A kérdés az, mit jelent baloldali szemmel a jelenlegi választás?
Először is a szervezett politikai baloldal teljes eltűnését. Ez az eltűnés részben a taktikai behódolás kényszeréből fakad az új „rendszerváltó” többség érdekében. Másrészt azonban annak a jele, hogy a politikai baloldal megújulására az elmúlt évtizedekben nem került sor (egyébként a liberáliséra sem!). Ennek az a következménye, hogy az alapvető baloldali ügyeket és követeléseket, amelyek minden kapitalista társadalom politikai rendszerének nélkülözhetetlen elemei, ma alapvetően jobboldali politikai alakulatok foglalják le és képviselik, persze a maguk módján. Mind a Fidesz, mind a Tisza, mind a Mi Hazánk politizálásának vannak olyan elemei, amelyek eltérített vagy kisajátított baloldali törekvéseket fejeznek ki.
Meg kell ugyanakkor említeni, hogy ha szervezett politikai baloldal jelenleg nincs is, az elmúlt évtizedekben egyfajta kulturális baloldal azért kialakult. Azt hiszem, viszonylag jó magyar nyelvű baloldali szemléletű társadalomtudományi könyvtárat lehetne létrehozni, illetve talán van annyi baloldali kulturális tőke Magyarországon, amely megalapozhatna mondjuk egy Polányi Károly Tudományegyetemet, ahol életre kelhetne néhány, az elmúlt évtizedekben betiltott, elüldözött vagy más módon ellehetetlenített tudományszak, sőt újakat is be lehetne vezetni…
Ami mármost a választást illeti, úgy látom, hogy ennek tétjeit egy kettős válság jelöli ki: egyrészt a politikai közösség válsága, másrészt a liberális demokrácia válsága. Az első inkább belpolitikai ügy, a másik jóval tágabb.
A politikai közösség válsága
Mint tudjuk, a kapitalista gazdaságok normál állapota a növekedés. Ha nincs növekedés, az nem semleges állapotot jelent, hanem negatív helyzetet, diszfunkcionalitást. A hozzáértők szerint a magyar gazdaságirányítás évek óta nem tud úrrá lenni a gazdasági stagnáláson, ez az első pont. A második az állami közszolgáltatások szignifikáns leromlása: az egészségügyi, az oktatási, a közlekedési, a szociális, kulturális alrendszerek szisztematikus alulfinanszírozása és szakmai elhanyagolása. A szakirányítás romokban, a szakértelmet számos kulcsfontosságú területen a politikai lojalitással helyettesítették, ami permanens dekadenciához vezetett. Egy növekvő gazdaság esetén ez nem tűnne fel annyira, de ha a növekedés leáll, a közszolgáltatások és szakirányítás hiányosságai is jobban fájnak.
A harmadik a morális hitelvesztés, amely olykor obszcenitásig fajul. Ennek egyik kicsúcsosodása az állami gondozásban lévő gyerekekkel való kegyetlen bánásmód és az áldozatok kriminalizálásának szimbolikus üggyé válása. A másik az ukrajnai háborúval kapcsolatos politikai, kommunikációs taktikázás, amelynek lényege morális szempontból szintén az áldozattal vállalt szolidaritás elmaradása, és az agresszorral való összekacsintás politikája. Mindez, kiegészülve a különféle társadalmi csoportok, politikai ellenfelek démonizálásával és a „fekete kampányokkal”, a teljes politikai közösség erkölcsi meghasonlásának, a hatalom általi „megrontásnak” a meglehetősen kényelmetlen érzetét kelti. A morális elbizonytalanítás mint tudatos stratégia ugyanakkor végigkíséri a rezsimet, emlékezhetünk a 2015-ös „menekültválság” politikai felhasználására, a spontán társadalmi együttérzés, szolidaritás erőszakos felülírására, letiltására.
Végül van egy olyan stratégia, amelyet talán a politikai közösség szűkítésének nevezhetünk: a privilegizált és lojális kevesek szűk körének feltőkésítése, különféle társadalmi csoportok megbélyegzése, szimbolikus üldözése, a megvetés, a tudomásul nem vétel, az ignorálás, az emberi méltóság megvonása, a gyűlöletkeltés, a leuralás, a kiszorítás, az illiberális militantizmus hangja, az egyesekkel atyaian, másokkal viszont megvetően autoriter bánásmód, a „kevesek állama” paradigma. (Egy terület van, ahol Orbán politikája emancipatórikus vonást is mutat, mivel tágítja a politikai közösség határait: ez a határon túli magyarok politikai jogokhoz juttatása. Ha ennek konkrét megvalósulási módját bőven lehet és kell is vitatni, mivel ez a jogkiterjesztés egyben szimbolikus alávetéssel is jár, itt mégiscsak politikai jogkiterjesztés történt.) Ebbe a problémacsomagba tartozik az is, hogy mostanra gyakorlatilag két párhuzamos nyilvánosság jött létre, amelyek között nincs átjárás, és amelyek egymás nyelvére szinte lefordíthatatlan társadalmi, politikai és kulturális világokat közvetítenek.
Hogy a politikai közösség válsága néven összefoglalt problémacsomagra a Tisza milyen választ fog adni, nem tudhatjuk, mivel az új többség megteremtésének kísérlete a népfrontos jelleg miatt lehetetlenné teszi az egyes politikai tételek tartalmi megvitatását vagy határozottabb kidomborítását. A jelenlegi állás szerint még egy szociáldemokrata vonásokat mutató kormányzat sem zárható ki teljes egészében (wishful thinking), hiszen az állami beavatkozásnak a gazdaságban való csökkentése mellett a „működő ország” programja bizonyos állami szolgáltatások rendbetételét, tehát egyes területeken (oktatás, egészségügy, közlekedés, kultúra, talán rendőrség és honvédség is) erősebb, „működő (és talán szolidáris?) államot” is előrevetíthet.
Túl sok mindent már csak azért sem mondhatunk erről, mivel számos jel utal arra, hogy
a választás igazi tétje nem a politikai pártválasztás, hanem a politikai szerkezetváltás, vagy úgy is lehet mondani, hogy a társadalom és a politikai irányítás közti paktum újtratárgyalása, a politikai közösség újradefiniálása.
Ez pillanatnyilag olyan érzelmi többletet és lendületet ad a hatalommal szembenálló tömbnek, hogy az ideológiai és szakpolitikai ügyek egyelőre nem számítanak.
Új politikai közösség alapítása
Majdnem három évvel ezelőtt egyik esszémet ezzel a gondolattal fejeztem be:
„Mivel a NER folyamatosan újradefiniálja és kodifikálja, hogy kik, miért és mennyiben számítanak politikai közössége tagjainak, és kik azok, akik ebből ki vannak zárva, ezzel pedig minden tőle függetlenül tételeződő politikai és társadalmi konszenzust igyekszik átírni, kisajátítani vagy fölszámolni, csak a politikai közösség újraalapítását lehet szembe szögezni vele.”
Azt hiszem, a politikai közösség újraalapításának folyamata legalábbis elkezdődött. Magyar Péter rájött arra, hogy a politikai közösség szűkítésével és folyamatos széttördelésével szemben annak bizonyosfajta bővítését, az integrált és méltóságáért küzdő közösség vízióját kell és lehet szembeállítani. Ha Magyar Péter gyakran politikailag tartalmatlannak, az általánosságok szintjén maradónak tűnik, ne feledkezzünk meg arról, hogy ugyanakkor teljesített egy olyan politikai minimumot, amelyet viszont tartalmasabb mondanivalóval bíró politikusok gyakran nem teljesítenek.
Ezt kissé elvontan úgy tudom megfogalmazni, hogy hangot, arcot és nevet adott egy odatartozásnak. Idegenkedésemet csak lassan legyőzve értettem meg, hogy – például – a „magyar” szó irritálóan hangsúlyos használata Magyar Péternél, nomen est omen, nem egyszerűen a nemzeti konzervatív zsargon unalmas, önismétlő kattogása – bár azért az is! –, hanem a politikai közösséghez tartozás legelemibb jelölőjének visszavétele és vonatkoztatási mezejének kitágítása. Ugyanis addigra a ki a magyar? kérdésének eldöntését a hatalom abszolút önkényesen és teljes egészében kisajátította, lefoglalta a maga számára, és jelentését szinte a „fideszes”-re szűkítette.
A „magyar” tehát nem nemzeti vagy etnikai identitást jelöl ebben az új, magyarpéteri használatban, hanem politikai állapotot, politikai közösséghez tartozást, tagságot, pontosabban
visszahívást a közösségbe.
A nemzeti konzervatív elitből érkező úrifiú, aki megpróbálja átlépni árnyékát, a zarándoklat ősélményét az új politikai többség megszervezésének alapelvévé teszi, elmegy a legelhagyottabb zsákfalvakba és telepekre, hogy új népet toborozzon, bizonyos értelemben átváltozáson megy keresztül – van ebben a történetben valami naivan archetipikus, mesei, amit a hatalmi-politikai rafinéria, technokratizmus meg cinizmus túlsúlya miatt nehezen veszünk észre és hiszünk el.
Egy nagyon alapvető bevonódásról van szó, amelynek kapcsán sokan valóban általános szinten élik át azt, hogy tartoznak valahová, hogy valakik valakik között, egy meghatározott politikai közösség tagjainak számítanak. Hogy többé nem hazátlanok, hanem érintettek. Magyar Péter részben legalábbis meg- és visszahívta a politikai közösségbe azokat, akiket Orbán elidegenített, elhazátlanított, vagy egyenesen kiüldözött a politikai közösségből. (Ez egy esetleg majd eljövendő baloldalnak is tanulságos lehet: mielőtt még tartalmi és technikai kérdésekről beszélhetnénk, nem árt megbizonyosodni róla, hogy egyáltalán létezik ez a bizonyos politikai tér, az alapvető odatartozás tere és érzete, egy Egészre való vonatkozás, vonatkozni tudás tapasztalata…)
A liberális demokrácia válsága
Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor arról, hogy az orbáni politika táptalaja és kiindulópontja a nyugati liberális demokráciák válsága volt. Az „illiberális innováció” pedig egy arra vonatkozó kísérletként vehető számba, hogy a liberális demokrácia fénykora után új politikai logikákat, mechanizmusokat fedezzen föl, vagy még régebbieket élesszen újra, új módon koncentrálja és szervezze meg a hatalmat, új politikai értékrendet, felosztásokat és határokat, továbbá kulturális hegemóniát próbáljon kialakítani. Tehát az orbáni politika egy alapvetően disszenzuális, lázadó politika volt, szembefordulás az európai status quóval. Bár a mostani generációs politikai ébredés azt sugallja, hogy az orbáni politika „elöregedett”, közelebb áll az igazsághoz, ha az orbáni lázadás kimerüléséről, vagy a maguk szempontjából akár tragikusnak is mondható bukásáról, nem pedig elöregedésről beszélünk.
Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a liberális demokrácia válsága ne állna továbbra is fönn!
Amikor tehát az új többség válasza az orbáni disszenzusra az, hogy „megerősítjük uniós és NATO-tagságunkat és a nyugati kulturális hegemóniát”, akkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy az Unióhoz, a NATO-hoz és a nyugati liberális demokráciák kulturális hegemóniájához kapcsolódó konszenzusok éppenséggel Orbán nélkül is bomlásban vannak. Hiszen továbbra is érvényes az, hogy
-
- a (neo)liberális progresszió politikái a munkásosztály brutális elárulásával emelkedtek föl,
- hogy egyre inkább „természetessé” váltak bizonyos rassziális felosztások az úgynevezett szakpolitikákban,
- hogy a „nyugati tömb” gazdasági és politikai egysége széttöredezőben van,
- hogy úgy tűnik, érvényét veszítette a második világháború utáni nemzetközi jogi konszenzus,
- hogy a nyílt katonai agresszió és erőpolitika ismét legitim politikai és gazdasági eszköznek számít,
- hogy egyre inkább még látszólag sem tilos a népirtás, a kitelepítés vagy a deportálás,
- hogy a migrációra egyre inkább fasiszta válaszok érkeznek,
- hogy meg sem kíséreltünk releváns gazdasági-politikai választ adni a civilizációnkat aláásó környezeti válságra,
- hogy alapvető hitel- és tekintélyvesztést szenved el a nyugati tudományos-technikai világkép,
- hogy a kommunikációs és adatkapitalizmus monopóliumai alapvetően lehetetlenítik el demokráciákat,
- hogy miközben Európa gazdaságilag periferizálódik, politikailag militarizálódik stb…
Tehát ha a magyar nép esetleg úgy ítéli meg a mostani választásokon, hogy Orbán autokratikus válasza a liberális demokrácia válságára nem volt meggyőző vagy helyes, az nem jelenti azt, hogy visszatérhetünk a liberális demokrácia valamely adott, biztonságos képletéhez, mivel ilyesmi egész egyszerűen nem áll már rendelkezésre. Az új többségen alapuló politikai kormányzás, ha bizalmat kap, maga is szükségképpen kísérleti jellegű lesz, és leginkább abban reménykedhetünk, hogy a liberális demokrácia alternatívájaként nem autokratikus kormányzással, a demokrácia szűkítésével, hanem a demokrácia másféle, bár esetleg ugyancsak nem liberális változataival fog kísérletezni.
Ha nem fullasztják meg a körülmények, még az is lehet, hogy ebben idővel lehetne nagyobb szerepe hagyományosan baloldali társadalmi és politikai eszközöknek, esetleg a szakszervezetiségnek vagy osztályszempontból előremutató társadalompolitikáknak, a szegények méltósághoz jutásának, a roma emancipációnak, a nemi egyenlőségnek és a társadalmi reprodukciót illető szabályozások kiegyenlítődésének, univerzalisztikus és felszabadító kulturális eszményeknek és új kulturális konszenzusoknak, a decentralizált lokalitások növekvő méltóságának és az önkormányzatiság fejlődésének, az akadémiai élet közszolgálatiságának, a természettel barátságosabb életformáknak stb.
Mindenesetre arra, ami Orbán bukása után történhet, lehetséges, hogy továbbra is találóbb metafora lesz a zarándoklat, mint a hazaérkezés.
2026-ban is szükségünk van rád, hogy bátor, szolidáris és elkötelezett lapot csináljunk.
Már 1000 forint is értékes segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató!
