő, vérszomjas zsidóság, ezek a panelek hétköznapi váltópénzzé alakultak. Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye 1919. július 31-én kezdődik, azzal a városi legendával, hogy Kun Béla a maga vezette repülőn felszáll a szovjet-házból a Duna fölé. „Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek, drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket. Karjairól vastag aranyláncok lógtak.”

Az aeroplánból Kun Béla természetesen kajánul vigyorog, s egy aranyláncot leejt a Vérmező fölött, melyet egy polgár megtalál. „Legalább a Krisztinában ezt beszélték” – írja Kosztolányi.

Ez az „azt beszélték”, jól kifejezi a manipulált közhangulatot. A fajvédelemből már beszivárgott a közvéleménybe a szociál-darwinista eredet- és örökléstan tudományosnak álcázott érvrendszere. A magyar fajvédelem – miként a téma szakértője, Gyurgyák János sugallja – nemzetpolitikai koncepció volt. Védelemre szorult a magyar. Nem volt kérdés, kitől kellett a magyarságot megmenteni: a zsidóságtól.

Sajátos fajvédelmi logika, mely az etnikai többséget, a magyarságot védte a kisebbségektől, a zsidóságtól, az asszimilált németségtől, azaz a svábságtól, a minket körülölelő szlávoktól. E logikának számtalan belső ellentmondása bukkant felszínre. Így az etnikai fensőbbségtudat, a másik etnikum tulajdonságainak torz értékelése, vagy a kommunizmusnak a zsidóság világuralmi törekvéseivel történő azonosítása.

Gyurgyák János a fajvédő gondolat megerősödését a zsidó asszimiláció kudarcának tudja be.

„A hazai zsidóság esetében viszont a világháború, s még inkább a forradalom és az úgynevezett proletárdiktatúra alatt nagy tömegek számára vált világossá, hogy a liberális nemzedék által óhajtott és támogatott zsidó asszimiláció illúziónak bizonyult… s nagyrészt nem több hiú ábrándnál.”

Ennek oka egyfelől a zsidók belső megosztottsága (ortodoxok és neológok) lett volna, másrészt az, hogy a társadalom döntő többsége önálló entitásnak tekintette a zsidóságot, „s nemcsak az antiszemiták”.

A beolvadt vagy beolvadni igyekvő zsidóságot más fajnak tekintő közvélekedés maga is az antiszemitizmus egyik forrása volt. A zsidóság másfajtaságának nem voltak spontán, a népességben „hétköznapi antiszemitizmusként” feltörő érzelmi gócai. A világháború felé tartó, majd azt elvesztő Magyarországon tudatos, ideológiai ösztönzésű bűnbakkeresés folyt.

Az újmódi antiszemitizmus a felelősségelhárítás stratégiájaként értelmezhető.

A kisebbség mint ellenség: konstruált, mesterségesen gyártott fogalom, s nem alkotható meg egy zárt előítélet-rendszer kiépítése nélkül. A fajvédelmi retorika az európai antiszemita-hullámok hátán sajátosan nemzeti jelleget öltött, sőt igyekezett hangadó szerepet játszani a nemzeti önmeghatározásokban.

A magyar önmeghatározások többsége üdvtörténeti jelleget hordozott. Vagyis keresztény elemekből épült pogány eszkatológiák voltak. Javarészük egy olyan jövendő bizonyosságából gombolyított vissza, mely a területi feltámadást helyezte középpontjába. A Magyar Hiszekegy imája egybeforrasztotta a revizionista vallás elemeit. Aki Istenben hisz, az emberben is hisz, s ennek végső igazsága Magyarország feltámadása.

Az antiszemitizmus előítéleteinek sora a népesség széles körében valójában csak intézményesülése után igazolódhatott, például a már 1920-ban meghozott numerus clausus törvényében.

Ungvári Tamás: Felperzselt ország

Sorsfordító évek emlékiratai

Scolar, 2016

Kiemelt kép: Fortepan