Míg a bérből és fizetésből élők reálbére az inflációval küzd, a központi költségvetés különböző csatornáin keresztül évente immár a 300 milliárd forintot is meghaladó összeg vándorol az egyházakhoz. Ez a gigantikus tőketranszfer nem csupán a hitélet finanszírozása, hanem a közvagyon szisztematikus privatizációja, amely során az oktatási és szociális szféra egyre nagyobb szelete kerül ki az állami – tehát elvileg közösségi – felügyelet alól.

A rendszer egyik legstabilabb, feudális kiváltságokat idéző eleme a vatikáni szerződésen alapuló vagyoni kárpótlás, az úgynevezett örökjáradék. Ez a tétel, amelyet az állam az egykori egyházi ingatlanok „használatáért” fizet – valójában sarcot róva ezzel a társadalomra –, az infláció következtében évről évre növekszik. A 2024-es központi költségvetésben erre a célra már 24,2 milliárd forintot különítettek el. Ez az összeg szabadon felhasználható „talált pénz” az egyházak számára, amelyért semmilyen konkrét ellenszolgáltatást nem kell nyújtaniuk, csupán a történelmi osztályelőjogaikra hivatkozva veszik fel a járadékot, miközben az államháztartás más területein a megszorítások dominálnak.

A legnagyobb tétel azonban nem a közvetlen hitéleti támogatás, hanem a közfeladatok átvételével járó normatív finanszírozás, amely révén az állam kiszervezi a felelősséget. Az egyházi és civil szervezetek támogatása fejezet alatt futó összegek, kiegészülve az oktatási és szociális normatívákkal, brutális mértéket öltenek: az egyházi fenntartású intézmények működtetésére és a pedagógusok bérére fordított összeg éves szinten megközelíti, sőt egyes számítások szerint meg is haladja a 200 milliárd forintot. A rendszer perverzitása a kiegészítő támogatásokban rejlik: az állam törvényileg garantálja, hogy egy egyházi iskolába járó tanuló után magasabb finanszírozás járjon, mint állami társáé után. Ez a diszkriminatív mechanizmus évente több mint 100 milliárd forintos plusz forrást pumpál az egyházi szektorba, mesterséges versenyelőnyt teremtve és szegregálva a társadalmat.

A „lelkek pásztorlása” címén folyósított közvetlen hitéleti támogatás szintén jelentős tétel. Az adózók által felajánlott 1 százalékok és az állami kiegészítés együttes összege 15-20 milliárd forint körüli sávban mozog évente. Ám a tőkés állam nagylelkűsége itt nem áll meg: a Magyar Falu Program és a templomfelújítási programok keretében további 26 milliárd forintot szórtak ki épületrenoválásokra, miközben az állami bérlakásépítés gyakorlatilag nem létezik. Ha összeadjuk a hitéleti, a köznevelési, a szociális és az ingatlanberuházási célú transzfereket, világosan látszik: a rendszer a dolgozók adóforintjaiból építi fel és tartja fenn azt az egyházi intézményrendszert, amelynek elsődleges feladata a fennálló rend hatalomban tartásának segítése.

Munkások Újsága