Orbán Viktor nem azért “leválthatatlan”, mert egy politikai zseni, hanem azért, mert a hazai ellenzéket ciklusról ciklusra eluralja egy elitista, szélsőségesen atlantista, gazdaságilag neoliberális politikai kisebbség, amely más-más arcok és pártlogók mögé bújva próbál visszatérni saját “aranykorához”, Gyurcsány Ferenc katasztrofális eredményű kormányzati éveihez. És ebből a szempontból nem hoz semmi újat Magyar Péter se, önként fekszik le ennek a globális népnyúzó elitnek, büszkén emel maga mellé olyan olajtól és vértől bűzlő alakokat, mint Kapitány István.Magyarországon ma is, mint az elmúlt 50 évben mindenkoron, a tőke különböző frakciói feszülnek egymásnak, miközben a dolgozó tömegek érdekei továbbra is a partvonalon kívül rekednek. Kapitány István, a Shell globális alelnöki székéből érkező technokrata megjelenése a Tisza Párt soraiban nem csupán egy személyi hír, hanem a magyarországi osztályharc sajátos, eltorzított tükörképe, ahol látványosan és büszkén tekintik hülyének a választok többségét jelentő magyar munkásosztályt.
A regnáló Orbán-rezsim évek óta folytatott szabadságharca a kezdetektől fogva politikai szemfényvesztés volt, amelynek valódi célja nem az imperialista függőség felszámolása, hanem a globális monopoltőke kiszolgálása mellett egy lojális, nemzeti színekbe öltöztetett oligarchia felemelése. Míg a kormányzati propaganda az állítólagos szuverenitásról harsog, a magyar gazdaság továbbra is a német autóipari tőke és akkumulátorgyárak összeszerelő üzeme marad, ahol a dolgozói jogok módszeres leépítése és a csorbítása garantálja a profitráta zavartalanságát. Ebben a struktúrában a Fidesz nem a globális elit ellenfele, hanem annak egy sajátos, autoriter alkura törekvő alvállalkozója, amely a „nemzeti” jelzőt csupán a belső erőforrások átcsoportosításának legitimálására használja.
Ezzel szemben a Tisza Párt Kapitány István személyében a globális menedzseri réteg közvetlen politikai képviseletét emeli be a centrumba. Kapitány nem egy elnyomott osztály küldötte, hanem a globális extraprofit-kitermelés egyik legtapasztaltabb irányítója, aki évtizedeken át szolgálta a fosszilis energiahordozók világpiaci hegemóniáját. Az ő csatlakozása jelzi, hogy a transznacionális tőke türelme elfogyott a kiszámíthatatlan, korrupt „nemzeti” elittel szemben, és most közvetlen befolyást kíván gyakorolni az államapparátus felett. A technokrata hatékonyság ígérete mögött a tőke azon vágya húzódik meg, hogy a politikai közvetítőrendszert kiiktatva, a kormányzást puszta vállalati menedzsmentté silányítsa.
Ebben a folyamatban nyernek igazolást Schiffer András szavai, aki tűpontosan mutatott rá a kortárs politikai dinamika lényegére, miszerint a globális progresszív politika célja nem a társadalmi igazságosság, hanem hogy minden hatalmat az óriásvállalatok menedzsereinek adjanak át. Ez a „haladó” technokrácia nem a kizsákmányolás ellen küzd, hanem annak zavartalan, professzionális és ideológiailag selyempapírba csomagolt fenntartásáért. A Tisza Párt és Kapitány szövetsége tehát nem a demokrácia helyreállítása, hanem a magyar állam végleges betagozódása a globális értékláncok alárendelt, de „jól fésült” egységébe.
A magyar dolgozóknak így két olyan formáció közül kellene választaniuk, amelyek közül az egyik a feudális jellegű rablógazdálkodást, a másik pedig a személytelen, menedzseri típusú alávetettséget kínálja. A tőke ezen belharca során a szuverenitás kérdése csupán marketingeszköz marad. Amíg a politika középpontjában a „hatékonyság” és a „szakértelem” hívószavai állnak a társadalmi tulajdon és az újraelosztás radikális követelései helyett, addig Kapitány István és társai csupán a tulajdonosváltást készítik elő a magyarországi ültetvényen, de a láncokat nem oldják el.
Munkások Újsága
