A gyermekvédelem ma egyre kevésbé védi meg a bekerülő fiatalokat, aki bekerül egy intézménybe, az nagy valószínűséggel “devianciaspirálba” kerül. Nem, nem a pedofil segítők miatt elsősorban, hanem a kortárs közeg brutalitása miatt. Kívülről, sőt belülről nézve is ez egy szinte ismeretlen közeg. Ebben a külső kontroll nélkül maradt közegben brutális az erőszakosság, a nem önkéntes korai nemi aktusok a jellemzőek már 10 éves kor körül. Minél jobban gyengül a szakértői hálózat, azaz minél többen hagyják a gyermekvédelem intézményi kereteit az ott dolgozók közül, annál erősebben fognak dominálni a kortárs közösségek farkastörvényei.

A mostani politikai indíttatású felhajtás célja a fenntartásáért felelős kormányzat gyengítése. Ez azonban kétélű fegyver. Miközben egyik oldalról segíti a tűrhetetlen állapotok megváltoztatását, aközben pályaelhagyásra ösztönzi a még meglévő szakembereket. Egy általános társadalmi gyanakvás lett úrrá a gyermekvédelemben dolgozókkal szemben, majd mindenkire potenciális zaklatóként, pedofilként tekint a többség, akik a segítői munkát arra használják, hogy pedofil kapcsolatokat létesítsenek. Ráadásul a dolgozóknak emberileg megalázó átvilágításokon kell megfelelniük. Nyilatkozniuk kell szexuális orientációjukról, szokásaikról, beleértve például a maszturbálást is és mindezen vizsgálódás családtagjaikra is kiterjed. A helyzetet pedig csak nehezíti, hogy elegendő egy szándékos rosszindulatú, tényalapok nélküli vád és máris “pedofil zaklató” lesz az, aki esetleg következetesen próbálta végezni a munkáját.

A helyzet egyre átláthatatlanabb és így az ellátórendszer lényegében már összeomlott és esély sincs arra, hogy megváltozzon. Mert nincsenek elhivatott szakemberek, akik a szükséges változtatásokat elvégezzék.

Azonban, mint az első bekezdésben írtam, a gyerekvédelem csődje csak a jéghegy csúcsa. A közszolgáltatások egésze van ilyen vagy hasonló állapotban. Szinte nincs olyan terület, ami jól működne. A szociális ellátás diszfunkcionális, nem segíti a kilépést a szegénységből, hanem konzerválja azt. A hajléktanellátásba kerülök például olyan stigmát szereznek, amely levakarhatatlan, az ilyen intézmények gócpontjai a “bogárfertőzéseknek”, aki ilyen helyekről jár dolgozni, az nagy valószínűséggel ágyi poloskát vagy csótányt visz be munkahelyére és emiatt onnan gyorsan eltávolítják és fel sem vesznek többet ilyen helyen élőket dolgozni. A hajléktalanok ellátásának másik nagy problémája az, hogy mind többen élnek az utcán a fővárosban és a nagyvárosokban, sok helyen alakulnak ki bandák, amelyekben egyetlen meghatározó közösségi tevékenység van: az italozás vagy a közös szerhasználat. Annak ellenére, hogy a magyar társadalom ingerküszöbe nagyon magas, egyre többeket zavar ez a jelenség, a közösségi terek például parkok és a közösségi közlekedés “életvitelszerű” használata.

A szociális ellátás ezen a területen se igazán tud hatékony választ adni az új típusú kihívásokra, mert ezen a területen is rendkívül magas a pályaelhagyás mértéke, képzett és empatikus szakemberek helyére pedig képzetlen és csak pénzkeresetet szem előtt tartó dolgozók érkeznek.

Hasonlóan rossz a helyzet például az idősgondozásban is. Az intézményekbe való bejutás nagyon nehéz és rendkívül költséges, gyakran még a hozzátartozóknak is plusz terhet jelent. Az ellátási színvonal tartása ezen a területen nagyon nehéz, a testileg és lelkileg egyaránt nagyon fárasztó munkát egyre kevesebben akarják elvégezni és nyilván mondani se kell, hogy innen is sokan menekülnek inkább, ezzel tovább terhelve a maradókat. Nem véletlen, hogy egyre több “rémtörténetet” hallani balesetekről, halálesetekről hozzátartozók részéről. Ezek többsége a felügyelet hiányára vezethető vissza.

A fentiekhez hasonló állapotok jellemzőek az egészségügyre is. Szakszemélyzet hiánya miatt végtelen várólisták, hazamenésre és az egészségügyi probléma elhanyagolására ösztönző sürgősségi osztályok. Ráadásul bizonyos területeken már olyan szintű a leépülés, hogy az egészségügyben kezelendő probléma egyszerűen átkerült a hajléktalanellátásba. Konkrétan a pszichiátriai betegek azok, akik már szinte semmiféle intézményi segítségre nem számíthatnak, így a betegek többsége az elmúlt másfél évtizedben beáramlott a hajléktalanellátásba, ahol aztán sokan közülük aktív szerhasználók, gyógyszerfüggők és-vagy alkoholisták lettek. A családi háttér nélkül levő vagy maradó pszichiátriai betegek mindezen okok miatt teljesen reménytelen helyzetben vannak, holott többségük jobb szakmai felügyelet mellett társadalmunk hasznos tagjai lehetnének.

Végeztül csak pár szó olyan fontos közszolgáltatási területekről mint a rendőrök vagy tűzoltók világa. Természetesen nagy a baj ezeken a területeken is. Észszerütlen működési mechanizmusok, alacsony bérezés miatt a mai dolgozói állomány extrém terhelés mellett dolgozik. A rendőrök esetben ehhez még hozzájön a déli határzárhoz való levezénylés, ami komoly terhet jelent az érintett családok számára. A tűzoltóknál egyre komolyabb probléma a szakszemélyzet hiánya és a bejövő új kollégák fizikai alkalmatlansága. Ne feledjük itt talán mindennél fontosabb a jó erőnlét, ami a fiatalabb generációk esetében ma gyakori probléma. A szakszemélyzet hiánya csak a meglévő dolgozók “túlóráztatásával” ellensúlyozható, ami gyorsabb fáradáshoz, a rekreációs időszakok eltűnéséhez és közvetlenül munkavégzési hibákhoz vezethet. Mindez jellemzően megvan a vasúti dolgozóknál is, amit jól mutat az, hogy ma már a járatok késése mindennapos jelenséggé vált. Mindezt csak megfejeli az eszközpark és az infrastruktúra elöregedése.

Összefoglalva elmondható, hogy Magyaroszágon a közszolgáltatások teljes palettája van mély válságban, nem úgy működik, ahogy működnie kellene. A kormányzat próbálkozik ugyan úrrá lenni az egyre kaotikusabb helyzeten, de ez egyre kevésbé sikerül. Mivel más lehetőség nem maradt, így a hangos sikerpropagandával kell beérjük.

Ha valódi megoldást keresünk, immár biztosan valami egészen más rendszernegoldást kell találni. A mostani oligarchikus-kapitalista rendszer képtelen arra, hogy a rossz gazdasági és szociális okokra visszavezethető helyzetet megváltoztassa. Magyarország népessége egy emberöltő alatt majd tiz százalékkal csökkent, a munkaképes lakosság jelentős része szociális okokból emigrált és nyugati országokban él.

Nem volt koncepció a hazai roma közösségek sikeres társadalmi integrációjára. Azonban azt fontos megjegyezni, hogy ez a közösség mégis igen nagy arányban tűnt fel a modern munkásosztályban, gondoljunk csak arra, hogy az építőiparban vagy például a fővárosi taxizás világában milyen nagy arányban vannak jelen cigány honfitársaink.

A kormányzat jóléti intézkedései próbálják ellensúlyozni a negatív demográfiai viszonyokat, ami sajnos garantáltan nem fog működni. A felső-középosztálynak kedvező adópolitika csak egy-egy új gyermek vállalására ösztönöz vagy arra sem. Ma egy gyermekre egy család havi szinten simán el tud költeni 100 ezer forintot, amit bevállalni egyre kevesebben tudnak.

Számtalan olyan terület van, melyet górcső alá véve beláthatjuk, hogy nagyon nagy a baj Magyarországon, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy csúnya zsákutcába kerültünk, ahonnan már nincs kiút. Magyarország nem lesz, hanem volt