Szalai Erzsébet nagyon fontos munkát tett le az asztalra. Nos, nem azért tette, hogy nézegessük és lapozgassuk, hanem hogy dolgozzunk vele együtt a munka, a szocializmus és a kapitalizmus legnehezebb kérdésein. A szerző rendet akar teremteni, mert úgy érzi, több területen utat tévesztettünk. Ezek az iránytévesztések nem pusztán a fogalmi kérdések tisztázatlanságaiban rejlenek, hiszen ez csak a látszat. Igazából strukturális társadalmi változásokról és nembeli létünk egyetemes nagy feszültségeiről van itt szó, és ezen ellentmondások miatt tisztázatlanok a fogalmaink. Szalai szerint korunk társadalmi viszonyai elfedik az adott meghatározó fontosságú ellentmondásokat, és korunk értelmisége és társadalma pedig hamis tudati konstrukciók generálásával van elfoglalva. A hamis tudat fogalmát illetően mi most a lukácsi értelmezés szerinti meghatározást vesszük alapul.
Nem attól hamisak ugyanis a kritizált konstrukciók, hogy nincs közük a valósághoz, hanem attól, hogy nem vezetnek ki az útvesztőkből és az adott történeti szituáció ellentmondásaiból.[1]
Ezért ugrott neki Szalai (ismételten), hogy rendet teremtsen bizonyos kérdésekben, azaz rendes baloldali gondolkodóként kiutat találjon. De nézzük is meg, milyen aspektusokból elemez a szerző és mire int minket.
Az első komoly kérdés az, hogy elidegenült-e a munka, és a mások számára, másokkal együtt végzett erőfeszítés valamilyen szükséglet, termelési probléma megoldásában elkerülhető-e. Szalai válasza világos és egyértelmű. Meg se rezzen, hogy elgondolja, van-e esetleg munka és a kapcsolódó erőfeszítések nélküli társadalom. A munka, a munka megosztása (akárcsak Marxnál) a társadalmi szövet alapja, és mindig eltárgyiasító erőfeszítéssel jár. Nincs az a technológiai és társadalmi állapot, amely ez alól minket mentesítene. Így foglalja ezt össze a szerző
„Az erőkifejtés és az akadályokkal való megküzdés tehát az emberi munka nélkülözhetetlen alapelemei – hozzáteszem, az ember emberként való létezésének alapelemei is. Különösen akkor, ha a cél döntően nem közvetlenül a saját, hanem a másik szükségleteinek kielégítése, mely sokszor az egyéni szükségletek kielégítésének halasztását, vagy egyenesen az azokról való lemondást követeli meg. Utóbbi pedig nem azonos feltétlenül a mártíromsággal (bár időnként a sors ezt is megkövetelheti), hanem sokkal inkább az egyének egymáshoz való kapcsolódásának egyik alapeleme – ily módon a társadalmi szövet létezésének és fenntartásának nélkülözhetetlen feltétele. Durkheimet (1997) kell itt idéznünk, aki szerint a munkamegosztás önmagában nem elidegenítő, sőt az a társadalmi – organikus – szolidaritás és integráció egyik legfőbb forrása.” (23. o.)
Szalai Erzsébet (2024): Mi a munka és mi a kapitalizmus? És mi jöhet utánuk? Budapest: Napvilág.
Ezzel persze Szalai nem azt mondja, hogy a kapitalizmusban a munka és a munkát végző emberek nem kerülnek ördögi spirálba, vagy örvénybe, ahol a pörgés maga a cél. Ahol a profitért küzdő munkaszervezetek harcolnak a túlélésért és a kivehető nyereségért a kapitalista államok aktív asszisztenciája mellett. Ennek a folyamatnak a része a kizsákmányolás és az izolálódás.
Szalai logikáját követve Mészáros István szavaival ezt úgy ragadhatjuk meg, hogy a tőke metabolizmusában folyamatosan fenn kell tartani olyan irányítási és uralmi rendszereket (államit és munkszervezetit), amelyek részben fenntarthatóvá teszik a fenti ellentmondásokkal működő társadalmi és intézményi újratermelést, részben pedig maguk alá gyűrik a dolgozókat, és ami még fontosabb, a dolgozók társadalmi viszonyait.[2]
Ez a konkrét intézményekben testet öltő, de sokszor absztrakt uralmi viszony degradálja a munkát, a munkavállalót pedig társadalmi viszonyaival együtt tulajdonképpen belelöki valamiféle kezelhetetlen társadalmi űrbe. Szalai nagyon szépen ír erről. Érződik hogyan szorul össze a lelke és a szíve, amikor ezekről a folyamatokról ír:
„Azt látjuk tehát, hogy egyfelől a munka, másfelől a fogyasztás szerkezetén belül az emberek úgy válnak egyre izoláltabbá, hogy közben éppen a munkamegosztás szélesedésével és a fiókszerű gazdasági struktúrák terjedésével összefüggésben mindenkinek egyre nagyobb szüksége van a többi ember munkájára. És eddig még csak az elmagányosodás munkaszervezeti és fogyasztói piaci aspektusait érintettük – nem függetlenül azonban ezektől, az izolálódás a legszűkebb magánszférában is végbemegy. Abban a magánszférában, melynek érzelemkészletére a pszichopolitika elsősorban »utazik«, hiszen főleg innen tudja kiszivattyúzni azokat az érzelmi energiákat, melyeket azután az egyének a munkafolyamatban a kreativitásuk ébrentartására használnak fel – kell felhasználniuk. Mivel pedig eme érzelmi energiák, érzelmi készletek a magányosság terjedésével egyre inkább elapadnak – azért is, mert például a home-office-ban a munka és a magánélet szférája olyannyira áthatja egymást, hogy nincs szükség a kettő közötti korlátok feszítésére, mely »normális« körülmények között az érzelmek ébrentartásának egyik forrása (vagyis megszűnik a vágyakozás állapota egyfelől a munkára, másfelől a társra, a családra, a barátokra) –, folyamatos érzelmi impulzusok nélkül viszont a kreatív energiák nem tudnak feltöltődni. Ennek pedig az a következménye, hogy az egyének teljesítménye előbb-utóbb visszaesik. Ez különösen a tudástársadalomnak nevezett szisztéma azon szegmenseiben okozhat súlyos fennakadásokat, kőkemény korlátokba ütközést a termelékenység folyamatos növekedéséért folytatott hajszában, amelyek valóban a tudásra, a kreativitásra épülnek. Tehát ahol a munkásság privilegizált elitje dolgozik. Akik már ennek okán is folyamatos bizonytalanságban kénytelenek élni. Teljesítményük gyengülését a tőke gyakorta a munka intenzitásának további fokozásával, ennek eszközeként pedig a kontrollmechanizmusok erősítésével igyekszik megállítani – ami emberi kapcsolataik további leépülésével, így magányuk elmélyülésével jár. És a kör itt bezárul: ahogy nő a magányosság, ahogy csökkennek, gyengülnek az érzelmi impulzusok, úgy gyengülnek tovább kreatív késztetéseik, képességeik. Bekövetkezik a kiégés.” (28. o.)
Itt nem csak az a fontos, hogy milyen társadalmi állapotok állnak fel ennek következtében. Etéren nagyon sok empirikus anyag áll rendelkezésre az online és nem online, vagy a női vagy éppen a vándormunka kapcsán. Csak példaként, említsük meg, hogy nők a Covid idején hogyan dolgoztak még éjjel is a fürdőszobában a munkahely, a járványügyi és nemi szerepek fogságában.[3] Mint azt Raquel Varela is oly jól megírta az Eszmélet angol nyelvű különszámában, a kiégés és a mentális zavar már szinte be van építve a vállalatok humánerőforrás-stratégiáiba.[4]
Ez a recenzió először az Eszmélet folyóirat 145–146. számában jelent meg (2025. tavasz–nyár), pp. 159-165., Ördögi spirálok címmel.
De nemcsak a társadalmi viszonyok rendszerszintű leterheléséről van szó, érvel Szalai, hanem az is, hogy az adott gazdasági rend felemészti saját alapjait és komoly teljesítménygyengülés következik be. Ez pedig nyilván visszahat a vállalatok és gazdasági szereplők teljesítőképességére, és az absztrakt munkára épülő esztelen versengésben, ami szintén degradálja a konkrét emberi tényezőt és a társadalmi állapotokat.
De Szalai ezzel sem elégszik meg, és tulajdonképpen ezért száll szembe az ún. wertkritik-megközelítéssel. Ezen irányzat marxista követői szerint a legnagyobb ellentmondás az áru használati és csereértékének hasadt kettőssége és az ebből fakadó feszültségek kezelhetetlensége. Az így már nem az osztály és az elosztási küzdelmek világa, hanem az elszemélytelenedett struktúrák önpusztító folyamata. Ezen irányzat egyik kiemelkedő képviselője Postone, aki nemcsak általában tette meg ezt a hasadást központi társadalmi ellentmondássá, hanem például a náci őrjöngés társadalmi hátterét is ebben látta. Szerinte a náci korszakban az absztrakt elnyomás és társadalmi versengés primitív kritikájaként a „zsidóban” látták a korabeli társadalmak a megszemélyesített ellenséget.[5] Nem rossz kiindulópont az elemzésben, és nem hiszem, hogy a Soros-plakátok magyarországi kihelyezése kapcsán ez nem jutott volna sokunknak eszébe. A globalizációkritika keveredik az antiszemitizmussal a wertkritik alapján. Nyilván nem elégséges ez a magyarázat, hiszen látni kell egy konkrét társadalmi fejlődést és alakulást is mögötte.
És éppen ennek kapcsán jön elő Szalai történeti-módszertani érzékének finomsága. Számára, helyesen, a kapitalizmuson belüli nagy folyamatok ciklikusak. Az adott rendszerben adott ellentmondások miatt megindul egy átfogóbb folyamat, ami kitermel valamilyen új helyzetet, amikor is újrakonfigurálódnak a folyamatok és lezárul egy kor.[6]
Szalai példaként hozza fel a munkát végző emberek kreatív készségeinek, személyes állapotának leépülését, tudásának beszűkülését, ami komoly vállalati és gazdasági problémákhoz vezet hosszabb távon. Ennek hátterében, mint írja a szerző, ott találjuk a szakszervezetek leépülését, az aktív munkásvédelem és munkásmozgalom szétzilálódását a neoliberális érában.
A szervezettségi arány néhány százalékra csökken a körülbelül 5 milliárd bérmunkást számláló csoporton belül.
Sőt az elosztási küzdelmek is elhalkulnak, miközben a neoliberális államok a tőkéért folytatott versenyükben befagyasztják, vagy éppen lecsökkentik az újraelosztási arányokat.[7] Magyarországról nézve teszik ezt például úgy, hogy az alaprendszerek, állampolgári vagy munkavállalói jogon járó rendszerek lepusztulnak, a jogok elvesznek, miközben projekt-piaci egyházi szervezetekre bizzák a felületi kezelést és nagy hangon hirdetnek bizonyos (többnyire a tőkéhez, az építőiparhoz) kapcsolt családpolitikai jutatásokat.[8] A neoliberális felelőtlenség és az autoriter jelleg ördögi tánca elevenedik meg a tőke színpadán. Ez nem egy általános egyirányú és determinisztikus folyamat, mint azt a Szalai által kritizált wertkritik, értékritikai szerzők vélik, hanem egy történeti időszak, mondja Szalai. Ciklusok és történeti időszakok váltják egymást. És ez helyes megközelítés.
Szalai szerint ugyanez figyelhető meg nem csak a munka esetében, hanem a tőke strukturális és aktorok szintjén való összefüggésrendszerében. Van, amikor az intézményi struktúrák fontosabbak, van, amikor ezek szétzilálódnak, és az aktoroknak nagyobb a lehetősége a struktúrák bontására és saját érdekeik képviseletére. Ki ne látná ezt például Elon Musk one man show-ja kapcsán (ha persze van kedvünk ezt nézni és főképp átélni mondjuk amerikai közalkalmazottként)? A vállalkozók által vezetett pártok is ilyen képződmények a neoliberális érában (lásd Berlusconi, Babiš és most már Musk maga is). Etéren így fogalmaz a szerző:
„A magam megközelítésében ennél többrétegűbb, bonyolultabb a kérdés: az automata szubjektum, a tőkelogika, a továbbiakban a struktúrák és az ágensek viszonya nem egyirányban körkörös, ami azt jelenti, hogy »dolog« egyensúlyban soha nincs, erős hipotézisem szerint dominanciaviszonyaik az egymást követő történelmi korszakokban változást mutatnak. Vagyis hol a struktúrák erősebbek, meghatározóbbak, hol az ágensek törekvései, cselekedetei azok.”
És ebben neki valószínűleg igaza is van. Más volt a helyzet az 1980-as évek és a 2008-as válság között, amikor óriási kísérlet volt mély és globális intézményi struktúrák létrehozására, Polányi szavaival egy globális önszabályozó piaci utópia megalkotására. Ennek része volt az EU, illetve az euró és a kapcsolódó intézményi blokkok felépítése. Például a szabad munkaerőáramlás elősegítése érdekében. És ezek kerülnek szükségszerűen válságba először a 2010-es években.[9] Ezt láthattuk az euró válsága és az ún. trojkának az eretnekekkel szemben vívott kereszteshadjárata esetében, amely válság csak még élesebbé vált mára, a Covid-válság utáni helyzetben. Az ún. globális piaci intézmények válsága ma már egyenesen politikai kataklizmákban is megjelenik, mint azt pl. a bevándorlók kapcsán történő politikai lázadások esetében látjuk.[10] Mint Szalai írja:
„Márpedig a 2008-as világgazdasági válság, majd a koronaválság utáni globális és lokális viszonyokat tekintve utóbbi nagyon is reális opció: a lokális autoriter fordulatok, és velük a globális piacok szűkülése valamint ezek következményei legalábbis ebbe az irányba látszanak mutatni. (Elsősorban a nemzetállamokon belüli politikai elitek és az általuk reprezentált nemzeti nagyburzsoázia megerősödésére, struktúraformáló erejére kell itt gondolni).”
És Szalai Erzsi sajnos nem szokott tévedni (egyike volt a keveseknek, akik ezt már előre látták az 1990-es évek elején). Annyit persze hozzá kell tennünk, hogy a ciklikusság kérdésének óriási empirikus irodalma van, és érdemes volna a Szalai által mondottakat összekötni a Chase-Dunn, vagy az Arrighi-féle ciklusokkal, amivel például a Helyzet Műhely tagjai foglalkoztak Magyarországon.[11] Ugyanis a vonatkozó hegemónia-elméletek egyik kulcseleme, hogy nincsen nyitási ciklus (és nem is lehet) anélkül, hogy a vonatkozó vezénylő nagyhatalom ne építené ki a nemzetközi gazdasági és kereskedelmi rend alapstruktúráit. És ez az ellentmondások megerősödéséig így is marad, majd következik a deglobalizáció, vagy zárás, vagy újraosztás és akkor ezek a struktúrák részleges ellenmozgásként lebomlanak.[12]
Vagy javasolhatjuk Burawoy piacosodási ciklusait, aki szerint a harmadik piacosodási ciklus az amelyik és ez egybevág Szalai elemzésével, egyszerre indít el egy piaci utópiát, egyszerre ugrik neki a piaci társadalom kiszélesítésének és rontja le a munka pozícióját.[13] Meg kell jegyeznünk, hogy Szalai könyvét akkor mutatták be, amikorra egy terepjárós meggyilkolta Burawoyt, aki más helyek mellett, Magyarországon is megélte és meg is írta a munkások társadalmi viszonyait. Szalai Erzsi idézi Burawoyt, és ismerte őt jól, így egyben szakmailag folytatja a Burawoy által is művelt kritikai munkaszociológiát.[14]
És én ezt csak azért írom le itt, mert, mint jeleztem, a könyv nem egy elméleti tudós egyéni kritikája, hogy lám, mi minden nincs rendben a fejekben, hanem ez a könyv egyben felhívást fogalmaz meg, hogy a kritikai társadalomtudósoknak empirikusan operacionalizálni kell ezeket a kérdéseket, és történetileg össze kell kapcsolni azokat a piacosodás hullámaival, a struktúraképződés, a munka-tőke viszony – és, tegyük hozzá, az autoriter fordulat elemi kérdéseivel. De hogyan is?
Szalai könyve inspiratív indítás ebben az irányban és ugyan olvasóként látunk benne elnagyolt történeti leírásokat, mégis kivételes az erudíció, a tiszta és egyenes gondolkodás, illetve a tágabb értelembe vett Marxista dialektikus történeti módszerek használata. Pontosan ez vész ki napjaink felsőoktatásából, ahol nem a kormányzati ideológiai manipuláció a legnagyobb gond, hanem az, hogy éppen a Szalai által is feltárt viszonyok, a tőke megborultan nagy hatalma mind az állam, mind a társadalom felett (benne az egyetemek felett) elrejti a főbb ellentmondásokat, és ezért belemenekülhetünk partikuláris vitákba. Elveszhetünk az elaprózott piaci tudás termelésében, majd éppen ennek az elfedettségnek és töredezettségnek köszönhetően tapasztaljuk meg azokat a dezintegratív folyamatokat, amelyek új történelmi kor felé tolják korunk társadalmait. Nos, éppen ezért a nem moralizáló, hanem a folyamatokat feltáró Szalai-könyvet forgatnunk kell, mielőtt mi is végképp elveszünk az áttekinthetetlen és elképesztően absztrakt piaci partikularitás, a piacilag is megtermelt identitások és a hamis dekonstrukciók örvényében.
💚 A Mérce nélkületek, az olvasók nélkül nem létezne!
⚠️Miért van ránk szükség? A Mércén olyan ügyekről írunk, amelyek másutt nem kerülnek előtérbe, pedig milliókat érintenek: hogyan vívhatunk ki jobb béreket és feltételeket a munkában; miért olyan veszélyes a most felpörgő fegyverkezési verseny; hogyan küzdenek itthon és szerte a világban a jobb életért, egészséges környezetért a sorstársaink; hogyan tudjuk felszámolni a nők elleni erőszakot... és még sorolhatnánk.
💜Állj te is a fontos ügyek mellé, és segíts, hogy folytathassuk ezt hiánypótló munkát.
[1] – Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Online: https://www.eszmelet.hu/szigeti_peter-allamszocialista-kiserletek-tortenelmi-tanul/
[2] – Mészáros István: Beyond Leviathan. Critique of the State. Monthly Review Press, 2022. 59–62, 82–85.
[3] – Nagy Beáta – Réka Geambașu – Orsolya Gergely – Nikolett Somogyi: „In this together”? Gender inequality associated with home-working couples during the first COVID lockdown. Gender, Work & Organization, 30. (2023), 3.
[4] – Raquel Varela: What would labor be like in a socialist society. In Melegh Attila (szerk.) (2021): In Need of Alternatives.: Problems and Issues of Non-Capitalist Mixed Economies. Eszmélet Special Issue, Eszmélet Alapítvány, 2021.
[5] – Moishe Postone: Antiszemitizmus és nemzetiszocializmus. Eszmélet, 105. 18–40.
[6] – Lásd pl. C. Dunn – Y. Kawano – B. D. Brewer: Trade globalization since 1795: Waves of integration in the world-system. American Sociological Review, 65. (2000), 1. 77–95.
[7] – Melegh Attila: The Migration Turn and Estern Europe. A Global Historical Sociological Analysis. Palgrave Macmillan, 2023. 118–121; Melegh Attila: Hegemóniák és ellenhegemóniák. A migrációs fordulat és Kelet-Európa. Eszmélet, 142.
[8] – Keller J. – Szőke A. – Virág T.: Serving the poor or serving the state. The ambiguities of co-optation in poverty governance in authoritarian Hungary. Megjelenés előtt.
[9] – Andor László: Lázadás a dollár ellen. Eszmélet, 142.
[10] – Mikus Áron: Kormányválság: a sárgán villogó jelzőlámpa. Eszmélet, 143–144.
[11] – Éber Márk Áron – Gagyi Ágnes – Gerőcs Tamás – Jelinek Csaba: 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Fordulat, 26. (2019), 2. 28–75.
[12] – Dunn et al. (2000): i. m.
[13] – M. Burawoy: Fictitious Commodities and the Three Waves of Marketization. In B. Aulenbacher – M. Marterbauer –A. Novy – L. Kari Polanyi – A. Thurnher (szerk.): The Life and Works of an Epochal Thinker. Falter Verlag: Vienna, 2020. 33–40.
[14] – Lásd pl.: Michael Burawoy – Lukács János: Mítoszok a munkáról: Gyárak összehasonlítása egy szocialista és egy fejlett tőkés országban. Társadalomkutatás, 5. (1987 [1985]), 1. 43–62.
