Súlyosan mérgező környezetben dolgoztak a gödi Samsung munkásai, derült ki a Telex február közepén publikált cikkéből. Egy belső vizsgálat egy ukrán vendégmunkás esetében 510-szeres határérték túllépést mutatott ki, 2022-ben pedig számos dolgozó szervezetében találtak a határértéket meghaladó mennyiségű vegyi anyagot. A lap forrásai szerint ekkor cserélgetni kezdték a dolgozókat a különböző részlegek között. Mindez a kormány tudtával történt. De mennyiben az Orbán-kormány sajátossága, hogy ilyen mértékben szolgáltatja ki dolgozóit, és mi kell ahhoz, hogy mindez megváltozzon?
Nem okozhatott nagy meglepetést, hogy amennyiben a „nemzeti kormánynak” választania kell a dolgozók egészsége és egy külföldi óriáscég magasabb profitrátája között, akkor a melósok felőlük a szó szoros értelmében meg is dögölhetnek – már amennyiben előbb még képesek legyártani a darabszámot. Feltehetően az sem lepett meg sokakat, hogy az akkupárti konszenzusból állítólag kibeszélő kormánytagot nem az érdekelte, hogy hány daganatos haláleset vagy torzult magzat kell a főnök által belengetett gazdasági csodához, hanem az ügyben rejlő „politikai kockázat”.
A nyilvánvalót részleteiben ismertető sajtómunkásokat, mint többek között a telexes Weiler Vilmost és az átlátszós Bodnár Zsuzsát ezzel együtt is, a legmélyebb tisztelet illeti meg. Szinte csoda, hogy több mint egy évtizedes folyamatos pártállami nyomás ellenére még van olyan állapotban a független sajtó, hogy az ilyen mocskos ügyeknek a végére járjon. Ha egyáltalán lehetséges a több mint másfél évtizede tartó demokratikus hanyatlást legalább megtorpantani, akkor ez részben az ő sziszifuszi munkájuknak köszönhetően lehetséges. Nem véletlenül fenyegetőzik Orbán ismét „tavaszi nagytakarítással”.
A gödi Samsung-gyár történetében az egész-Orbán rendszer mutatta ki a foga fehérjét, és megannyi ellentmondását. A bevándorlásellenes és idegengyűlölő indulatok hergelésével kampányoló állampárt gazdasági bevándorlók behozatalával töri le a magyarországi munkavállalók alkupozícióját[1]. Egy külföldi óriáscég erre kéri majd a „szuverenitásvédelmi” hivatal zaklatni kezdi a független magyar sajtó munkatársait, és „külföldi ügynöknek” bélyegzi őket. A „családbarát kormány” feje csak „Csipkejózsikától” és két királyfi mesebeli szerelmétől félti a gyermekek egészséges fejlődését, miközben a magzat deformációját vagy akár vetélését okozó vegyszerekben nem lát említésre méltó kockázatot. A „vér és föld” kurzusa tudatosan szennyezi a magyar földet és juttat az egészségügyi határértéket több százszorosan meghaladó mennyiségű rákkeltő anyagot a dolgozók vérébe.
A gödi botrány tehát a NER mikrokozmosza. Egy ilyen velejéig rohadt rendszer nyilvánvalóan rég megérett a bukásra, ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ami Gödön történt és történik, az csupán az orbáni féldiktatúra sajátosságainak köszönhető-e, vagy olyan rendszerszintű tendenciák egyenes következménye, melyek túlmutatnak Magyarország határain, és velünk maradnak akkor is, ha Orbánék garnitúráját fiatalosabb csapatra cseréljük egy fairnek nem, de szabadnak talán nevezhető választáson.
Miért mérgezi egy gyár a saját munkásait?
Jogos és helyes erkölcsi ítéletet mondani olyan topmenedzserek felett, akik saját bónuszaikat és a részvényesek osztalékait maximalizálandó, tudatosan súlyos egészségügyi kockázatnak teszik ki a nekik alárendelt dolgozókat. Ahogyan az állami vezetők felett is, akik ezt lehetővé teszik. Jelen esetben nem csak az erkölcsi ítélet és az érintettek pénzügyi kompenzációja a minimum elvárás, de egy magára valamit adó igazságszolgáltatásnak ki kell vizsgálnia a büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét is. Fontos ugyanakkor észben tartani, hogy milyen rendszerszintű ösztönzők vezetnek ilyen döntésekhez. Miért döntött úgy a Samsung vezetése, hogy ahelyett, hogy elvégezné a szivárgás mértékét az egészségügyi határérték alatt tartó karbantartási munkálatokat, a csernobili katasztrófát idéző rotációs rendszerrel osztja el a mérgezést a dolgozók között? Az egyszerű válasz erre a kérdésre az, hogy így olcsóbb. Ha a karbantartási munkálatok mellet döntöttek volna, az csökkentette volna a cég tulajdonosainak osztalékát, sőt ha a cég minden gyárában betartják az egészségügyi előírásokat, az akár ahhoz is vezethetne, hogy egyes felsővezetőknek és részvénytulajdonosoknak le kell mondaniuk a harmadik magánrepülőjükről.
A fennálló gazdasági rendszer egyik sajátossága, hogy egyének közötti társadalmi viszonyokat dolgok közötti anyagi viszonyoknak álcáz, és ezáltal elfedi például azt a tényt, hogy Lee Jae-yong Samsung-vezér húszmilliárd dollár[2] körülire becsült vagyonának ára gödi munkások potenciálisan halálos megbetegedése.
Lehet, hogy Lee Jae-yong és magyarországi helytartói, akik a mérgezésért közvetlenül felelősek, gonosz emberek. Mi történne ugyanakkor, ha a céget egy olyan ember vezetné, akinek kidobja a gyomra a kaviárt, ha tudomására jut, hogy Kovács István volt akkumulátorgyári dolgozó daganatos megbetegedésben életét vesztette? Ebben az esetben elrendelhetné a költséges de szükséges karbantartási munkálatokat, és megvédhetné a munkavállalók egészségét. Csakhogy egy olyan környezetben, amelyben a többi cég továbbra is megteheti a szükséges karbantartások elmulasztását, kiárazná őket a piacról a verseny, hiszen a biztonságos körülmények között gyártott akkumulátorok drágábbak. Az akkugyártók tehát – egyéni erkölcsi nívótól függetlenül – addig fogják a halálos megbetegedés kockázatának kitenni a dolgozóikat, amíg nem tesz róla az állam és a szakszervezet, hogy a munkások és a környezet mérgezése többe kerüljön, mint az üzem szakszerű karbantartása. A magyar hatóságok épp ennek az ellenkezőjét tették, azáltal, hogy olyan bírságokat szabtak ki, ami aprópénznek számít a Samsunghoz hasonló óriáscégeknek, akik így ezeket röhögve kifizetik. Sajnálatos tény, hogy amíg megtehetik hogy mérgeznek, addig mérgezni is fognak.
Miért szereti a multinacionális nagytőke az Orbán-rendszert?
A Orbán-rezsim gazdasági stratégiája szemmel láthatólag arra épül, hogy maximálisan kiszolgáltatja a dolgozókat a gyáripari nagytőke minden kénye-kedvének. A stratégia lényege, hogy alacsony bérek, a munkások jogainak lábbal tiprása és a környezetvédelmi szabályok be nem tartatása által igyekszik kedvező körülményeket teremteni olyan nagyvállalatok számára, amelyek a lehető legolcsóbban szeretnének az Európai Unió egységes piacán belül gyártani. Bár az országot mérgezett és megalázott összeszerelő üzemmé változtató gazdaságpolitika sikeresen vonzza be a nemzetközi ipari tőkét, ugyanakkor azzal fenyeget, hogy permanensen az értéklánc azon végébe zárja az országot, ahol leginkább alacsony hozzáadott értékű termelés folyik, alacsony bérek és pocsék munkakörülmények mellet. Nem véletlen, hogy a félperifériás összeszerelő üzem státusz gyakran jár az állampolgári és munkavállalói jogok lábbal tiprásával. Mind a neoliberális mainstream szószólói, mind szebb sorsra érdemes kis hazánk fura ura gyakran említik a versenyképességet mint objektív kívánalmat. A gödi botrány fényében érdemes ugyanakkor végiggondolnunk, hogy miről is szól az a verseny, amelyben „versenyképesek” akarunk lenni, és milyen eszközökkel?
A tőke kegyeiért folytatott versenyben ugyanis versenyhátrányt jelent megannyi olyan társadalmi jellemző és intézmény, amelyek nélkül a méltóságteljes és civilizált életkörülmények biztosítása elképzelhetetlen. Versenyhátrányt jelent, ha nem önthetnek minden vegyszert a Dunába, versenyhátrányt jelent, ha méltóságteljes megélhetést biztosító béreket kell fizetniük a munkavállalóknak, versenyhátrányt jelent, ha a munkavállalóknak jogukban áll szakszervezetet alakítani, és az is, ha létezik független sajtó és civil társadalom, amely számon kéri, ha megszegik a törvényt. Egyszóval: az összeszerelő üzemekre épülő nemzetgazdaságban a demokrácia rontja a versenyképességet. Ahogy Gödön megfigyelhetjük, olcsóbb szólni az autoriter államapparátusba bekötött embereinknek, hogy hallgattassák el a cég után nyomozó tényfeltáró újságot, mint neadjisten betartani annak az országnak a törvényeit, amelyben termelő tevékenységet végzünk. Persze nem minden olyan tényező rontja a versenyképességet, ami egy magára valamit adó társadalomban kívánatos. Egy magasan képzett lakosság, amely rendelkezik a magas hozzáadott értékű munka elvégzéséhez szükséges képességekkel, például szintén kedvezhetne a tőkének, különösen annak fényében, hogy őket is olcsóbb lenne foglalkoztatni mint észak-európai vagy nyugat-európai kollégáikat. Ha azonban erre alapozná a NER a gazdaságpolitikát, az egyrészt hosszabb távú gondolkodást igényelne az oktatásba történő befektetés lassabb megtérülése miatt, másrészt a tanultabb, magasabb hozzáadott értékű munkát végző dolgozóknak jobban módjukban áll a gazdasági és politikai érdekérvényesítés, mely veszélyes lehet egy autoriter berendezkedés politikai stabilitására. Orbán inkább az oktatás lezüllesztésével, a dolgozói érdekképviselet ellehetetlenítésével, a sajtó elhallgattatásával és a környezetvédelmi szabályok be nem tartatásával teszi Magyarországot „versenyképessé”. Az alku egyszerű: hozd ide a tőkéd, hisz a miénknél jogfosztottabb és kiszolgáltatottabb munkavállalókat csak az európai közös piacon kívül találsz, és amit ők termelnek, az vámköteles.
Világszerte jellemző, hogy a globális értékláncok félperifériáján félautoriter rendszerek jönnek létre, de ez tendencia és nem vastörvény. Ezek a rendszerek megfelelnek az alacsony hozzáadott értékű termelést folytató multiknak, és az alacsony hozzáadott értékű termelés jó az autoriter és félautoriter berendezkedéseknek. De mégis hogyan törhető meg ezen ördögi szimbiózis hatalma Magyarországon és egyebütt, ha ez egyáltalán lehetséges?
Mi a teendő?
Bár ahhoz, hogy a gödi botrány akkorára dagadt, amekkorára, valóban hozzájárultak a NER és vezető egyéniségeinek sajátos karakterjegyei, a fent tárgyalt strukturális nyomások akkor is fenn fognak állni, ha történetesen a politikai felelősök bukásával végződik az áprilisra esedékes választás. Ezen rendszerszintű nyomások globális felszámolására rövid távon nincs ugyan mód, de a magyar állam és civil társadalom számára így is adódik némi tér a termelésben uralkodó körülmények javítására. Ehhez azonban az kell, hogy a munkajogi, egészségügyi és környezetvédelmi szabályok szigorítása és konzekvens betartatása, valamit a dolgozók kollektív érdekérvényesítéséhez való jogának tiszteletben tartása legyen fontosabb politikai prioritás, mint a mindenáron való versenyképesség egy lefelé tartó versenyben.
A gödi helyzetben az abszolút minimum a szóban forgó gyár bezárása, az áldozatok anyagi kárpótlása, az üzem vezetőinek esetleges büntetőjogi felelősségének kivizsgálása, valamit az egész ágazat hathatós átvilágítása. Ehhez azonban nem elég hátradőlni, és várni, hogy egy kormányváltással végződő választás után az új vezetés majd magától rendbe tesz mindent, különösen hogy a nagyvállalati és politikai világ közötti forgóajtós mozgás mindkét nagy pártra jellemző.[3] Ahhoz, hogy bármi előrelépés történjék ezen a téren, elengedhetetlen a civil társadalom, különösen a szakszervezetek és a helyi környezetvédő csoportok hathatós fellépése. Magyarország számára lehetséges stratégia, hogy az oktatási rendszer megerősítése és célzott támogatások által ösztönözze a magasabb hozzáadott értékű termelést végző beruházásokat, ugyanakkor ez a stratégia könnyen szembekerülhet egy új kormány rövidtávú politikai érdekeivel. A magyar gazdaságot a centrumba álmodó fejlesztő állam víziója persze komoly erkölcsi dilemmát jelenthet a valódi magyar baloldal [4] számára, hiszen egy fejlesztő államnak nem célja, hogy a dolgozók mérgezésén alapuló világgazdaság alapjaiban változzék meg. Azt kívánja csupán, hogy a mérgező munkakörülményeket tartsák inkább az Európai Unió szögesdrótkerítésein kívül, mi a falon innen pedig ugyanolyan jó lelkiismerettel vezethessünk „környezetbarát” elektromos autót – csakúgy mint a német középosztály.
2026-ban a szükségünk van rád, hogy bátor, szolidáris és elkötelezett lapot csináljunk.
Már 1000 forint is értékes segítség, és ha teheted, légy rendszeres támogató!
[1] – Ez természetesen nem a vendégmunkások hibája, hiszen ők még a magyar állampolgárságú munkavállalóknák is kiszolgáltatottabb áldozatai a multik és a kormány szövetségének. Mivel tartózkodási engedélyük és megélhetésük gyakran teljesen a munkáltató és a vízumot kibocsájtó kormányhivatal kénye-kedvétől függ, így általában nincsenek abban a helyzetben, hogy szakszervezetet alakítsanak vagy jogorvoslathoz forduljanak, ha megmérgezik őket. Bürokratikus eszközökkel mesterségesen alacsonyan tartott alkupozíciójuk a magyar állampolgárságú munkavállalók alkupozícióját is letöri, mert pl. nehezen tudnak nemet mondani, ha mondjuk sztrájktörőnek veszi fel őket a főnök.
[2] – Mészáros Lőrinc vagyonának körülbelül négyszerese.
[3] – A két tábor kitettsége persze nem azonos. A Samsungnál dolgozó fideszes ex-diplomaták esetében felmerül a közvetlen összeférhetetlenség és befolyáskereskedelem gyanúja, míg a Tisza olajcéges és telekommunikációs fejeseinél inkább az osztályhelyzet és a nagyvállalati kultúrában történt szocializáció közvetett szerepe okozhat aggályokat. A forgóajtó jelenség világszerte ismert, de szerencsésebb helyeken néha a szakszervezeti bürokráciából is jönnek fontos politikai döntéshozók.
[4] – A valódi baloldal Magyarországon jelenleg politikailag jelentéktelen zárványjelenség, így a felvázolt dilemma a gyakorlatban nem fog sokaknak nagy fejtörést okozni.
