A miniszterelnök a munkásságban látja a Fidesz választási győzelmének kulcsát. Mégis lehet, hogy önmagának állított csapdát, amikor elfordult a középosztálytól – és vica versa. Sikerült ugyanis a NER-nek a proletariátus újabb rétegét kitermelnie, amely nem a klasszikus gyári munkásokból áll – hanem az egyre lejjebb csúszó, magasabban képzett rétegekből. A kérdés csak az, hogy kialakul-e bennük az osztálytudat.
Orbán Viktor miniszterelnöknek, különösen a kampányfinisben, kifejezetten fontos a hagyományos, szociológiai értelemben vett munkásság (szakmunkások, betanított munkát végzők, termelésirányítók) maga mellett tartása. Abból a szempontból logikus ez a lépés, hogy őket van a leginkább esélye megszólítani és maga mellett tartani, még kiélezett kampányküzdelemben is.
Van, amire viszont nem fordít kellő figyelmet. A hagyományos munkásság biztonságérzetének megrendülésére talán választ adnak ad-hoc jellegű állami transzferei a rezsicsökkentés formájában, valamint többek között az otthonteremtés, fogyasztásösztönzés irányába.
De van itt még egy egyre növekvő réteg, amelyet hagyományos fogalmainkal proletariátusnak nevezünk. Ennek szerves része pedig azoknak az érettségizetteknek, diplomásoknak a tömegei, akik az elmúlt évek gazdasági megrázkódtatásai miatt drámai mértékben csúsznak szabad értelmiségi és irodai munkák felől vissza a fizikai bérmunka valamely formájába.
Ők is a proletariátus tagjai, sőt, ha egyszer még lesz öntudatos és egységesen szerveződő munkásosztály Magyarországon, megélt társadalmi deklasszálódásuk és képzettségük révén esélyes, hogy ők lesznek az egyik leginkább forradalmi csoportja.
Annak köszönhetően, hogy a magyarországi középosztállyal és helyzetével szociológiai szempontból régebb óta az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomkutató Központján belül foglalkozó Kovách Imre és Szabó Andrea március 19-én a széles publikum előtt is ismertette legújabb kutatását, már a kontúrjait is meg tudjuk határozni annak, ami amúgy a tőkés állam radikalizálódó logikájából sajnos egyenes úton is következik: megállapításaikat úgy jellemezték, hogy ők maguk is alig hittek a szemüknek. A magyar „középosztálynak” nevezett társadalmi csoport – amely alakzataiban inkább egy mindig is bizonytalan státuszú kispolgárságra hajazott – pusztán négy év alatt az általános, több jelenségen és több irányból közelítő válság („polikrízis” – Adam Tooze) következtében jelentősen lecsúszott – a társadalmi viszonyok úgy alakultak át öt év alatt, ahogyan „békeidőben” egy generáció alatt sem.
Megállapították ugyanis: „2021–25 között a felső középréteg aránya csaknem megfeleződött, 9-ről 5 százalékra csökkent. Hasonlóan drámai mértékben, 24 százalékról 14 százalékra csökkent […]a középosztály, az alsó középréteg aránya 36 százalékról 38 százalékra nőtt. A legdrámaibb mértékben az alsó réteg aránya változott, 31 százalékról 43 százalékra nőtt, ami példátlan.”
Résztvevők ülnek a futárok kata szigorítása és rezsinövelés elleni tüntetésén a Margit hídon 2022. VII. 18-án. Fotó: Kiss Soma Ábrahám / Mérce
Az még hagyján, hogy az eredmények szembemennek a kormányzat és a NER teljessége által visszhangzott jólét-propagandával. Mert ennek az értelmezésnek (mindenkinek rosszabb lett) ugyancsak vannak vakfoltjai.
De amit Szabó és Kovách a magyar társadalomban kimutatnak, egy olyan nagy ívű, nemzetközi trendbe illeszkedik, ami nem Orbán Viktor vagy Nagy Márton miatt van, de amellyel szemben az általuk épített magyar állam akkor is eszköztelen lenne, ha tenni kívánna valamit ellene.
Mert a jelenség nem új. A munkásmozgalom, amikor létezett éppen emiatt jött létre.
Karl Marx a tőkés társadalom tőkefelhalmozási, pénzügyi folyamatával kapcsolatban először állapította meg, a tőkefelhalmozás, mint a termelési mód felesleget kisajátító jellegének elkerülhetetlen jelensége a népesség széles rétegeinek proletárrá válása – ez nem rendszerhiba, hanem maga a rendszer. Ezért is gondolta a közgazdasász-filozófus, hogy a kapitalizmus maga termeli ki tömegesen saját ellenségeit. Ez szerinte a társadalmi folyamataiban elvezetett oda a 19. században, hogy az azelőtt autonómiák, különleges státuszok, önálló iparos céhek és miegymás által szabályozott, szélesebb mozgástérrel rendelkező csoportok tagjai egy őket szűkösebb keretek közé szorító és a bérmunkába kényszerítő folyamat végén proletárokká váltak.
Eközben az eredeti tőkefelhalmozás, magánosítás és tőke-újraelosztás váltakozó folyamatai révén egyre kevesebb egyre vagyonosabb ember állt a társadalmi ranglétra tetején. A feudális arisztokrácia és nemesség visszaszorításával egész európában ez a nagyburzsoázia lett az uralkodó osztály, ők fejtették ki a legnagyobb befolyást a politikára, kézben tartották az eseményeket.
A 2020-as koronavírus-járvány alatt hasonló, de nagyságrendjében és a kialakulás rövidségében mégis brutálisabb folyamatot állapítottak meg a közgazdászok: ez volt ugyanis az ismert történelem eddigi legnagyobb feljegyzett vagyoni átrendezése a legfelső réteg irányába a nyugati világban. Az USA-ban a felső 10 százalék vagyona a karanténok és oltáskampányok közepette például Trump egyik adócsökkentési törvénye nyomán megháromszorozódott. Európában a viszonyok hasonlóképpen alakultak. Erre jött még szinte azonnal a 2022-es ukrajnai és most a 2026-os iráni háború, ezen viszont az energia- és fegyverkereskedők gazdagodnak, éppen ismét a jóléti államok idején létrejött, most eltűnőben lévő európai középosztály számára.
Magyarországon ez a folyamat elsősorban azt jelenti, hogy az a 2014 után kiépült, bizonytalan, függetlenedő vállalkozóréteg és az a hatvanas évek óta hagyományosan nagyobb szabadságot elérő független értelmiség akik ebben a korszakban kissé több levegőhöz juthattak, a teljes deklasszálódás rémével néznek szembe.
KATA tüntetés 2022 nyarán. Fotó: Mérce
Szabó és Kovách a jelenséget nem a proletárrá válás hanem inverz módon a polgárosulás hiánya felől fogták meg. A polgár mint társadalmi kategória az ő, saját maguk által felállított kategóriáik szerint olyan ember, aki „egy egzisztenciálisan és gondolkodásában is magabíró és a polgártársaival szolidáris személy, a polgárosodás fő jellemzői pedig az autonómia, az individualizáció és a vállalkozóképesség.”
Ennek a megfordítása a máig is töretlenül létező proletár aki:
- gazdaságilag függ egy nála tőkeerősebb és hatalmasabb munkáltatótól,
- gondolkodásában nem korlátozott, de szólás- és véleményszabadságával a gyakorlatban nem élhet a bérmunkás-élettel járó, különböző korlátozások miatt,
- a hasonló szinten, helyzetben lévőkkel szolidárisan viselkedik,
- kollektivizmusra törekszik, hogy így csökkentse az alávetettség jelentette eszmei és anyagi terhet.
A kutatás felelősei a Telex cikkében idézett módon leszögezik azt is, „az érettségizettek 68 és a diplomások 46 százaléka gyengén vagy nem polgárosodott. Ez deklasszálodásként is értelmezhető, ami tömeges mérete miatt erős társadalmi konfliktusforrás lehet”
Ezt egészen nyugodtan értelmezhetjük úgy is, villámsebességre kapcsolt a proletárrá válás Marx által már körülírt társadalmi folyamata a kapitalizmus periferikus régiójához tartozó Magyarországon.
Ennyiben értékkülönbség a két társadalmi csoport között nincsen, materiálisan azonban az utóbbi kedvezőtlenebb társadalmi helyzet, amely sokkal több együttműködést és sokkal intenzívebb szolidaritást kíván meg a túlélés és az erőforrások újratermelése érdekében. A mindennapi szolidaritást szervezkedéssé formálni viszont, a tőkés állam szigorodó jogszabályi környezete és a munkáltató informális és kevéssé szankcionált trükkjei miatt nem tudja.
Ezzel szemben a fiatal diplomások és érettségizettek önképe, öndefiníciója messze áll a proletártól, azt gyakran megalázónak, kínosnak, cikinek tartják a kifejezésre rakódott munkásellenes politikai stigmák miatt. Így ők gyakran mint az állam által elnyomott vállalkozókként, ahogy a KATA-tüntetések alatt egy szónok fogalmazott: „KATA-rajongókként” tartják magukat számon.
De ez is a rendszernek kedvez.
Az ELTE-tanulmány kiemelte, az utóbbi 4-5 évben ilyen helyzetbe eljutó magyarok körében kiemelkedően magas a diplomával, érettségivel rendelkezők aránya – a felsőokatásból kikerülők között pedig kifejezetten felülreprezentáltak a nők. Mindez a már elmúlt, neoliberális korszak hozadéka, ahol a „tudásalapú társadalom” és „élethosszig való tanulás” jelszavaival az egymásra következő jobbközép és balközép kormányzatok a tanulmányok részleges finanszírozásával járultak hozzá a „rugalmas munkaerőpiac” (diákmunka, félállás, szerződéses jogviszonyok) kialakításához és fenntartásához.
A felsőoktatás, kutatás mint általános társadalmi javadalom viszont a NER-ben mint szigorúbb kapitalista államban egyszerűen megszűnt biztos pont lenni. A legújabb, Covid utáni ciklusban jellemző eszköz például az egyszerűbb irodai munkákat kiváltó „mesterségesintelligencia-forradalom” is. Ez nyíltan és kifejezetten azt ígéri, hogy ezekre a fehérgalléros alkalmazotti pozíciókra középtávon már nem lesz szükség, az uralkodó osztály a költségcsökkentés jegyében inkább igyekszik automatizálni feladataikat. Ez jogalapot és alkalmat ad a leépítésekre, a bérek visszavágására, a pozíciók teljes állások részleges állássá és bizonytalan foglalkoztatássá (haknigazdaság) alakításában.
A Futárok Ligája érdekvédelmi szervezet tüntetett a haknigazdaságban dolgozó ételfutárok jobb körülményeiért és megfelelő bérezésért Budapesten, 2025. szeptember 18-án. Fotó: Antonovics Marcell / Mérce
Az eredmény? Az önálló lakásba, házba költözni tudó, fiatalabb és középgeneráció Európa-szerte megszűnt: a nyomott bér, emelkedő albérletárak és rezsiszámlák csapdájában már azok is benne ragadtak, akiknek 20 éve még az oktatást és értelmiségi pozíciókat mint a mobilitás eszközeit ígérték. Sokan, abból a célból, hogy legalább a minimálisan elegendő életszínvonalt fenn tudják tartani, futárkodást, takarítást, élelmiszerlánci munkákat is elvállalnak.
A biciklisfutárok szerveződéséből és rétegződéséből már a 2022-es „KATA-törvény” elleni tiltakozások óta látszik, hogy ez a réteg szinte teljes bizonytalanságban él. A további elszegényedéssel fenyegető társadalmi helyzet úgy jön létre, hogy a kormány ezen jellemzően városi félproletár, vagy proletár életmódú emberek esetében úgy látta, szavazatukat már elveszítette, ezért az államháztartásban keletkező hiányt is behajthatja az ő kárukra.
Munkaviszonyuk, szerződéstípusaik eközben számos alkalommal jó néhány életkezdő, családalapító kölcsönből kizárják őket, míg az immár nagy részben vidéken, kisebb városokban koncentrálódó ipari munkásságot az így beszedett források terhére továbbra is tudja támogatni a kormány, hiszen ők még mindig nagyobb részben a kormánypárt szavazóbázisa. Nem kivételezett helyzete eközben ezt a viszonylag új, városi proletár csoportot rekordidő alatt radikalizálta. Bizony, a lecsúszás veszélyétől tartó középosztály mellett ők is az új ellenzék, a Tisza szavazóbázisa, a kormányzat által a kampány során gyakran felemlegetett türelmetlenség, intolerancia, polarizáció annak a 2021-22 óta tartó kormányzati gazdaságpolitikának az eredménye amely proletárt proletár ellen fordított.
De ha csak a hagyományos, overálos szakmunkást soroljuk a proletárok közé, akkor bizony azok kottájából muzsikálunk, akik a növekvő kizsákmányolás és csökkenő szabadságjogok rendszerét ránk mérték, a nemzetközi tőke egyes csoportjainak ugyancsak tetsző módon. Amikor egy külsőségeiben liberális demokrata kormány csinálja ezt a Covid alatt a lecsúszó polgárral, kispolgárral mint történt ez Romániában, akkor az ezt elszenvedő csoport radikális, jobboldali populista pártokban – úgy mint az AUR – gyülekezik.
Amikor viszont a NER csinálja ezt, akkor olyan érdekes, technopopulista, amalgám-formációk jönnek létre mint a 2026 elején teljes fegyverzetében előálló Tisza Párt – ami kevésbé kirekesztő, befelé a támogatók felé barátságosabb nyelvet használ, kizárja a vendégmunkást (akit a hazai futár is sokszor nehezen visel), de az ígéri nekik: ők lehetnek a lecsúszók bosszúja az őket tönkretevő oligarchia ellen. Bosszú, elszámoltatás, revans: a kapitalizmus újdonsült ellenségeit csak ilyen, kifejezetten radikális beszédmóddal lehet annyira megszelídíteni, hogy a szavazókörökbe terelhetőek legyenek.
Nem is arról van szó, hogy Orbán Viktor számukra egyenlő a kizsákmányolással.
De uralma alatt akár a Pride-tiltás, akár a „drogellenes”-szórakozóhely-vadászat, vagy éppen a közbiztonság romlása miatt még a teljesen felesleges szívatást is el kell viselnie az épp elég problémás deklasszálódás mellé ezek az újproletárok megkapják még azt is, hogy társadalmilag értéktelenek, üldözendők. Ha pedig már régen ellenségnek lettek minősítve, hát most úgy is fognak viselkedni, a kérlelésből és a petíciókból, úgy tetszik, elegük lett.
Ha Orbán „munkássága” az oligarchák stratégiai szövetségese az ebből fakadó kettős nyomással szemben, akkor a képzett proletárok épp ellenkezőleg, az emelkedő burzsoáziával választási összefogva keresnek stratégiai partnerséget az oligarchia, nyugdíjasok és vidéki munkásság pártszövetsége ellenében.
Ezzel pedig a burzsoá állam eléri legfontosabb célját: a munkásosztály nem képződhet meg, nem alakíthat saját politikai erőt, még a szakszervezetek sem képesek őket megfelelően integrálni. Két részre oszlanak, akik egymás ellen mennek a szavazófülkékben és az utcán.
Ez nem a válság, ez a tőkés állam rendes működése. Akinek ez nem tetszik, annak utóbbi nem tetszik, és utóbbi a valódi ellensége.
A választás egyetlen kérdése, hogy a dühös proletarizálódók tényleg a Tiszához gyülekeznek-e össze mint ahogyan azt számos felmérés jósolja, vagy esetleg a jelenleg láthatatlanul, a kertek alatt osonó Mi Hazánk a kisvárosokban és megyeszékhelyeken még beleszólhat a végső eredménybe? Mert éppen a fent vázolt helyzet őket is segítheti abban a helyzetben, ahol a Tisza a kampányfinisben nem figyel eléggé rájuk.
💚 A Mérce nélkületek, az olvasók nélkül nem létezne!
⚠️Miért van ránk szükség? A Mércén olyan ügyekről írunk, amelyek másutt nem kerülnek előtérbe, pedig milliókat érintenek.
💜Állj te is a fontos ügyek mellé, és segíts, hogy folytathassuk ezt hiánypótló munkát.
