Ma emlékezzünk egy olyan magyar emberre, akinek élete a 20. század viharos történelmének tanúja volt. Szabó István internacionalista katonaként élte át a nagy háború, az oroszországi fogság és a szibériai harcok nehézségeit. Hazatérése után a mindennapi élet frontján folytatta a küzdelmet: vasutat épített, mezőgazdasági munkát végzett, hét gyermeket nevelt, és mindig hű maradt az emberi tisztességhez és kötelességhez.
ELFELEDETT HŐSEINK
- Részletek
Íme a Petőfi Népe 1977. november 4-i cikkének teljes szövege, amely az idős Szabó István életét és emlékeit idézi meg:
"Kiskunfélegyháza határában, a Bugacra vivő műútról elágazó egyik dűlőutat jókora szakaszon szinte utcaként szegélyezik a tanyák. Nem épültek éppen egymás tövébe, mégis annyira közel egymáshoz, hogy előjöjjön a szomszéd, nem kell a legnagyobb hangerővel szólítani. A jobb oldali soron a harmadik tanya a porta túlsó felén húzódik meg szerényen. Legfeljebb tiszta fehérségével hivalkodik a kicsi ház. Itt él párjával Szabó István, akit küzdelmes életének feledhetetlen emlékeiről kérdezni felkerestük.
A tanyaudvaron idős asszony áll a teknő mellett, a mosnivalót gyúrja. Pista bácsi pedig éppen a ruhaszárító kötél kifeszítésével foglalatoskodik a simogató őszi napsütésben. Rögvest befejezi azonban, mihelyt meglát bennünket, s főleg megtudja jöttünk célját.
— Hogy az én életemről beszélgetni?
Ha elkezdeném hétről hétre is lehetne sorolni, mert kitelne abból több regényre való… —
jegyzi meg, miközben a házba tessékel. Azaz, az ajtó előtt óvatosságot parancsol: csak a két küszöbön átvetett deszkára lépjünk, mert frissen kövezett a konyha. Tegnap kőlapozták le legidősebb fiával, Istvánnal.
A pici konyhánál alig nagyobb szobácska azonban földes. Benne két ágy, szekrény; a sarokban pad, előtte asztal, fölötte petróleum-lámpa. Épp, hogy elhelyezkedünk, Pista bácsiból, mint bővizű forrásból, úgy tör elő a mondanivaló.
— Nyolcvanöt esztendőt megértem és annak nagyobbik felében bizony, nem sok volt a jó. Öten voltunk testvérek, mind oda a 14-es háborúban, ahonnan én tértem haza utoljára… Azok voltak ám a nehéz idők! Amikor ott, a messzi Galíciában Kuzmonik tábornok vezérlése alatt próbálkoztunk a kitörésekkel. A Pre-misl várából… Akkoriban szikratávírón lehetett csak Magyarországgal értekezni és volt olyan ínség, hogy a lovunkat is megettük. Még az anyánkat is emlegettük, hogy minek hozott a világra. A tábornok hazaszólt a szikratávírón, hogy éhenpusztulnak itt a népek, mit tegyek? Adja fel! — mondták neki, és így 15-ben március 22-én feladtuk a várat. Fogságba estünk.
Tizenhétben, amikor kitört a forradalom, az orosz őrök, az elvtársak azt mondták: no, pán, ami urat jelent, igyi, kuda chocsis, jeszty szvoboda. Szóval, hogy menjünk amerre látunk, mert szabadok vagyunk. Sokan voltunk ott, vagy százezer magyar.
Mikor tizennyolc tavaszán a lágert otthagyták az őrök, mentünk is. Ki az állomásra, fel a vonatra. Mindegy merre, csak menetirányba. És ahol falunál megállt a vonat, ugráltunk le. Mint húsvétkor a gyerekek, úgy mentünk házról-házra. Rabóta jeszty mnógo, meg hogy bozsemoj, ti itt szenvedtek, a mieink meg ki tudja merre, pedig itt nálunk ká-naán volt azelőtt — mondogatták azok a jólelkű asszonyok. Mert ennivalót adtak, kölest meg tevehúst. Mert akkor Közép-Ázsiában jártunk, Taskentben voltunk lágerben…
És mentünk tovább, amerre vitt a vonat. Ahol falu volt, ott leugráltunk… Az egyik állomáson nagyobb csoport és magyar szó. Odamegyünk, azok meg azt mondják: álljunk be a Vörös Hadseregbe. Amikor meglátott Petrányi Benő, kiskunhalasi mozdonyvezető ismerősöm, aki jó szívvel volt hozzám, azt mondja: te vagy Pistám? Úgy meg vagy feketedve… Hát igen, éhes, csont-bőr volt az ember. A vonatba hozta utánam a teát és magyarázta: formiru-lálják az ezredet; tudod-e, hogy ott a helyünk?! Megyünk az orenburgi frontra… így lettem internacionalista. Vörös katona.
Előbb csak ott voltam, nem szerepeltem névsorban. Amikor kérdeztek, azt feleltem, hogy Petrányinak vagyok a jó ismerőse. Orenburgban aztán bevettek a létszámba. Felöltöztetni akkor még nem tudtak, de kaptam két tüzérlovat.
Volt nekünk ott olyan páncélvonatunk, hogy körbe forgott rajta az ágyú. Sokszor harcba keveredtünk. Ott, Orenburgban razziák voltak, meg kirohanások közbe-közbe. Mert jöttek a kozákok. Még az volt a jó, hogy parancsnokunk nekik nem ugratott minket. Egyszer is, páncélvonatunk húzott előre, a kozákok meg, akik a cár emberei voltak, jöttek és vagy hetven kilométeren felszedték utánunk a talpfákat, ne legyen utánpótlásunk.
Egy napon megjött a centrálcsapat. Mégpedig úgy, hogy elől a páncélvonat, utána a többi. Látni lehetett, melyikben van a parancsnok, merthogy az személykocsi volt. És az történt, hogy az ő embereik lefegyvereztek minket. Úgy voltunk három napig. Pedig ők is, mink is bolsevikok voltunk…
Eltelt három nap. Akkor kihirdették, hogy gyűlés lesz, válasszunk új parancsnokot. Továris Popovot választottuk meg, aki sírva fakadt, úgy meghatódott. Az egy nagyon művelt ember volt. Visszakaptuk szerelvényeinket, és ettől kezdve a centrál csapathoz tartoztunk, ők mentek elől, mink voltunk a hátvédek. A kozák falukat üresen találtuk, aztán fel lettek pörkölve, mint a cár katonái… Nem volt sok választás; parancsnokunk sokszor elmondogatta: 82 front van, vagy ők vernek meg, vagy mink őket…
Egyszer meg Sarzsuba vonultunk pihenőbe. Az Amurdarja folyó ott folyik el mellette. Egyik reggel csak halljuk: pitty-patty… Hát a vasutasok, szintén a cár katonái befalazott ágyúk mögül akartak minket megsemmisíteni. Jó, hogy felismertük őket.
Városban mi nagyon sokban jártunk Szibériában. Omszk, meg Tomszk, meg a többi. Borzasztó sok mindenen keresztülmentünk! Én először trén kocsin szolgáltam, utána mint tüzér, aztán beosztották a lovaimat, így lettem huszár. De negyed-ötödmagammal voltam és a parancsnok kísérője is. Egyszer meg Kun Béla tartott nékünk előadást. Vagy száz kilométert lovagoltunk odáig parádéba öltözve. Az orosz elvtársak még jobban tisztelték tán, mint a sajátjukat. Olyan nagy tisztelettel mondták, hogy továris Kun…
Egyszer aztán arról gyűléseztünk, hogy megyünk haza. Meg arról, hogy hazajöhessünk, előbb vasutat kell építeni… És huszonegyben hazavergődtünk nagynehezen.
— És mi várta itthon Pista bácsi? — oldom a hirtelen támadt csendet. Az emlékek felidézésébe kissé elfáradt öreg harcos mély lélegzet után így szól:
— Akkor kezdtem építeni ezt a viskót. Mostohaapám még tizenháromban megmondta, nősüljek meg, mert több telet már nem töltünk együtt. Vettem egy talicakát, és elkezdtem a viskónak való földet kitermelni. Attól kezdve voltam én aratórészes, napszámos, gépetető, meg minden. De jelentkezni a rendőrségen jó ideig minden vasárnap kellett… Félegyházán a fürdőnél rendezett kubikus gyűlésről biztosan hallottak. Kis fejszével a mellény alatt, én is ott voltam!
Aztán behívtak katonának négy évben is. A nagy család meg idehaza. Merthogy hét gyerekünk nevelkedett itt fel.
Elgondolni is nehéz, hogyan szoronghatott a nagy család a két embernek épp, hogy elég tanyában. Szabó néni azonban így szól közbe:
— Magam se’ tudom, de akkor jobban elfértünk.
Kisvártatva pedig megjegyzi: — Ugye milyen sokat tud beszélni az uram?
— Majd tudnál te is, ha ott lettél volna, ahol én! Mert volt olyan, mint Irkutszknál is, hogy 360 emberből huszonötén maradtunk, köztük öten magyarok — zsörtölődik Pista bácsi, de hamar lehiggadva, így szegi be történetét:
— Negyvenötben lettem a párt katonája, önnön magamat szerveztem be; már Oroszországban is volt köztünk, aki bolsevik kommunista volt. Frankó Mátyás besegített, sokat politizáltunk együtt. Ő volt az első párttitkár, később elnök is a tsz-ben. A felszabadulás után vasutat építettünk, bejártam én az országot. Például Komlót is építettük a váltót… Mivelhogy én ipari nyugdíjat szereztem; kétezret kapok. Hetvenegy voltam, amikor tizennégy éve a budapesti Közút- és Hídépítő Vállalattól elmentem nyugdíjba…"
PETŐFI NEPE • 1977. november 4. – „Nem fakuló emlékek”, Perny Irén
