„Joviális olajipari topmenedzser”.
Talán kevesen számítottak arra a magyarországi nyilvánosságban – nekem legalábbis nem volt ennyi fantáziám – hogy egyszer az egyik legnagyobb online sajtóportál címlapján olvashatják a fenti szókapcsolatot. Pedig alig kezdődött el 2026, már ez is megtörtént – és hajaj, mi vár ránk még a választásokig! És akkor még nem sejtettük, hogy a Tisza leigazolja a magyar gázladyt is.
Az előbbi jellemzéssel Kapitány Istvánt illették, aki az elmúlt hét végétől a Tisza Párt gazdaságfejlesztési és energetikai szakértője, utóbbival pedig Orbán Anitát, aki a külügyi vonalat erősíti. A tiszás nyilvánosságban, az üzleti világ nem NER-es fertályán és liberális körökben is többnyire lelkes ovációval üdvözölték Magyar Péter bejelentéseit. Kapitányról nem is olyan rég még Szijjártó Péter külügyminiszter is elismerően nyilatkozott, azóta persze változtatott álláspontján. Orbán Anita pedig többek között fideszes képviselőjelölt és utazó nagykövet volt korábban, akit még a NATO főtitkár-helyettesének is jelöltek – a külügyminiszter ekkor, 2020-ban támogatta jelölését. Kellemetlen lehet mostanában Szijjártó Péternek lenni. Aki kíváncsi a szakértők fogadtatására, annak nem kell sokat görgetnie: ha beírja a nevüket a keresőbe, könnyen futhat bele a dicsérő ellenzéki szólamokba és a fideszes bajnaizásba-multizásba egyaránt.
Mindenesetre látványos, hogy az ellenzéki nyilvánosság túlnyomó része állva tapsol azoknak az üzletembereknek a leigazolásához, akik nem is olyan rég még a kormánnyal kokettáltak, és tökéletesen NER-kompatibilisnek számítottak – és ha nem lenne rajtuk tiszás logó, most is annak számítanának. Ezek a nemzetközi topmenedzserek olyan fosszilis energiaipari cégek szárnyalását segítették elő, amelyek elsősorban a működésükkel járó brutális társadalmi és környezeti károkról ismertek. Igaz, bónuszként Orbánnak telekommunikációs vállalati tapasztalata is van – a Vodafone Magyarország vállalati kapcsolatokért felelős vezérigazgató-helyetteseként személyesen is részt vett a folyamatban, aminek végén (gyakorlatilag) a magyar állam szerezte meg a cég leányvállalatát. Kár volna eltagadni továbbá, hogy otthonosan mozognak annak a globális elitnek a körében amelyik a világszerte tomboló környezeti és társadalmi válságok elsőszámú haszonélvezője.
Kapitány a hídon
Kapitány István, a Shell olajvállalat egykori globális alelnöke, a magára csak – a poszt-metoo-korszakban kissé zavarbaejtően hangzó – Chief Hugging Officerként (magyarul talán „ölelésigazgatónak” lehetne fordítani, a Chief Executive Officer, vagyis vezérigazgató kifejezésre utaló szójáték) hivatkozó üzletember valóban nem mindennapi figura. Életrajza impresszív: a rendszerváltás előtt nem sokkal került a globális olajvállalathoz, ahol a munkához való hozzáállásának, sikeres újításainak és a kapcsolati háló ügyes építésének köszönhetően gyorsan kapaszkodott fel a ranglétrán, míg a csúcsra (pontosabban egy fokkal alá) nem ért.
Ahogy a Forbes is írja korábbi cikkében, többek között arról volt ismert, hogy a dolgozókkal kötetlenül bánt, kedves volt, amikor félmillió alárendeltje valamelyikével találkozott, és időnként meg is ölelte őket, innen a pozíciója alternatív elnevezése.
Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy miközben csúcsvezetői pozíciót foglalt el, a Shell továbbra is folytatta embereket, közösséget és a környezetet nem kímélő üzletmenetét. Egy korábban munkaegészségügyi és -biztonsági területen dolgozó volt alkalmazott a Vice Newsnak beszélt arról, hogy Kapitány alelnöksége idején sem minden alkalmazott részesült a vállalatvezetés szimbolikus vagy érdemi támogatásában. Az olajkitermelés területén ugyanis az informátor szerint brutálisan kizsákmányolják a dolgozókat – voltak akik belehaltak a munkába – és a rasszista megkülönböztetés is rendszerszintű volt.
A multinacionális vállalat hosszú bűnlajstromán szintén előkelő helyet foglal el a Niger-delta totális elszennyezése. Az 1950-es évek óta a vállalat olajkitermelési tevékenysége szinte teljesen kiirtotta az élővilágot, élhetetlenné tette a térséget, és súlyos egészségügyi problémákat okozott a közösségekben. Ezzel nemcsak – az olajcégek esetében általában vicckategóriába tartozó – vállalásaira és az Európai Unió rájuk is vonatkozó előírásaira hányt fittyet a cég, de a zöldrefestés fogalmát is kimerítette.
Kell nekünk még egy Orbán?
Orbán Anita szakmai életrajza nem kevésbé kalandos, de itt csak vázlatosan mutatjuk be. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen diplomázott, majd az Egyesült Államokban történelem és nemzetközi kapcsolatok mesterképzést végzett és diplomáciai PhD fokozatot szerzett. Ezután 2010-ig az akadémiai szférában mozgott, egy ideig ingázott Magyarország és az Egyesült Államok között. Szerkesztője volt az akkor még fideszes Heti Válasz, azóta beszántott, a volt munkatársak által alapított Válasz Online néven futó jobboldali magazin szellemi elődjének. Akadémiai karrierje során az oroszországi gazdaság és politika szakértőjévé képezte magát, azóta is kritikus Putyin rezsimjével és konzekvens atlantista álláspontot képvisel.
2010-ben lépett politikai pályára a Fidesz képviselőjelöltjeként, majd visszalépését követően a Martonyi János alatt szolgált utazó nagykövetként, és a magyar gázimport diverzifikálása, a nyugati cseppfolyós földgáz (LNG) importja mellett érvelt. Miután a kormányban süket fülekre talált, és Orbánék elsősorban továbbra is a Nyugaton egyre inkább páriává váló Putyin Oroszországával kívántak üzletelni, inkább elment egy nyugati LNG-vállalat, a Cheniere londoni irodájához főtanácsadónak. Tehát Kapitányhoz hasonlóan ugyancsak energiaipari tapasztalatokkal és kapcsolati hálóval felvértezve készül a kormányzásra.
A Cheniere gázipari cég a világ egyik legnagyobb gázkitermelője, a Mércén annak kapcsán írtunk róluk, hogy a rétegrepesztéses gázkitermelés velejárójaként szegény közösségek vízkészleteit szipolyozza és mérgezi el Texasban. Magyarán a gyenge érdekérvényesítő-képességű csoportok kárára szolgálja a befektetői érdekeket, bár a „biztonságos, tiszta és olcsó” jelszó itt sem maradhat el. Kérdés ez alapján, hogy kormányzati pozícióban mennyire fog nehezére esni túllépni a működés és a kommunikáció közötti esetleges ellentmondásokon. Energiaipari karrierjét a szintén LNG-üzletben érdekelt Tellurian nemzetközi kapcsolatokért felelős alelnökeként folytatta, tehát jó eséllyel többek között korábbi munkahelyeivel fog tárgyalgatni, amennyiben valóban az energiabiztonságért is felelős külügyminiszter lesz.
Energiaipari karrierje csúcsán 2020-ban jelölték a NATO főtitkár-helyettesének, Szijjártó Péter támogatásával, ami jelzi, hogy noha nézetei nem tükrözték a kormány hivatalos külpolitikai irányultságát, nem is lett teljesen kegyvesztett. 2021-ben, miután Orbán Anita nem lett NATO-főtitkár-helyettes, a Vodafone Magyarországhoz ment vállalati kapcsolatokért felelős vezérigazgató-helyettesnek, ennek keretében tárgyalt a kormánnyal a vállalat eladásáról. Ez annyira jól sikerült, hogy ezután a cég globális kormányzati kapcsolatokért felelős alelnökévé léptették elő. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, ezen pozíció betöltőjének feladata, hogy a tőkeerős nemzetközi nagyvállalatoknak ilyen-olyan eszközökkel a profitabilitást növelő engedményeket, különszabályokat tárgyaljanak le olyan kormányoknál, amelyek vevők az ilyesmire – és általában a legtöbb kormány vevő az ilyesmire. Tehát valóban ült már a tárgyalóasztal mindkét oldalán.
Az üzleti világban tapasztalható visszásságok persze nem Kapitány István vagy Orbán Anita hibái, sőt globális vállalatok vezető beosztottjaiként sem lehetett sok beleszólásuk ezekbe. Az energiavállalatok így működnek, és ha egyik több pénzt és energiát fektet a kevésbé környezetromboló működésbe, vagy kevésbé zsákmányolja ki alkalmazottait, hátrányba kerül az öldöklő piaci versenyben. A tőkés rendszernek köszönhetjük ezt a működési módot: az üzlet az üzlet, és ha egy vállalat vezetése nem ennek megfelelően viselkedik, akkor a tulajdonos (esetünkben legnagyobbrészt a Blackrock óriás-befektetési alap, a Shell egyik tulajdonosa, amelyiknek ugyan kisebb mértékben, de a Cheniere-ben és a Tellurianben is van részesedése) tud olyan nyomást gyakorolni a cégre, hogy kipenderítsék a döntéshozóit. Az már inkább kérdéses, hogy a Shell volt alelnöke vagy a Tellurian alelnöke mennyit hoz át a magyarországi belpolitikába multis tapasztalataiból és a cég által megkívánt üzleti szemléletből.
Sejtéseink ugyanakkor lehetnek. A piaci és politikai vezető pozíciók közötti átjárást nevezik forgóajtózásnak. A nemzetközi és hazai tapasztalatok alapján, aki így kerül a politikába, többnyire igencsak vakok a társadalmi érdekekre, de annál inkább tisztában vannak az üzleti világ folyamataival. Fontos megjegyezni, hogy nem kevesen vannak így a magyar politikai szférában – Kóka János volt SZDSZ-es miniszter manapság kormánytagokkal repked üzleti utakra, a közelmúltból pedig ott van például Bitay Márton Örs és Vida József, akik nem vetik meg az állami és privát szféra közötti átjárást. Vagy éppenséggel Orbán Anitát is fel lehet hozni, aki energetikai nagykövetből lett gázipari vezető, majd most visszajönne külügyminiszternek. Ezen szakértők kormányzati pozíciókban a legnagyobb jóindulattal is a vállalati érdekek kiszolgálása irányába szoktak hajolni, és az sem ritka, hogy ezek épp azon vállalatok, amelyeknél korábban dolgoztak. Hisz az ő világukban, a tőkés rendszer apologétái körében elterjedt a nézet, miszerint, ha jó a vállalatoknak, a gazdaságnak, és pörög a GDP, az előbb-utóbb lecsorog majd az egyszerű embereknek is. Bármennyire jól hangozzék is, ez sajnos nem igaz. Az viszont sajnos igaz, hogy aki nem látja a tétel hamisságát, az vagy tájékozatlan, vagy nem is akarja látni, ami újabb kérdéseket vet fel egy-egy aktor motivációival kapcsolatban.
A szakértők birodalma
A Tisza sokáig one man show volt, Magyar Péteren kívül nem igazán voltak ismert arcok a párt környékén. Amikor váratlanul kimagasló eredményt értek el az önkormányzati választásokon, munkatársainknak a többi újságíróval együtt az eredményvárón úgy kellett bogarászniuk a párt honlapját, hogy megtudják, a jelenlévők közül kik jutottak be a fővárosi közgyűlésbe. Ebben hozott radikális változást, hogy a Tisza egyre nagyobb számban mutatja be vezető politikusait, akiknek az arcát jól megjegyezhetjük még áprilisig.
Kapitány István és Orbán Anita beválasztása a csapatba szimbolikus jelentőséggel is bír. Az üzletemberek ugyanis egyfajta biztosítékot jelentenek: ha eddig nem lett volna világos, most már minden vállalkozó és cég biztos lehet benne, hogy egy esetleges új kormány tárcáinak vezetői érteni fognak a nyelvükön, és vélhetően nem fogják őket csak úgy l’art pour l’art csuklóztatni. Kapitány bemutatkozó videójában konkrétan el is mondta, hogy a tőke oda megy, ahol kiszámítható környezetet és stabil szabályokat talál, nem pedig oda, ahol egyik napról a másikra változnak a feltételek. Kapitány személyében ott az emberarcú, de vállalatbarát, stabil és szakértelemmel irányított gazdaságpolitika ígérete, míg Orbán jelentős tapasztalatokat tud felvonultatni a gazdasági diplomácia területén is. A külügyminisztérium megnevezéséből aligha hagynák el a külgazdaságit. Még ha keleti helyett éppenséggel a nyugati nyitást hangsúlyoznák is egy esetleges Magyar-kormány tisztviselői, a változás nüansznyi lenne – mindazonáltal a piacok számára megnyugtató.
Mert Kapitány és Orbán szakértők.
A szakértő érti a feladatát, és holmi politikusokkal szemben a realitások szikár talaján állva vág rendet a kaotikus gazdasági helyzetben, megnyugtatja a piacokat, igazságot tesz a nép közt – és az igazság remélhetőleg nem sérti a tőke és ezzel összefüggően az elit érdekeit. Évtizedes vállalati karrierje során a magyar üzletemberek közül Kapitány jutott „a legmagasabbra” míg Orbán a 444 portréja szerint „Igazi nagyvad, a nemzetközi szinten is piacképes magyar női vezetők egyike”, tisztában vannak a piac működésével és igényeivel, ráadásul remekül beágyazottak nemzeti és nemzetközi szinten is. Kapitányt az érdemrend tisztikeresztjével is kitüntették, és nemzetközi elismertségét jelzi, hogy Donald Trumppal is van közös fotója. Orbán elmúlt két évtizede alapján pedig nehezen állítható hogy ne a jobboldal atlantista szárnyához tartozna. Azt sem szabad azonban elfelejteni, hogy bőven jó volt a viszonyuk Magyarország kormányával azután is, hogy a Fidesz – az EU-ban néhány éve még sajátos módon – a nyugati érdekszféra mellett Oroszországgal, Kínával és más keleti államokkal is szorosabbra fűzte viszonyát.
Az állami vállalatvezetői tapasztalattal rendelkező Magyar Péter bevette a szupergroupba a – nála sokkal hosszabb karriert maga mögött tudó, piaci tapasztalattal bíró – szakértőket, akik a lobbanékony és harcias pártvezér mellett szimbolizálhatják a nyugodt erőt. Mindenki eldöntheti, hogy a kortárs magyar politika jelenleg legnépszerűbb, országjáró szónoka, vagy a sokat látott üzletemberek miatt szimpatizál a Tiszával. Az már más tészta, hogy eddig úgy néz ki, a szupercsapat így vagy úgy, de azért mégiscsak a NER-ből jön, ami felvethetne kérdéseket az ideológiai és közpolitikai álláspontjaikkal kapcsolatban. Van azonban egy olyan, némiképp perverz de széles körben elterjedt társadalmi koncepció, amely összetéveszti a vezetők a fennálló rend mércéje szerinti sikerességét munkásságuk társadalmi hatásaival. Ilyenképpen az emberek sanyargatására épülő vállalati működésben és a bemutatásra talán nem szoruló Nemzeti Együttműködés Rendszerében menedzserként vagy tisztviselőként szocializálódott és meggazdagodott szakértők a jó kormányzás garanciái – hisz milyen jól elvezetnek egy vállalatot. Csak hát érdemes közelebbről is megvizsgálni, milyen romboló hatásai vannak akár a NER működésének, akár a fent felsorolt cégek tevékenységének, amelyek szervesen illeszkednek a globális kapitalizmus logikájába. Ennek a sokak által lelkesen csodált kapitalizmusnak a működését, állami hátterét éppen hogy az ilyen szakértők biztosítják, mikor kormányon vannak. Az elmúlt évtizedektől és a mindent átszövő piaci propagandától foglyul ejtett társadalmi képzelet viszont a rendszer helyett csak a kormány leváltásáig merészkedik el: a NER ideológiájának és gyakorlatainak az elhagyása, pláne a tágabb gazdasági berendezkedés felszámolása nincs a horizonton.
Van azonban a szakértőségnek egy komoly rákfenéje.
Miszerint nincs nagybetűs „Szakértő”. Vannak egyes ideológiáknak prominens képviselői, akiktől azt várhatjuk, hogy az adott ideológiának megfelelő közpolitikákat a lehető legrátermettebb módon gyakorlatba ültessék – ezért hatalommal ruházzuk fel őket. Szakértői kormányzásnak pedig napjainkban világszerte a tőkés rendszert elvileg jól ismerő, a piaci dogmák leghatékonyabb gyakorlatba ültetésére vállalkozó gárdák hatalomgyakorlását nevezik.
Ez a leginkább Margaret Thatcher néhai brit miniszterelnökhöz köthető „alternatívanélküliségen alapuló világszemléletből” fakad, miszerint nemhogy a létező világok legjobbikában élünk, de nem is lehetséges más, ezért ezt kell a lehető legtökéletesebbre csiszolni. Csakhogy ezzel az a probléma, hogy a rendszer működéséből fakadóan a gyengébb mindig veszít, kihasználhatóbb, és rosszabb az alkupozíciója, míg az erős (értsd: a tőkeerős) ezen gazdagodik.
Nem véletlen, hogy úton-útfélen multisozzák, blackrockosozzák Kapitány Istvánt, és persze Orbán Anita is a globalisták embere kritikusainak narratíváiban. Annak fényében persze különösen izgalmas mentális gimnasztika mindez, amikor a Fidesz házilapjában róják fel Kapitány és Orbán multis múltját – tekintve hogy a rendszerváltás óta az összes kormány közül még az Állami Számvevőszék által is problémásnak talált módon, arányaiban a NER-korszakban szórta a kormány a pénzt a multikra a leglelkesebben. (Ennek okai között egyébként az uniós szabályozások is ott vannak.) Hovatovább a kormány a Shellel is évek óta lelkesen üzletel, és most már az amerikai LNG-vel sincs akkora problémája. Orbán Anita fideszes kötődését pedig tényleg kár volna tagadni.
Ezek az ellentmondások persze nem zavarják a kormánymédiát abban, hogy a Fideszt mint a magyar emberek védelmezőjét állítsák szembe a globalista elit szálláscsinálójával. Kommunikációs stratégiaként ez láthatóan jól működik, tekintve hogy a multikkal való szoros együttműködéssel párhuzamosan a Fidesz „multizása” is évtizedes múltra tekinthet vissza. Persze azért mégse írhatják, hogy Kapitány olyan mint Nagy Márton, csak nyíltabban csinálna igen hasonló gazdaság- és iparpolitikát, vagy azt, hogy Orbán Anita Szijjártó Péter pepitában, mert nem Moszkvába, hanem Floridába járna szuper energiaüzleteket kötni. (Ahova egyébként már az Orbán-kormány is el-ellátogat.)
Kapitány és Orbán leigazolásával tehát a Tisza maga hitelteleníti némiképp Magyar Péter országjárását, amely során a pártelnök leszállt a nép közé, és meghallgatta hangjukat. Hiszen az energiaipari menedzserek háttere homlokegyenest szembenáll a „nép gyermeke, a nép pártja” mítosszal (ami egy volt állami topmenedzsertől egyébként is kissé idegen) – és a heveny magyarkodással, aminek keretében a pártelnök sikeresen építette imázsát, miszerint kurucabb a kurucnál, magyarabb a kormánynál.
A Kapitány Istvánról és Orbán Anitáról alkotott képet azonban hatalmas svunggal igyekszik átfesteni a Tisza.
Szociálisan érzékeny olajipari topmenedzser?
A magyarországi politika egyik januári főtémája a hideg volt. A politikusok havat lapátoltak, fát hordtak, és Kapitány István pont a hidegtematizálás zenitjén csobbant bele a kampány latyakjába. Az extrém hidegek idején produkált facebookos aktivitása alapján kiemelkedő figyelmet szentel az energiaszegénység kérdésének: többek között a rezsicsökkentés kibővítését és a szociális tűzifára szánt keret megduplázását ígéri. Még fát is osztott. Propagálja továbbá a Tisza programjában szereplő energetikai korszerűsítési programot, aminek eredményeképp csökkenteni lehetne a lakossági energiafogyasztást – de mint korábban is megállapítottam, az nem derül ki, hogy lesz-e ingyenebéd, magyarán hogy kik számára tennék elérhetővé, és milyen modellben kívánják támogatni az energetikai korszerűsítést. Az energiaolcsósításban pedig pozíciója és múltja miatt vélhetően benne lesz Orbán Anita keze is.
A Tisza vázlatos programja alapján az eddigiekben is a párt fontos ígérete volt, hogy jobb lesz az élet, és őszintén szólva: ki ne tudná támogatni, hogy a dolgozók megbecsültebbek legyenek, hogy jobb legyen az egészségügy, rendben legyen a lakhatás, olcsóbb legyen az energia, ésatöbbi ésatöbbi. Kapitányéknak vélhetően ezzel is lenne dolga. A jószándékú programpontok számonkérhetőségét tekintve viszont, még ha komolyan is gondolják őket, jelentős mozgásteret hagytak maguknak azzal, hogy jobbára nincs hozzájuk határidő rendelve – vagyis nem tudjuk, mikorra szeretnék megvalósítani őket.
De azt sem, hogy miből.
NER – a javított kiadás
A Tisza ugyanis nagyon széttartó dolgokat mond. Kapitány István kommunikációjában azt is folytatólagosan hangsúlyozza, hogy kiszámítható, vállalkozásbarát gazdaságpolitikát szeretnének folytatni, és Orbán Anita is utalt arra, hogy a vállalatok számára vonzó külpolitikát kívánna képzel el. Nem mintha Magyarország kormánya ne lenne már most is túlzottan is barátságos a nagyvállalatokkal. A rezsicsökkentést is kibővítenék, ami egyrészt egyfajta torz szociális intézkedésként is értékelhető, másrészt hiába is kritizálnák, hiszen az felérne a politikai öngyilkossággal. De közben a programból és az adóemeléses lejáratókampányra adott politikusi válaszokból azt is tudjuk, hogy a Tisza nem emelne adót, magyarán nem lenne magasabb SZJA-kulcs, és a vállalkozásbarátság jegyében maradna a rekordalacsony társasági adó is.
Persze, ott vannak az ígéretek az ellopott közvagyon visszaszerzésére, a korrupció megszüntetésére, a presztízsberuházások leállítására és az uniós források hazahozatalára. Ez utóbbiak egyébként címkézett pénzek, és eddig legnagyobbrészt nem szociális célokat, nem állami lakásépítéseket vagy tűzifát lehetett belőlük finanszírozni, hanem olyan, főképp infrastrukturális fejlesztéseket, amelyek így vagy úgy, de tőkeérdekeket szolgálnak. És persze vannak a rezsifinanszírozásra használható EU-s források – például a turisztikai célokat szolgáló lombkoronasétányra lehívott pénzek elkölthetők olyan települések számára, amelyek aligha a turizmusból fognak megélni, kenyérre ellenben annál inkább szükség volna.
A Tisza vállalásai viszont nem teremthetnek varázsütésre annyi forrást, hogy minden ígéretet be tudjanak teljesíteni. Eddigi ismereteink fényében pedig a Tiszának nem áll szándékában megváltoztatni a gazdaságpolitika alapjait, s így a programban implicite kritizált társadalmi egyenlőtlenségeket is nehéz lesz lejjebb tekerni – persze ezek mérséklése egy jobbközép pártnak nem is célja rendszerint.
Ahogy a Tisza-program „munka és megbecsülés” pontjából pedig az derül ki, hogy egyszerre akarják emelni a béreket és a munkaerő megbecsültségét, miközben „vonzóvá” és olcsóbbá tennék a magyar munkaerőt (mi más, mint egyebek mellett célzott adókedvezmények útján). És miközben a munkaerő rugalmassá tételét (mintha nem lenne már eleve túlságosan is rugalmas a dolgozók szempontjából) fontosnak tartják megemlíteni, arról nem derül ki semmi, hogy mit kezdenének a munkajogokkal, a rabszolgatörvénnyel vagy például a dolgozói érdekképviselettel.
Ami felveti a kérdést, hogy ami a Tisza és politikusai eddigi megnyilvánulásaiból leszűrhető, az mennyiben különbözik a NER-től. A válasz pedig hogy fundamentálisan semennyire – az ígéret voltaképpen annak tűnik, hogy „megjavítjuk”, ami van, de azért jobbára maradhat minden a régiben. Ami igazán aggasztó, hogy a Fidesz bő másfél évtizedes uralma alatt a társadalom jelentős része szép lassan elhitte, hogy ez Magyarország működésének a rendje; és amit rendszerváltásnak tekint, az voltaképpen a rendszer továbbélése pepitában. Az eszme marad, csak az arcok mások / a forradalomból viccet csináltok.
Ha viszont marad a régiben, akkor a Tisza programjában határidő nélkül kihirdetett céloknak ki tudja, mikor várható a megvalósulása. Ki tudja, hogy Magyarország ramaty gazdasági állapota és egy begyűrűző globális válság mellett mire lesz pénz. Vagyis hogy mire lesz szándék; mire költenének költségvetési forrásból, mekkora államháztartási hiányt viselnek el. Mert egy ponton egy esetleges Tisza-kormánynak mindenképp választania kell majd: társadalmi jólét, megbecsült és jól fizetett dolgozók – vagy vállalkozásbarátság és olcsó munkaerő?
A NER-ben ezek ugyanis együtt nem működhetnek. Épp ezért a NER javított kiadásában sem fognak.
Kapitány és Orbán leigazolásával pedig az eddigieknél is nyilvánvalóbbá vált, hogy amikor eljön a döntés ideje, akkor a fent felsoroltakból az utóbbi opciót választanák, és a kapitalizmus dogmáinak buzgó recitálásával bizonyára meg is lehet magyarázni, hogy más lehetőségek miért vezetnének „gazdasági katasztrófához”, amit magyarra talán a tőke profitabilitásának visszaeséseként lehet fordítani.
Sosem volt még ennyire világos, hogy Orbán Viktor 2010 óta politikai tekintetben felnőtt Margaret Thatcherhöz, miszerint olyan ellenzéket alkotott, ami úgy kulturális mint gazdasági tekintetben elhiszi:
„There is no alternative.”
A milliárdosoknak 4000-szer nagyobb esélyük van elfoglalni egy politikai pozíciót, mint az átlagos polgároknak – állítja az Oxfam új jelentése.
Sosem volt nagyobb szükség arra, hogy felszámoljuk az egyenlőtlenségeket.
Támogasd a társadalmi igazságosság mellett elkötelezett újságírást!
