Magyarországon időközönként felüti a fejét a „se nem jobb, se nem bal” politizálás, ahol a szereplők szakértőkkel próbálják az ideológiamentességet szavatolni. Ez történik a Fidesz leváltását ígérő Tisza kampánya során is – a rendszerváltást sürgető, mindinkább túlhiszterizált közbeszédben háttérbe szorul annak a kérdése, hogy kiket szolgálhat egy lehetséges kormányváltás. Az ideológiamentesség ígérete viszont nem csupán stíluskérdés: a konkrét hatalmi és gazdasági érdekek elfedését szolgálja.
Lehetne ezt persze már alapból cinikusan szemlélni, és nevetve hajtogatni, hogy sokat elárul erről a felfogásról az, hogy a bal és jobb szlogenesített tagadásának talán legelső megjelenése a MIÉP-hez kötődik, viszont ez a fajta cinizmus csak az élét csorbítja a tényleges kritika lehetőségének. Itt persze érdemes megjegyezni, hogy
a politikai osztály sokat dolgozott a jobb-bal történelmi felosztottság elinflálásáért.
A dolgozók érdekeinek képviseletét a baloldalinak nevezett mainstream politikai erők – értve ez alatt alatt a Komjáthi Imre előtti Magyar Szocialista Pártot, illetve az álságosan baloldalinak öndefiniált Demokratikus Koaliciót – lecserélték egy jóemberkedő, ám materiálisan üres identitáspolitikai tévútra, ezzel egyidőben megkötve bűnös alkujukat a tőkével.
A jobb-bal felosztottság tagadása egyfajta politikai fegyverré vált. Ezt az Együttől a Momentumon át a Tiszáig újra és újra olyan szervezetek használták, amelyek, bár értékszintézisről beszélnek, lényegében nem tesznek új politikai ajánlatot a „klasszikus”, a neoliberális alkut már megkötött szervezetektől. Miközben tehát az új és új politikai erők változást ígérnek, a gazdasági berendezkedés lényegében változatlan marad.
Az egyik központi eleme a fent leírtak szerint politizáló szervezeteknek, hogy a „szakértői kormányzás” mítoszát kívánják minden platformon sulykolni. Ennek már-már hagyománya van Magyarországon, melynek eddigi talán két legfőbb szimbóluma a Bokros-csomag és Bajnai Gordon kormányzása volt, de Vitézy Dávid fellépése is ide tartozhat. Ez az ígéret valamifajta csodafegyverként szerepel a politikai kommunikációban, de a valóság ezzel szemben sokkal borúsabb:
a szakértelem önmagában ugyanis nem jelent demokratikus elszámotathatóságot, és az „ideológiamentesség” felmentést jelenthet a politikai felelősség alól.
A „szakértői kormányzás” ideája nem jelent mást, mint hogy a konzisztens világnézeti állítások megspórolásával a társadalmi következmények iránt közömbös, szociopátiás kapitalista versenyben edződött, a tőke képviseletét ellátó topmenedzsereket helyezik döntési pozícióba. Azokat, akik egyébként már a vállalati rendszerben, amelyben dolgoztak, bizonyították, hogy bárkin át lehet gázolni, és mindent meg kell tenni a profitábilis működésért. Az ilyen szereplők döntései nem értéksemlegesek: a költségvetési fegyelem, a versenyképesség és a befektetői bizalom elsőbbsége szükségszerűen a társadalmi újraelosztás rovására érvényesül. Ez maga a technokrata transzfer, amit a Tisza, a politika fundamentumává kíván tenni. Ennek eredménye nem egy egyenlőbb társadalmi berendezkedés lesz, hanem a politikai és gadasági szereplők mélyebb beágyazódása a piaci racionalitás logikájába, ami végső soron a kizsákmányoló világrendhez való szorosabb igazodáshoz vezet.
A politika ezen felfogásban semmi más, mint kommunikáció, és termék, amit el kell adni. Itt akár gondolhatunk a Lázár János undorító mondataira, s a Tisza erre adott reakcióira, amikoris egy megalázott csoport felé nem olyanfajta politikai programmal és megértéssel fordulnak, ami a felemelkedés garanciája lehet. Sokkal inkább a gyűlölet politikai kommunikációs hullámát meglovagolva alig adnak több gyakorlati megoldást, mint egy kormányzati médiakampány.
Ez a politikai eklektika nem ellentmondás, hanem tudatos stratégia. Az emberek elé kell dobni egy minimális vagyonadó ötletét, és máris baloldali influenszerek csettintenek önfeledten – miközben persze gesztust kell tenni díszmagyarban lovagolva is, sohasem létezett „szebb idők” felé romantikázva. A Mi Hazánk és Fidesz szavazói felé tett gesztusok sokasága mellet viszont látható, hogy mind működésében, mind felszólalásaiban a magyar politika Johnny Bravoja élesen elhatárolja magát, az önfeladó módon, számára ingyen reklámfelületet biztosító intézményes ellenzéki politikusoktól.
Nemrég kiadott programjuk is a fentiek mentén szerveződik: lényegében az értékszintézis gondolatának paródiája, amely egyszerre szeretne fiskális konzervativizmust a hiánycélok tartásával, pár helyen kis egyenlősítő gondolatokat vet fel, majd a vendégmunkásokba kíván belerúgni, a „migránskvóták” elutasítását hangsúlyozva. Nincsenek még ígéretek sem a strukturális problémák megoldására, nincsenek egymással koherens pontokból álló programpontok. Ez nem értékszintézis, hanem értékek közötti lavírozás, amely minden konfliktust elkerül, ahol valódi társadalmi érdekek ütköznének. A politika valamiféle abszurd mosóporrá vált, amely egyszerre tisztít, jó illatú, de ha nagyon kell, még ehető is.
A tőke ellenében szerveződő, nagyobb egyenlőséget és fenntartható jövőt kívánó közösségek számára persze jelenthet potenciális hasznot a Tisza hatalomátvétele, hiszen egy plurálisabb politikai rendszerben nagyobb eséllyel alakulhatnak és maradhatnak meg kritikus csoportok. A „tisztességes kapitalizmus” és a szakértői felfogás viszont egy válságok sorozatát generáló rendszer megszilárdulását hozza magával, ahol például nem az olajról való letérés, hanem, álságosan, a források diverzifikációja az alapvető kérdés. Világunk egy összefüggő krízisekből álló folyamatot szenved el (polikrízis), amelyet – eufemisztikusan mondva – emberi tevékenység okozott (értsd: túlfogyasztás, tőkefelhalmozás, az erőforrások aránytalan felhasználása…stb).
Radikális zöldpolitika nélkül nem lassítható a folyamat, megállítani pedig talán már nem is lehetséges.
Egy olyan politikai erő számára, amely nem csak a hatalom megszerzésében érdekelt, hanem a világunk jövőjében is, nem az a fő kérdés, honnan jön az olaj, hanem hogy hogyan lehet azt a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban, a helyi adottságokhoz szabva helyettesíteni.
Ha a 2026-os választások konszenzusaként a Fideszen és Mi hazánkon kívüli világ egységesen tapsolja át a célvonalon Magyar Pétert, s vele együtt a szakértői kormányzás mítoszát és az értéksemlegesnek mondott politikát, elfelejtheti hogy Magyar és a Tisza politikája hatalmas károkat okozhat: a remény és a siker szimbólumává válhat egy olyan párt, amelynek politikája, a menedzserkapitalizmus csak civilizációs összeomláshoz vezethet.
Már-már közhely, hogy a világ végét előbb tudjuk elképzelni, mint a tőkés rendszer összeomlását. Magyar Péter és a vele kollaboráló nem-Tiszás politikusok jelenleg a maradék reményt is elveszik: a valódi rendszerváltáshoz szükséges képzelőerőt is felszámolják.
Kiáradt a Tisza, de a talajképző üledék helyett a szakértői kormányzás mítoszának pszichózisát és a fosszilis lobbi érdekeit hagyja maga mögött. Na meg persze egy katasztrófa felé rohanó országot.
2026-ban is szükségünk van rád, hogy bátor, szolidáris és elkötelezett lapot csináljunk.
Már 1000 forint is értékes segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató!
