50 éve megy a parasztvakítás. Magunk mögött kell hagyni Moszkvát, a kommunizmust és visszatalálni Európába. Abba a közös otthonba, amelyből kiszakított minket az a kegyetlen történelem.

 

Mert ugye 1945-ig a “jó oldalon álltunk” akkor is, ha az történetesen Adolf Hitler náci Németországát jelentette.

 

Éltünk, elvoltunk abban az átkos rendszerben 89 előtt, de tényleg lehetett volna jobb is. Az osztrákok, a németek, az olaszok láthatóan jobban éltek, azt mondták ha leváltjuk a rendszert, majd jobb lesz. Volt néhány feladat, amit végre kellett hajtani. Például elküldeni az oroszokat és elfogadni, hogy a helyükre az amcsik jönnek megszállónak. Ezt még meg is szavaztatták, hogy a bűn kollektív legyen, ne lehessen csak úgy kilépegetni a Varsói Szerződés helyére jövő NATO-ból. A többség meg is szavazta, mert azt mondták az Európai Álom csak úgy valósulhat meg, ha ezt is elfogadjuk.

 

Ugye Európai Integráció némileg módosult és lett Euroatlanti Integráció. És mi haladtunk előre töretlen hittel az európai úton. Menet közben bezárt néhány száz gyár, lett másfél millió munkanélküli, de elfogadtuk, hogy ez szükséges rossz. Öltönyös nyakkendős szakértők magyarázták, hogy ez a “szerkezetváltás”, a szükséges rossz. Az európai mennyország felé vezető út stációi. Tudomásul vettük, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.

Évről évre nőtt a falusi nyomor, a fűtetlen vagy alig fűtött lakásokban tengődő emberek száma, a nagyvárosok utcáit ellepték a hajléktalanok.

 

A társadalmi problémák farvizén pedig felbukkant újra a szélsőjobb, amely az egyre frusztráltabb többség számára könnyen emészthető hazugságokat gyártott. Ugye szerintük azért éltünk egyre rosszabbul, mert a zsidók és a cigányok ellopták a javainkat. Masíroztak a gárdák, gazdagodtak a bankok alig néhány évvel azután, hogy beteljesedett a történelmi álmunk, tagjai lettünk az Európai Uniónak.

Megnyíltak előttünk a nyugati országok, hivatalosan is mehettünk öregeket pelenkázni, plázabudikat takarítani, saját szüleink meg magányosan haltak meg, sajnos nekik nem jutott házi betegápoló, későn ért ki hozzájuk a mentő, a zsúfolt kórházi osztályokon nem vették észre, hogy baj van.

 

Mindeközben lobogott mindenhol a sárga csillagos kék lobogó, örültünk, hogy nem kell megállni a határon, egy órával hamarabb el tudjuk érni az ausztriai melóhelyünket. Sokan azért mentek, mert másként nem tudták fizetni a szakértők által annyira jó ötletnek mondott svájci frankos hitelt. Arra kerestek, hogy ki tudjanak fizetni egy lakatlanul pusztuló ingatlant. És mindeközben azt érezhettük, hogy felelőtlenek voltunk, mert tovább nyújtózkodtunk, mint ameddig a takarónk ért és szégyellnivaló módon nem jöttünk rá a rendszerváltás után majd húsz évvel se, hogy nincs ingyenebéd.

 

Az európai álom lassan rémálommá vált. Elhagyta az országot félmillió ember, a falvak elnéptelenedtek és a szociális düh egyre fokozódott.

 

Persze olyan politikai erő nem tudott előjönni, amely erről beszélt volna, nem juthatott neki levegő, a társadalmi hangulatért felelős varázslók önmagukat szakértőnek vagy politikusnak álcázva gondoskodtak róla, hogy véletlenül se legyen itt kommunistáskodás. A felnövő generációk fejébe már az iskolapadban beleverték, hogy ez a nép Mohács, Világos és Trianon örököse, el kell fogadnunk minden sorscsapást. Tatárt, törököt, osztrákot csakúgy, mint Gyurcsányt és Orbánt. Egy darabig volt némi realitása valamiféle fordulatnak, visszatérésnek egy normális és fenntartható útra, de pörögtek az évek és a csodák elmaradtak.

 

A falvakban elviselhetetlenné nőtt a nyomor, a savanyú bort felváltotta a dizájner drog, a városokban pedig az otthon megfizethetetlenné vált, hasonlóan egy új autóhoz vagy egy normális nyaraláshoz. Mindeközben egy kisebbség, talán minden tizedik ember jól járt és jól élt. Nem, nem azért mert vállalkozott vagy dolgozott. Azért, mert ügyes volt. Jól házasodott, jól helyezkedett, jól haverkodott és jó helyekre állt sorba pénzért. Mindehhez az anyagi hátteret Európa, Brüsszel biztosította. Odaadták a pénzt, aztán végignézték, hogy azt eltalicskázzák a haveroknak. Amikor nyilvánvalóvá vált a lopás minősített esete, akkor mindezzel bizonyítottnak látták azt, hogy a “secondhand” Európa már csak ilyen népekkel van tele. Lehet minket lenézni és megvetni, mert eltűrjük a politikusok lopását, sőt kétharmados többséggel választjuk meg újra őket. Észre sem vettük és újrateremtődött az európai übermensch szemlélet, a nyugati a magas szintű demokrácia, ahol minden szabad, minden szép, mindenki boldog lehet és a keleti az ellenszenves, igénytelen, frusztrált szolganépek földje, akik barbár törzsekként viselkednek és akiket a nyugatnak még el is kell tartania.

És igen. Mindennek kialakult a helyi lenyomata. A felvilágosult, nyugatos tömeg, amely megveti a népet, amelyből származik, álma ismét Európa, megérkezni, oda ahova egyszer már nem is olyan rég majdnem megérkeztünk. Mindehhez szükség volt egy óriási fordulatra, egy új, minden korábbi politikai formációt maga alá temető szervezetre. Pontosabban a vezér helyett kellett egy ellenvezér. Egy fiatalabb, harcias, európaibb, soványabb új karakter. Megtalálták, senkit sem zavart, hogy abból az alomból kelt, amely minden rossz forrása. Nem volt gond, hogy, a leváltandó rendszernek köszönhette a jólétét valós teljesítmény nélkül. Sőt, az se volt baj, hogy nem mondott semmit. Elég annyi, hogy más lesz, mint ami van és lesz több Európa.

 

Hogy mi is Európa? Azt már senki se tudja megmondani. Egy hiszterizált háromszáz milliós közösség, amely erőn felül vállal háborús szerepet egy egyre nyilvánvalóbb harmadik világháborúban. Mire készül szavazni a mindenféle manipulációval, titkosszolgálati módszerekkel egybeterelt tömeg? Maguk sem tudják. Mámoros rendszert leváltó éjszakára készülnek és semmit se látnak abból, hogy mit hoz a holnap. És az indulatok által keltett hullámokon kalandorok szörföznek, a semmiből előbukkant szakemberek, akik majd megcsinálják a rendszerváltás 2.0-át. Valószínűleg pont olyan rettenetes módon teszik majd ezt, mint ahogy az 1.0-t csinálták.

 

Nekünk Mohács kell, mindig hagyunk újabb és újabb tehetségtelen frátereket a nyakunkra ülni, persze B-verzió most sincs, mert van a meglévő rossz és van másik három rossz a szavazólapon. Mit kellene másként csinálni? Először talán elfelejteni ezt a buta álmot Európáról, ahova nekünk meg kellene érkeznünk. Nem voltunk és nem leszünk Európa. Saját utunkat vesztettük el valamikor valahol, ezt kellene újra megtalálni.