Az ellenzéki közvélemény egy újabb rendszerváltás lázában ég. 35 évvel ezelőtt az új köztársaság kikiáltása, a szabad választások, majd azt követő törvénykezési folyamat, melyet indokoltan nevezhetünk alkotmányozási folyamatnak is, valóban egy új politikai, gazdasági, társadalmi rendszer kialakulását fémjelezte. Viszonylag rövid idő alatt egy nyugat-európai mintákat tükröző alkotmányos rend született meg, amely nem csak az alapvető polgári szabadságjogokat (pl.: sajtó- és szólásszabadság, gyülekezési szabadság stb.) intézményesítette, hanem a fékek és ellensúlyok rendszerét is, és egy liberális demokráciát hozott létre, amely a hatalommegosztás elvén alapult. Az Alkotmánybíróság például sokszor kontrollálhatta a végrehajtó hatalom lépéseit. 20 évvel később azonban a liberális és álbaloldali politikai erők támogatottsága összeomlott, a populista-jobboldali Fidesz kétharmadós túlhatalomra tett szert, és ennek birtokában legális eszközökkel láthatott neki a fiatal jogállam lerombolásának.
A NER ellenzéke már az új alkotmányozástól kezdve élesen és joggal bírálta ezt a folyamatot, amely lényegében egy új állampárt túlhatalmát igyekezett bebetonozni az alkotmányozás, a törvényhozás, a klientúraépítés, és a propaganda eszközeivel. A „rendszerváltás„ fogalmának bevetése így a választási kampányban újra időszerűnek tűnik.
De beszélhetünk-e valóban rendszerváltásról?
A liberalizmus különféle árnyalatait vagy a konzervativizmust képviselő véleményformálók most a Tisza Párt győzelmétől a jogállamiság helyreállítását várják, dacára annak, hogy Magyar Péter ígéretei ezen a téren (is) elég homályosak. A választási rendszer arányosításának problémája szerinte például nem tartozik az 50 legfontosabb ügy közé. Emellett arról is beszélt még Magyar Péter, hogy kiket váltanának le egy tiszás kétharmad lehetőségével élve. Arról azonban nem, hogy hogyan történne a helyükre lépők kiválasztása, és hogy ez a folyamat miben is lenne különb a Fidesz joggal ostorozott gyakorlatánál. És egyelőre arról sincs szó, hogyan változtatnák meg az érintett intézmények működését szabályozó törvényeket, például az Alkotmánybiróságéról szólót.
35 évvel ezelőtt ez nem így volt, a rendszerváltó pártoknak elég világos elképzeléseik voltak ezekről a témákról,
és az akkori közélet jelentős részben ezek megvitatásáról is szólt, bizonyos kérdésekről még népszavazást is tartottak.
Ma más helyzet, a rendszerváltó véleményformálók – csatlakozva Magyar Péter véleményéhez – úgy gondolják, hogy ezek a témák nem alkalmasak arra, hogy a kormánnyal elégedetlen szavazókat mozgósítsák. Azt a kérdést azonban már nem teszik fel, hogy miért is van ez így. És mindehhez hozzá kell tenni: a nemzetközi környezet is megváltozott, és az EU vezetőinek gyakorlata sem olyan mintaszerű már a jogállamiság szempontjából. Gondoljunk itt például arra, hogy a vakcinaszerződéseket a Bizottság elnöke azóta elveszett sms-ekben tárgyalta le, és azokat az EP úgy szavazta meg, hogy a képviselők a szerződés egy részét nem is ismerhették meg. Vagy arra, hogy a Bizottság a Mercosurrral kötött szabadkereskedelmi megállapodást úgy léptette hatályba, hogy annak ratifikálását az EP elhalasztotta, és más eljárásoktól tette függővé.
Mindenesetre nagy különbség az akkori és a mostani helyzet közt az, hogy a „rendszerváltás” most a választás eredményétől függ. 35 éve ugyanis sok lényegi kérdésben konszenzus volt a rendszerváltó pártok közt. Az állampárt utódpártja (MSZP) is része volt e konszenzusnak, a rendszerváltó pártoknak csupán egy töredékét (Munkáspárt) lehetett esetleg a rendszerváltás ellenzőjének tekinteni. Thürmer Gyuláék azonban be sem tudtak kerülni a parlamentbe, miközben az új, liberális és jobboldali pártok a szavazatok 85%-át szerezték meg együttesen. Ehhez képest ma a Fidesz nagy vehemenciával védelmezi a NER-t és annak állítólagos vívmányait. A becslések és a kutatások egymástól nagyban eltérő választási eredményeket jeleznek előre, az azonban bizonyos, hogy
a Fidesz támogatottsága sokkal nagyobb az egykori utódpártokénál, és bizonyos az is, hogy a választások után mindenképp váltópárt marad.
Az új rendszerváltás legnagyobb akadályát tehát azok a tömegek jelentik, akik várhatóan a Fideszre fognak szavazni. Egyértelműnek látszik az is, hogy a kormánypárt támogatói elsősorban az idősebb korosztályból, a kisebb települések lakói közül és a képzetlenebb, jellemzően fizikai munkát végzők közül kerülnek ki.
A ma már idősebb korosztály tagjai 1990 körül legaktívabb éveikben jártak, a kistelepülések lakóit és a képzetlenebb rétegeket pedig köztudottan súlyosabb mértékben érintették az egykori rendszerváltás gazdasági következményei. Az új rendszerváltás ellenzői tehát elsősorban a régi rendszerváltás vesztesei. Persze az általánosításról óvakodni kell:
nem arról van szó, hogy minden falusi a Fideszre szavaz, csak arról, hogy körükben a kormánypárt szavazói felülreprezentáltak.
A korosztály, a lakóhely, és a képzettség szerinti különbségek a pártpreferenciákat illetően mégis jelentősnek mondhatóak.
Miért szavaznak ezek a társadalmi rétegek inkább a Fideszre, mint az ellenzéki véleményformálók által támogatott Tiszára? A leggyakoribb válasz az, hogy ez a propaganda hatását tükrözi. Igazság persze van ebben, de legfeljebb részleges. Lebutított politikai szólamok ugyanis a másik oldalon is vannak, és az internet korában ezek is eljuthatnak szinte mindenkihez, főleg a Facebookon keresztül, ahol a Tisza előnye szignifikáns. A valódi okok ennél szerintem mélyebben rejlenek.
A ‘90-es rendszerváltás környékén kétmillió munkahely szűnt meg – vagyis a munkahelyek több mint harmada. A magyar nép több mint harmada tehát elvesztette egzisztenciáját, és a ‘80-as évek relatív jóléte után szegénységbe zuhant. Ennek következtében az állam bevételei is nagy arányban zsugorodtak, tehát súlyos megszorításokra került sor. Csökkentek a szociális kiadások és a közszolgáltatások, az oktatás és az egészségügy is súlyos helyzetbe került.
Neoliberális és konzervatív közgazdászok, továbbá az ő véleményüket fenntartások nélkül elfogadó, rendszerváltó értelmiség szerint mindez szükségszerű volt, és az államszocializmus csődjéből következett. Ez azonban csak kisebb részben volt igaz. Sok állami vállalat valóban veszteséges volt, és csak állami támogatásokból lehetett működését fenntartani – de jelentős részük több adót fizetett be az államnak, mint amennyi támogatást kapott, felszámolásuk tehát csak a piacfetisiszta logika szerint volt szükségszerű, valójában egyáltalán nem volt racionális.
Ráadásul sok munkahely a multik piacfelvásárlása miatt szűnt meg. A szegedi kábelgyárat például megvette a Siemens, majd bezáratta. Nem azért, mert veszteséges volt, hanem azért, hogy megszerezze a vállalat magyarországi piacát. Ezen túl a spontán privatizáció során sem a közérdek szempontjai érvényesültek, hanem a gazdasági befolyását átmentő, gyorsan kifehérített vörös burzsoáziáé, amely szocialistából neoliberálissá vedlett.
Természetes, hogy ez a folyamat elsősorban azokat érintette, akik akkor aktív korú munkavállalók voltak, és nem azokat, akik később születtek vagy nőttek fel. Ők a saját életszínvonalát már nem az akkori időkhöz, hanem nyugat-európai példákhoz viszonyítják. De kevésbé és rövidebb időre érintette tömeges állásvesztés a fővárosiakat is, hiszen Budapest igazi nagyvárosként hamarabb és könnyebben tudott integrálódni a globális kapitalizmus vérkeringésébe. Ez viszont annál nehezebb volt, minél kisebb egy-egy település, hiszen a globalizáció sehol sem a vidéknek kedvez. Még kevésbé a képzetleneknek, akik még a fejlett kapitalista társadalmakban is sokszor a munkanélküliek számát gyarapitják.
Ha a neoliberális valóságmagyarázóknak lett volna igaza, akkor a foglalkoztatás mélyrepülése csupán időleges lett volna. Azonban sajnos azt kellett tapasztalnunk, hogy ez az állapot nagyon tartósnak bizonyult. A foglalkoztatás szintje még a 2010-es évek elejére sem emelkedett lényegesen. Pedig a gazdasági növekedés már a ‘90-es években, többször is megindult. De
a gazdasági növekedés nem teremtett munkahelyeket, így a társadalom fele-harmada huszonöt éven keresztül létbizonytalanságban volt kénytelen élni.
De nem minden ún. „volt szocialista” országban történt ez így. Elsősorban Lengyelország példáját szokás felhozni, hisz ők ma már jóval előttünk járnak. És kétségtelen, hogy volt, amit jobban csináltak. A szintén szűkös lehetőségek ellenére sokkal többet költöttek oktatásra az utóbbi harminc évben, mint Magyarország. Egy nagyon lényeges különbségről azonban nagyon ritkán beszélnek. A rendszerváltás idején a lengyelek jelentős állami adósságelengedést tárgyaltak ki maguknak. Így az államnak természetesen sokkal kevesebbet kellett költenie az adósságtörlesztésre. A másik ebből következő nagy előnyük pedig az volt, hogy válságok idején nem szorultak az IMF kölcsöneire, és nem voltak kénytelenek az azok feltételéül szabott megszorítások végrehajtására.
Magyarországon viszont szóba sem igazán került hasonló törekvés. Azért nem, mert ez úgymond „megingatta volna a befektetők bizalmát”, márpedig konszenzus volt a rendszerváltó pártok és az elit körében arról, hogy az ország fejlődését elsősorban a külföldi (akkor még egyértelmű volt, hogy: nyugati) működőtőke „bevonzására” és befektetéseire kell alapozni. Az IMF-es csomagok feltételrendszere is ezt a célt volt hivatott erősíteni. Szinte nyíltan deklarálták, hogy a hosszabb távú fejlődés érdekében a béreket alacsonyan kell tartani, hogy az ország vonzó befektetési célpont lehessen.
Ezért aztán persze az alacsony foglalkoztatottság sem jelent meg a nyilvánosságban kiemelt problémaként, hiszen az garanciája volt annak, hogy a bérek alacsonyak maradnak. A kitűzött célt sikerült elérni: A ‘90-es években Magyarország volt képes bevonzani a legtöbb külföldi befektetést a régióban. Csak épp ennek sok hasznát nem láttuk. A foglalkoztatottság mellett a szociális kiadások és a közszolgáltatások szintje is alacsony maradt.
Emellett további problémává vált az ország gazdaságának kitettsége, ami a külföldi tőke túlsúlyából következik. Ezek a termelőegységek ugyanis egy-egy termékláncba integrálódtak, ennek következménye, hogy sokat importálnak és exportálnak is. Ha azonban a nemzetközi piacokon zavarok keletkeznek, azok hatása hamar begyűrűzik a magyar gazdaságba, és nagyobb hatásuk is van, mint máshol: így az ország sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb, mint más országok.
További negatívum, hogy Magyarország egyfajta neoliberális kisérleti laboratóriummá vált, azaz itt olyan lépéseket, reformokat is megpróbáltak megvalósítani, melyeket Nyugat-Európában (még) nem mertek. Ilyen volt a Bokros-csomag idején pl. a közműcégek privatizációja. Mivel nyugaton ez a szféra jellemzően köztulajdonban van, az a paradox helyzet állhatott elő, hogy a privatizáció révén a magyar villany- vagy gázszolgáltató cégek francia állami vagy német tartományi tulajdonban lévő cégek kezébe kerültek.
Szintén a neoliberális kísérletezés körébe sorolható, hogy a 2000-es években az egészségügy privatizációjával is megpróbálkoztak, ez a törekvés azonban már kudarcot vallott. Ezzel szemben a Fidesz is fellépett, amely maga is része volt korábban a rendszerváltó pártok konszenzusának, de ekkorra már populista-jobboldali párttá vált.
A rendszerváltók, a rendszerváltó értelmiség és nyugatos, liberális örököseik (akik most Magyar Péter Rendszerváltás 2.0-ja mögé álltak), sosem számolt el azzal a társadalmi katasztrófával, amit a rendszerváltás okozott Magyarországon, és amely egyáltalán nem volt szükségszerű. Ez pedig egy olyan szakadást idézett elő a magyar társadalomban, amely korábban sosem volt jellemző: hatalmas szakadék nyílt az (elit) értelmiség és a társadalom egy jelentős része között. Teljesen egyértelmű, hogy a liberális demokrácia, a „rendszerváltás rendszere” sokkal több lehetőséget és szabadságot ad nekik, mint akár az államszocializmus, akár a NER, és ezért ezt az utóbbi 20 évet tekintik mintaadónak. Egyszerűen képtelenek, vagy nem hajlandóak számot vetni azzal a könnyen belátható igazsággal, hogy
a tartósan bizonytalan vagy reménytelen munkaerópiaci helyzetben lévő tömegek számára a jogállam és a liberális demokrácia intézményei szinte semmit sem garantálnak.
Nem csak anyagi jólétet, szabadságot sem, mert aki olyan helyzetbe került, hogy bármilyen munkát, bármikor, bármilyen feltételekkel kénytelen elvállalni önnön túlélése érdekében, az aligha nevezhető szabad embernek. Minderről a rendszerváltó és másodszorra is rendszerváltásra bejelentkező, liberális és konzervatív értelmiség sosem beszélt, ehelyett csak a nyílt vagy burkolt prolizás, parasztozás hallatszik, ha a rendszerváltás vesztesei, jelenleg jórészt fidesz-szavazók kerülnek szóba.
A hazai, nyugatosnak tekinthető irány(ok) fő problémája az, hogy a nézőpontunkból nyugatinak számító értékek érvényesítését, védelmezését (pl.: jogállam, szabadságjogok, kisebbségi jogok stb.) nem tudják vagy nem is akarják nyugati érdekek (tőkeérdekek, geopolitikai érdekek) kiszolgálásától elválasztani. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a rendszerváltás veszteseinek körében nemcsak a demokratikus intézmények tekintélye épült le, hanem a demokratikus, az emberi jogi liberális a baloldali eszméké is, és ez utat nyitott az időnként rendszerkritikusnak mutatkozó szélsőjobboldali vélemények és elképzelések tömegbefolyásának.
A Tisza Párt mindezért nyilván nem felelős, és a szavazók fiatalabb része sem igényli különösebben, hogy a rendszerváltás vagy akár a NER előtti időszak ügyeiről Magyar Péter egy koherens narratívával álljon elő. Ugyanakkor ez a hiány akadályozza a kormányváltást is, mert az idősebbek a NER alatt olyan értelmezési keretet kaptak, amely valamilyen módon értelmet ad a saját, sokszor fájdalmas emlékeiknek.
Ennél is súlyosabb következmény, hogy a rendszerváltás örökségének feldolgozatlansága miatt a kampányból kimarad a magyar gazdaság kulcsproblémája: a nemzetközi tőkétől való függőség és az ország fokozott kitettsége a globális folyamatoknak. A korrupció fontos és súlyos probléma ugyan, ám az utóbbi évek hazai gazdasági válságának elsősorban az az oka, hogy a magyar gazdaság túlságosan is „nyitott gazdaság”, amely az európai átlagnál sokkal jobban függ külső tényezőktől – így például a német autóipar helyzetének alakulásától. Ez a rendszerváltás máig ható következménye, mellyel a kampányban most sem foglalkozik senki. Nem tudható az sem, hogy egy Tisza-kormány miként viszonyul majd ezekhez a kérdésekhez, de az, hogy a leendő csúcspozíciókba nemzetközi nagyvállalatoktól érkeznek a káderek (Kapitány István, Orbán Anita stb.), nem ad okot túlzott optimizmusra, hiszen így könnyen lehet, hogy a NER előtti évek neoliberális kisérletezgetése tér majd vissza.
A jobboldal és az akkor még liberális Fidesz is része volt a rendszerváltó konszenzusnak. Ám idővel egyre kritikusabbá váltak a rendszerváltás örökségével szemben, ahogy fokozatosan átvették Csurka István elméletének és ideológiájának fontos elemeit.
Csurka baja a rendszerváltással természetesen nem az volt, hogy egy újkapitalista rendszer jött létre, hanem az, hogy az elitcsere nem, vagy csak részlegesen történt meg.
A régi rendszer elitje szerinte átmentette a hatalmát. Az egykori politikai lojalitásból származó pozícióit és kapcsolati tőkéjét gazdasági pozíciókká, magántulajdonná konvertálta, majd ezt néhány évvel később ismét politikai hatalomra tudta átváltani. És tette mindezt a nemzetközi nagytőkével szoros együttműködésben. A hazai komprádor burzsoázia és nemzetközi nagytőke szoros kapcsolatát viszont Csurka antiszemita konteókkal magyarázta.
A NER ideológiájából ezutóbbi már kimaradt, de a zsidóság szerepét helyette betöltötte Soros, majd Brüsszel. A jobboldal Csurkától el egészen a kései Orbánig valós problémából indult ugyan ki, de a konteós elemek sikerrel akadályozták meg, hogy ebből valóban rendszerkritikus megközelítés szülessen. Arra azonban alkalmas volt ez a narratíva, hogy a NER ideológiai alapjává váljon, hisz a NER-lovagrend megjelenésekor arra hivatkozhattak, hogy most aztán végrehajtják a korábban elmaradt elitcserét és megteremtik a nemzeti nagytőkét, amely állításuk szerint mind a posztkommunista maradványoktól, mind pedig a nemzetközi nagytőkétől független.
A rendszerváltás vesztesei körében viszont nyilván nem az elitcsere, és főként nem az azt kísérő korrupció alapozta meg a Fidesz népszerűségét, amely a NER első éveiben még egyáltalán nem volt magától értetődő. A rezsicsökkentés, és a köréje szervezett kampány volt az első fontosabb lépés, amely őket célozta meg. Jogos volt a kritika, hogy a rezsicsökkentés haszna igazságtalanul oszlik meg a társadalomban, mivel azonban az alacsonyabb jövedelműeknek jellemzően sokkal nagyobb gond a rezsi, könnyen alakulhatott ki körükben az az érzés, hogy végre akad egy kormány, amely az ő védelmükben lép fel. Erre aztán sikerrel épített a kormánypropaganda egészen mostanáig. Újabb és újabb veszélyeket mutattak fel, melyektől „a kormány megvédi az embereket”.
Ez gyökeres szakítást jelentett a korábbi kormányok kommunikációjával és szerepfelfogásával. A rendszerváltók konszenzusa szerint a kormánynak inkább csak kisegítő szerepe kellett, hogy legyen, és a piaci folyamatokba nem volt tanácsos belenyúlnia. Annyit bizton állíthatunk, hogy olyan mértékig biztosan nem, amennyire azt a NER kormányai sokszor megtették.
Ez a kommunikáció azonban önmagában nem vezethetett volna ilyen tartós sikerre,
ha 2014 és 2020 közt nincs egy viszonylag hosszabb időszak, amikor a gazdaság prosperál, és ez valóban az életszínvonal emelkedésével jár együtt. Orbánék célként tűzték ki a teljes foglalkoztatottságot, és ezzel a rendszerváltás után először, elsőként vállaltak egy régi, hagyományosan baloldali törekvést. Orbán egymillió új munkahelyet ígért, és ha hihetünk a statisztikáknak, ezt az ígéretét teljesítette is. A feltételes mód indokolt, de nemcsak a KSH, hanem a 2022-es népszámlálás adatai szerint is 4,7 millióra nőtt a foglalkoztatottak száma. Ha ebből leszámítjuk a közmunkásokat és azokat a külföldön munkavállalókat, akikről tudja a statisztika, hogy külföldön dolgoznak, még mindig kb. nyolcszáz ezres növekmény marad (lsd.: foglalkoztatottság).
Ez főleg vidéken jelentett nagy változást a megelőző negyed évszázadhoz képest, de a képzetlen munkaerő jelentős részét is felszívta, például az építőipar. Kiss Viktor és Pogátsa Zoltán is úgy vélte, hogy a Fidesz vidéki támogatottságában a foglalkoztatás növekedésének jelentős szerepe van. Budapesten viszont, ahol a foglalkoztatottság szintje 2010 előtt sem volt alacsony, ilyen mértékű javulás nem volt érzékelhető. Ezeket az összefüggéseket azért fontos kiemelni, mert az ellenzéki sajtó ugyanúgy hallgat róluk, mint ahogy a rendszerváltás terhes örökségéről általában.
A foglalkoztatottság szintjének emelkedése ugyanakkor általában sok más pozitív hatással is jár, melyek a NER-ben nem, vagy csak kis mértékben valósultak meg. A reálbérek egy ideig valóban emelkedtek, de nem tudtak felzárkózni szerencsésebb sorsú országok bérszínvonalához. A több foglalkoztatott több állami bevételt hozott, tehát végre lehetőség nyílt volna a közszolgáltatások rendbetételére, fejlesztésére, és egy bőkezűbb szociális ellátórendszer finanszírozására is, ez azonban teljesen elmaradt.
E tekintetben a kormány a neoliberális dogmák szerint járt el, és igyekezett minél alacsonyabb szinten tartani/alacsonyabb szintre szorítani az állami újraelosztás arányát, abban a hiszemben, hogy ez további gazdasági növekedés előtt nyitja meg az utat.
Az, hogy a Tisza a közszolgáltatások leromlott állapotát kéri számon a kormányon, teljesen logikus, és abszolút jogos. Kissé félrevezető azonban, hogy az áldatlan állapotok okát mintha csak a korrupcióban látnák. Az igazság az, hogy e tekintetben a Fidesz folytatja a rendszerváltás örökségét, mellyel szakítani kellene ahhoz, hogy reális és hiteles lehessen a „működő Magyarország” ígérete. Enélkül viszont bizonytalan, hogy kormányváltás esetén mi fog megvalósulni ezekből az ígéretekből.
A foglalkoztatottság szintjének emelkedése elméletileg nagyobb lehetőséget ad a munkavállalói jogok erősödésének is. Mint jól tudjuk, nálunk ez a pozitív hatás sem jelentkezett. A Fidesz kormánya – amolyan megelőző csapásként – még 2011-ben átalakította a Munka Törvénykönyvét, a munkavállalók kárára módosítva a szabályozást (vö.: Mindent, érthetően az új Munka törvénykönyvéről); majd később, a foglalkoztatottság már emelkedő trendje közben, bevezette az ún. rabszolgatörvényt – e tekintetben is a korábbi neoliberális modellt követte. Pontosabban: célul tűzte ki, és segítette a foglalkoztatottság emelését, ezzel szembement ugyan a korábbi gyakorlattal, de ellensúlyozta azzal, hogy még alacsonyabb szintre szorította le az állami újraelosztás arányát, továbbá letörte a munkavállalói jogokat. Némileg, de nem számottevően, módosította (vagy inkább stabilizálta) azt a neoliberális modellt, amely a gazdasági növekedést a befektetők, a nagytőke számára kedvező feltételek biztositásával próbálja elősegiteni.
Kérdés, hogy miért érték be sokan azzal, hogy végre bejelentett állásuk van, és néhány évig valóban emelkedik a reálbérük.
Egyrészt azért, mert a korábbi huszonöt évhez képest már ez is jelentős javulásnak számított. Másrészt sikeresen működött a kormánypropaganda. A „migránsveszély„ sulykolása épp a NER felívelő szakaszában, 2015 és 2020 közt volt a legerőteljesebb, és az ország szegényebb felében kellő súllyal nyomatékosította, hogy az elért eredmények nem biztosak, azokat állandó külső fenyegetés teszi kétségessé. Ám a propaganda szerint a kormány megvédi az embereket ezektől, s e logika mentén a kormánypártot azért kell támogatni továbbra is, hogy ezt megtehessék, az érvelés szerint tartóssá téve a (valamivel) magasabb életszinvonalat.
Összegezve: a NER, miután lerombolta a jogállamot, „az embereket megvédő”, és e célból akár a piaci viszonyokba is beavatkozó kormányzást hirdető, autoriter rendszert honosított meg. De a rendszerváltás rendszerének gazdaságpolitikai stratégiáját alapvetően nem módosította. Így Magyarország gazdasága továbbra is „nyitott” vagyis a nemzetközi nagytőkétől erősen függő, a külső hatásoknak kitett és kiszolgáltatott maradt.
2020-tól minden megváltozott a világban. A járvánnyal, majd az egyre szaporodó háborúkkal és az éghajlatváltozás hatásainak fokozódásával a globális kapitalizmus egy új, hanyatló korszakába lépett, és kiderült, hogy komplexitása mennyire sebezhetővé teszi. Fény derült arra is, hogy az európai jólét mennyire ingatag lábakon áll, miután az európai centrumországok elvesztették a politikai-gazdasági kontrollt azon országok és régiók fölött, ahonnan energiát és nyersanyagokat importálnak, vagy ahová ipari termelésük jelentős részét kiszervezték.
Ez a globális bizonytalanság Magyarországot még erősebben sújtotta, mint általában az európai országokat, mert gazdasága még inkább nyitott, és ezért sérülékenyebb. Az országot régen látott mértékű infláció, és a szegényeket még súlyosabban érintő élelmiszerinfláció sújtotta, a közszféra lepusztulása pedig felgyorsult. Ráadásul az utóbbi évben már a foglalkoztatottság szintje is újfent csökkenni kezdett.
A kormányzat árstopokkal és árrésstopokkal igyekezett az embereket védő hatalom imázsát fenntartani, és ezúttal is azt sulykolták, hogy a veszélyek kívülről érkeztek, azokért nem ők felelősek, viszont csak ők azok, akik képesek legalább fékezni a negatív folyamatokat. De a romló közhangulatban a közszolgáltatások állapotával kapcsolatban egyre nő a jogos elégedetlenség.
Természetesen a kormányzó elitet, állításaikkal szemben, igen nagy felelősség terheli a kialakult válságokért. De ennek a felelősségnek csak kisebb része a korrupció. Valójában egyrészt az a baj, hogy még 2020 előtt, a konjunktúra éveiben elszalasztották azt a történelmi lehetőséget, hogy a közszféra leépülésének folyamatát visszájára fordítsák. Másrészt kormányzásuk 16 éve alatt szinte semmit nem tettek azért, hogy az ország kitettségét, sérülékenységét, a nemzetközi nagytőkétől való függését csökkentsék. Ezeket az összefüggéseket azonban csak kevesen látják.
A Fidesz nagy hangon, egyre durvuló retorikával „védi a szuverenitást„, miközben a jövőt továbbra is csak a nemzetközi nagytőke árnyékában tudja elképzelni. A Tisza pedig minden bajt csupán a Fidesz korrupciójára vezet vissza, így (az őket támogató liberális és konzervatív véleményvezérekkel együtt) elkerüli az ország helyzetének átfogó diagnózisát.
Úgy hirdetnek újabb rendszerváltást, hogy még az előző rendszerváltás terhes örökségével, súlyos következményeivel sem vetnek számot.
Egyszerűen agyonhallgatják azt, amivel egy kormányváltásra készülő politikai erőnek foglalkoznia kéne. Így a két nagy párt álradikális szólamai sikerrel fedik el és hamisítják meg a valóságot.
2026-ban is szükségünk van rád, hogy bátor, szolidáris és elkötelezett lapot csináljunk.
Már 1000 forint is értékes segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató!
