Miközben a magyar dolgozó a rezsiszámlák és a hiteltörlesztők szorításában, egyik napról a másikra élve retteg a postástól, addig a törvény őrei, vagyis a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar vezetői éveken át saját hűbérbirtokukként kezelték az igazságszolgáltatás ezen szeletét.

A Schadl–Völner-ügyként elhíresült botrány nem csupán egy korrupciós eset a sok közül, hanem a rendszer romlottságának tökéletes látlelete, ahol az állami hatalom és a profitéhes magánérdek összefonódása a legkiszolgáltatottabbak bőrét nyúzza le. A vádiratok és a nyilvánosságra került lehallgatási jegyzőkönyvek sötét képet festenek arról a gépezetről, amelyet Schadl György, a kar volt elnöke működtetett, és amely a gyanú szerint egészen az Igazságügyi Minisztérium legfelsőbb köreiig ért.

A hatalmi gépezet olajozottan működött, hiszen Schadl György nem elégedett meg a szakmai irányítással, hanem egyfajta állam az államban rendszert épített ki. Völner Pál volt államtitkár személyében olyan szövetségesre talált, aki biztosította a politikai hátszelet a zavartalan üzleteléshez, cserébe pedig a vád szerint rendszeres, milliókban mérhető juttatások vándoroltak a döntéshozók zsebébe. Ez a piramisjáték nem a szakmaiságról vagy az igazságos adósságrendezésről szólt, hanem a tiszta haszonszerzésről, hiszen a végrehajtói kinevezéseket a gyakorlatban áruba bocsátották. Az új végrehajtóknak hűbéri esküt kellett tenniük, és a kinevezésükért cserébe a busás profitjuk jelentős részét vissza kellett osztaniuk a főnöknek, mintha csak egy bűnszervezet védelmi pénzét fizetnék.

De ne tévesszük szem elől, hogy kik fizették meg ennek a fényűző, korrupcióval átitatott életmódnak a valódi árát. Nem a kinevezett végrehajtók, hanem azok a szerencsétlen sorsú adósok és munkásemberek, akiken a rendszer könyörtelenül átgázolt. A végrehajtás ma Magyarországon sok esetben nem az igazság érvényesítéséről szól, hanem egy profitorientált vállalkozásról, ahol a kilakoltatások, a fizetésletiltások és a vagyontárgyak sokszor áron aluli elárverezése jelenti a biztos bevételt a hálózatnak. Amíg a korrupt vezetők kenőpénzeket számoltak a konspiratív találkozókon, addig családok ezreit tették utcára, sokszor embertelen körülmények között, a jog betűjére hivatkozva, amely, mint látjuk, a pénz beszél elve alapján bármikor hajlítható volt az elit érdekei szerint.

Bár a bírósági tárgyalások zajlanak és a főkolomposok a vádlottak padján magyarázkodnak, a végrehajtói rendszer struktúrája és a profitéhség kegyetlen logikája fájdalmasan érintetlen maradt. A munkásosztály számára a tanulság keserű, de világos, hiszen amíg az igazságszolgáltatás végrehajtó ága a tőke és a politikai elit játékszere, addig a kisember csak statiszta lehet saját kifosztásában. Nem elég néhány fejet lecserélni a hidra nyakán és látványpereket rendezni, hanem a teljes, embernyúzó végrehajtási gyakorlatot kellene alapjaiban megreformálni, hogy a jog végre ne az erősebb kutya, hanem a bajba jutott ember és a társadalmi igazságosság védelmét szolgálja.

Munkások Újsága