Egy hete tipródom azon, miként adjak hangot a döbbenetnek, ami akkor tört rám, amikor megpillantottam az Index augusztus 25-ei címlapján a Sandor Fegyirrel, az Ukrajna budapesti nagykövetével készült interjúból főcímként kiemelt mondatot:

„Ki akarjuk irtani a patkányokat az otthonunkból”

Történt mindez az Ukrajna függetlenségének 34. évfordulója alkalmából tartott ünnepséghez kapcsolódva Budapesten, a VII. kerületben, az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tárban, ahol – miként a tudósításban olvasható – „Polgármesterek, kerületi vezetők, helyiek és Magyarországon élő ukránok gyűltek össze vasárnap délután a Csányi utca 5. szám alatt”. A tudósító név szerint is megnevezte Keszthelyi Dorottya fővárosi DK-s képviselőt, Kovács Gergely, Kiss László és Cserdiné Németh Angéla polgármestert, valamint Szücs Balázs alpolgármestert, illetve a beszédet is mondott Niedermüller Péter erzsébetvárosi polgármestert.

Ha még emlékszik valaki, arról a Niedermüller Péterről van szó, aki 2020 januárjában, az ATV egyik beszélgetőműsorában, sokak szerint rasszista kijelentést tett, amikor „rémisztő képződménynek nevezte a fehér, keresztény, heteroszexuális embereket”. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom azonnal kihasználta a helyzetet és a kuruc.infon keresztül, orbitális csúsztatással visszájára fordította az esetet:

»Nem gondoltuk volna, hogy a patkány évében, már januárban ellepik a médiát a patkányszerű, „rémisztő képződmények”. Mivel exomorfológiai és minőségbeli hasonlóságot véltünk felfedezni a megengedhetetlen nyilatkozatot tevő Niedermüller Péter és a szóban forgó kártevő rágcsáló között, ezért úgy gondoltuk, hogy meglepjük egy ajándékkal a hivatalában: döglött patkányt vittünk neki, jelezvén, hogy ez az ő és elvtársainak a létrendi szintje.«

Volt ennek előzménye. Nem egészen egy évvel azelőtt, 2019 áprilisában az MSZP egyik akkori képviselője, Bangóné Borbély Ildikó azt mondta a parlamentben: „sok a patkány Magyarországon. Ha már a patkánytéma felhozódott itt Budapesten. És nem csak Budapesten. (…) Mindenki úgy gondolja, ahogy akarja. Ezért meg kellene állítani, a patkányinváziót is, mert nagyon sok kárt tudnak okozni Magyarországon és okoztak is az elmúlt időszakban”. Erre reagálva írta Balavány György újságíró: „A politikus a választópolgárokról csak megbecsüléssel beszélhet, nincs más opció. Még egy kis lesajnálás vagy lehülyézés sem fér bele. Dehumanizálás végképp nem, patkányozás meg aztán szóba sem jöhet”. Tamás Gáspár Miklós filozófus szintén leszögezte: „Ha embertársaink egy részét a mieinktől eltérő politikai nézeteik miatt kiirtandó parazitákhoz hasonlítjuk, igen közel kerülünk a náci/fasiszta észjáráshoz”.

A zsidókra vonatkoztatott patkányozás a régmúltba, a középkori Európába nyúlik vissza. A társadalomból kirekesztésüket, az életben maradásuk feltételeinek a kegyetlenségig való szűkítését, az ellenük zajló hajtóvadászatokat, pogromokat kártevő voltukkal igazolták, őket téve bűnbakká a felsőbbség által kezelhetetlen járványokért, természeti csapások következtében kialakult éhínségekért, gazdasági válságokért. Mint Balavány összefoglalta: a patkány hasonlat arra épül, hogy ez egy olyan undorító, gyorsan szaporodó kártevő, amit irtani kell, mert az elszaporodása nagyon veszélyes,

A patkányozás „a XIX. századtól az antiszemiták közti kód, később így használta Tormay Cécile, aki patkánylázadásnak hívta az úgynevezett őszirózsás forradalmat, és így Szabó Dezső, és így Wass Albert, aki a Patkányok honfoglalása – tanulságos mese fiatal magyaroknak című, didaktikusan ostoba művében antiszemita uszításként alkalmazta a patkányparabolát. A náci Németország legádázabb propagandafilmje – nem a sokat emlegetett a Jud Süß, hanem az 1940-es Az örök zsidó (Der ewige Jude) – pont egy patkányinvázió képével kezdődik. De elég öt perc kurucinfó, hogy az ember lássa: a toposz máig él és virul, pont ezzel a tartalommal”.

Természetesen, nem azt állítom, hogy Niedermüller Péter és a társaságában megjelent ellenzéki politikusoknak – a magukat általában baloldaliként definiáló, valójában az ember és ember közötti egyenlőtlenséget a kizsákmányolók és kizsákmányoltak felosztással sorsszerűként való elfogadás alapján neoliberális nézeteket valló, jobboldali figuráknak – abból kiindulva kellett volna távol tartaniuk magukat az ünnepségtől, hogy Ukrajna budapesti nagykövete, Sandor Fegyir esetleg patkányozni fog. Csakhogy azt követően sem reagáltak. Talán a politikusi kétkulacsosság miatt nem, ami persze, nem mentség. De hogy az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár is annyiban hagyta ezt a dolgot – legalábbis én nem találtam erre vonatkozó közlést internetes oldalukon – az a történelmi előzmények tükrében aligha védhető.

Ha már az Index munkatársa elmulasztotta feltenni a kérdést, hogy „Nagykövet úr, tessék mondani, kikre gondol, amikor patkányok kiirtásáról beszél?”, a zsidósággal foglalkozó intézmény vezetőinek fel kellett volna vetni ezt!  Mindeközben, természetesen, nem is kérdés ez azok számára, akik figyelemmel kísérik az Ukrajnában történteket legalább a 2000-es évek elejétől. Ekkortól, az ukranizálás jegyében, egyre erősödtek az 1991-es népszavazás, majd az ennek nyomán életbe lépett alaptörvény, illetve alkotmány alapján autonómiát, katonai tömböktől független semlegességet követelő nemzetiségek, köztük is elsősorban a sok milliós, nagyrészt összefüggő területeken élő oroszok elleni akciók.

A Soros-alapítvány támogatásával működtetett médiumok, az úgynevezett civil szervezetek és bizonyos, nyugatos értelmiségiek révén 2013 végére csúcsra járt az oroszok elleni uszítás – miként arról részletek olvashatók az Eszmélet folyóirat 2022-es, 133. számában. Ennek ellenére a 2013 végén, Kijevben, a Majdan téren, a Washington céljainak megfelelően egyre brutálisabbá váló megmozdulás-sorozat esetleges zsidóellenes fordulatának lehetőségével számolni kellett. Azzal együtt, hogy Ukrajnában ekkor már nem voltak elegen a zsidóellenség tömegessé tételéhez. A Szovjetunió szétesését követően, 1990 és 2006 között csak Izraelbe 1,6 millióan vándoroltak ki a korábbi tagköztársaságokból. Ezen belül Ukrajnából, becslések szerint, százezren. Demográfusok szerint ma mindössze 43–44 ezerre tehető az Ukrajnában élő zsidók száma. Ám, mint mondani szokás, az antiszemitizmushoz nem kellenek zsidók. Mégsem ártott az óvatosság, hiszen 

a kijevi Függetlenség téren, a Majdanon heteken át katonai táborszerű körülmények között állomásoztatták azoknak a szabadcsapatoknak a tagjait, akik a II. világháború alatt a náci német hadsereget támogató, tíz- és tízezreket, zsidó, lengyel, belorusz és orosz civileket kegyetlenül elpusztító ukrán baderista-fasiszták eszméi hatották át, illetve hatják át követőiket mindmáig.

Nem véletlen tehát, hogy épp a jelzett időszakban, 2014. február 3-án a Nácizmus nélküli világ elnevezésű nemzetközi jogvédő szervezet égisze alatt rendeztek konferenciát Ukrajna fővárosában. A tanácskozáson a világ különböző országaiból érkezett antifasiszta közösségek képviselői, ukrán politikusok, külföldi szakértők és újságírók vettek részt. Talán ennek is volt szerepe abban, hogy 2014 elején viszonylag ritkák voltak a zsidóellenes atrocitások az országban. Már csak azért sem, mert az úgymond „faji” rasszizmus helyébe léptették a kulturális rasszizmust. Mindenekelőtt az oroszellenességet, s annak csúcspontján az odesszai szakszervezeti székház felgyújtását, s az oda menekültek élve elégetését 2014. május 2-án. Ezzel párhuzamosan megkezdődött, majd nyolc éven át, egészen az orosz hadsereg 2022-es támadásáig, sőt azon is túl, tartott

a Donyec-medence orosz lakossága elleni, a Kijevben hivatalosan is büntető műveletnek nevezett rablás, fosztogatás és gyilkolás.

Ez eleinte, az ukrán hadsereg bevetéséig, az államcsínyben vezető szerepet játszott banderista-fasisztákból szervezett milícia, a horogkeresztre erősen emlékeztető jelkép alatt harcoló Azov zászlóaljhoz volt köthető. Utóda a mai Nemzeti Gárda részeként működtetett Különleges Műveleti Különítmény. A szélsőséges ukrán nacionalizmusból, a banderizmusból, nem utolsó sorban a nácizmusból építkező Azov-szellemiség a mai Ukrajna ideológiai alapja. Olyannyira, hogy az ukrán fegyveres erők korábbi főparancsnoka, a Zelenszkijjel konfliktusba került, s ezért londoni nagykövetté kinevezett, a később cáfolt hír szerint a lehetséges ukrajnai elnökválasztásra kampánystábot alakított Valerij Zaluzsnij a neki feltett riporteri kérdésre, hogy milyen ideológiát követ, azt válaszolta: az Azov-szellemiséget.

Ennyit arról, hogy e viszonyokból bőven következhet és következik is a patkányozás. Azoknak az oroszoknak – megbélyegző kifejezéssel: „moszkálok”-nak, s az ott ennél is megbecstelenítőbbnek tekintett „szemétlapátok”-nak („szovok”-oknak) – az üldözése, akik nem hajlandók lemondani orosz identitásukról, vallási közösségükről, s elfogadni az ukrán náció felsőbbrendűségét. Ehhez képest történt, ami történt Budapesten, a Zsidó Történeti Tárban, és sok más helyen is történik, ahol olyanok határozzák meg az ukrajnai helyzettel kapcsolatos alaphangot, akiknek vagy nincs fogalmuk a több évtizedre visszanyúló folyamatokról, vagy ellenkezőleg, nagyon is tisztában vannak a helyzettel, de egyéni, családi sérelmeik, egzisztenciális érdekeik, nemzetközi kapcsolatrendszerük miatt szégyenteljes szerepet játszanak, amikor úgy nyilatkoznak, miként Niedermüller Péter is beszélt a Ukrajna függetlenségi ünnepségén. Többek között azt mondta:

(1) Oroszország nem egyszerűen területet akar elfoglalni, hanem „megkérdőjelezi az ukrán történelmet, megkérdőjelezi az ukrán kultúrát, és úgy tesz, mintha Ukrajna nem töltene be évszázadok óta fontos szerepet Európa történelmében”.
       Ehhez képest a valóság az, hogy Oroszország ma is ápolja az ukrán kultúrát többek között számos ukrán nemzetiségű, kiváló művészen keresztül. A nevekből ítélve az oroszországi vezető politikusok, gazdasági tényezők, katonai vezetők között is bőven találni ukrajnai gyökerű potentátot, ugyanúgy, amiként – ruszofóbia ide vagy oda – Ukrajnában ugyanezen posztokon orosz nemzetiségűt. Ezzel együtt, Ukrajna leginkább földrajzi fogalom volt a hivatkozott évszázadokban – mint az elnevezésből is kiviláglik: Oroszország, illetve Lengyelország széle. Leszámítva egy-két rövid ideig tartó, szélsőségesen nacionalista próbálkozást, a bolsevikok döntése alapján államkezdeményként 1922 óta létezik, főleg Oroszországból jelentős területek hozzárajzolásával. A Szovjetunió szétesésével vált önállóvá.
         Viszont az önállóvá váláskor építhetett a Szovjetunión belül addig teljes egészében kialakult államhatalmi és képviseleti szervezetek, továbbá a saját működési rendből és költségvetésből, nem utolsó sorban a Moszkvának köszönhető ENSZ-tagságból eredő lehetőségekre. Igaz, a Kreml számára elfogadható, a fentebb említett 1991-es népszavazást követően rögzített, ma elhallgatott, sőt a Nyugat által instruált Kijev által idővel felrúgott biztonsági, semlegességi és a nemzetiségeknek autonómiát biztosító feltételek mellett. Végre egyszer meg kellene mindezt emészteniük mindazoknak, akik a történelmet 2022. február 24-étől számítják!

(2) „Az Európai Unió már megértette, hogy nem szabad hagyni az autoriter hatalmaknak, hogy győzzenek” – jelentette ki a VII. kerületi polgármester, s azt ecsetelte: „Ukrajna történetében az elmúlt három évtized nagyon nehéz időszak volt, ennek az országnak a népe hihetetlen erőfeszítéseket tett szabadsága, és a demokrácia érdekében.”
        Ehhez képest, ha volt oligarchikus kapitalizmus, ha volt olyan ország az elmúlt évtizedekben, Európában, ahol az egymással szemben álló külföldi hatalmakhoz is kapcsolódó, a háttérben seftelő milliárdosok alakították a politikát, emeltek fel és buktattak, sőt gyilkoltattak meg politikusokat, újságírókat, társadalomtudósokat, akkor az Ukrajna volt. Hogy a népre bíztak volna ott bármit is, azt aligha gondolhatja komolyan bárki, aki ismeri a fentebb hivatkozott népszavazási eredmény több szakaszban zajlott lenullázásának folyamatát, vagy  például Victoria Nulandnak, az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekben illetékes államtitkár-helyettesének az USA Ukrajna Alapítvány 2013. december 13-án, Washingtonban megrendezett konferenciáján elhangzott kijelentését arról, hogy az Obama-kormány 5 milliárd dollárt különített el Ukrajna demokratizálására és demokratikus intézményeinek fejlesztésére.
       Magyarán: Washington államcsínyt finanszírozott 2014. február 22-én, s azon nyomban, többek között amerikai állampolgárból álló, bábkormányt állított fel. (A kétkedők végre nézzenek utána ennek is az internet nyugati platformjain! Akkor számukra is kiderül, hogy a puccs előtti napon, 2014. február 21-én valamennyi ukrajnai parlamenti párt aláírta, a német, a francia, a lengyel kormány ellenjegyezte az ország demokratizálását célként megjelölő megállapodást. Ezt tette semmissé a Washington által egy napra rá szervezett kijevi államcsíny.) Nem mellesleg, Nuland, illetve az akkor még alelnök Joe Biden a helyszínen is részt vett a kijevi események alakításában, amiről videófelvételek, híradások tömege tanúskodik.

(3) A televíziók műsorában naponta látjuk, hogy Oroszország civil létesítményeket támad Ukrajnában – mondta Niedermüller. – Vajon miért bombáznak lakóépületeket, iskolákat, kórházakat, múzeumokat, színházakat? – tette fel a kérdést, s mindjárt válaszolva is, megismételte, hogy szerinte Moszkva megkérdőjelezi Ukrajna nemzeti létét.
        Mint fentebb jeleztem: ezt a megkérdőjelezést semmi nem támasztja alá. Amit a Kreml szavakban támad, az a nyolc éven át népirtással párosult, vad oroszellenességre építő banderista-fasizmus feltámasztása. Az pedig, hogy melyik fél mit és miért bombáz, nem lehet megállapítani a híradók tudósításaiból. Például azért nem, mert nem tudjuk, hogy a civil létesítményekben és alattuk mit rejtettek el. (A BILD riportere épp a napokban mutatott be Ukrajnában, egy sokemeletes ház pincéjében egy német cég által működtetett drón-összeszerelő üzemet. Mint ahogy eléggé nyilvánvaló, hogy az amerikai vállalatnak az orosz hadsereg által megsemmisített munkácsi gyárában sem csak kávéfőző-gépeket készítettek.)
        Végre azt is be kellene ismerni, hogy a nyugati, s benne a magyar média éveken át egyszerűen nem vett tudomást arról, hogy a Donyec-medencében, az oroszok között milyen pusztítást végeztek az említett ukrajnai fegyveres erők. Mint ahogy médiumaink gyakorlatilag nem mutatták be, hogy az Oroszország kurszki régiójába betört ukrán hadsereg milyen fékeveszetten rombolt le minden egyes épületet, s miként támadta és támadja többek között a kurszki atomerőművet. A valóságoshoz képest ma is elenyésző a híradás az oroszországi lakóházakat, közműveket, vasúti szerelvényeket stb. naponta erő ukrajnai drón-, robotrepülő- és rakétatámadásokról, amelyek mögött a NATO hadigépezetéé az irányító szerep.
       A háborúról pedig álljon itt először egy megjegyzés az említett Henry Kissingertől. A 2013. február 3-ai, kijevi konferencia után a diplomata a következőt nyilatkozta az Obama-kormány készülődésével kapcsolatban a CNN amerikai hírtelevízióban: „Amerikának nem érdeke, hogy a ’megszállt erőd’ helyzetébe sodorja az oroszokat, hogy azok kénytelenek legyenek megmutatni, mire képesek.”
        Hadd idézzem fel a Nácizmus nélküli világ elnevezésű nemzetközi jogvédő szervezet kijevi konferenciáján szintén részt vett finn Johan Bekman társadalomtudós szavait is! Ő a konferenciát megelőzően több napon keresztül tanulmányozta a kijevi főtér, a Majdan világát, s kijelentette a Soros-alapítvány által támogatott, kifejezetten Oroszország, sőt oroszellenes Ukrainszka Pravdanak: „Nincs itt semmilyen Euromajdan. Ez – dollármajdan, amit a nyugati különleges szolgálatok finanszíroznak. Olyan szervezetek, amelyek az Európai Unió, az USA és a NATO jelentős támogatását élvezik. Mindaz, ami itt történik, kísérlet arra, hogy akadályozza az orosz-ukrán kapcsolatokat és Ukrajna euroázsiai szervezeti integrálását. Az eseményeknek nem békés jellegük van – magának Ukrajnának nagy erővel történő banderizálása, azaz ukránfasizálása folyik; Kijev központjában az utcák és az épületek fasiszta megszállása zajlik. (…) Amerika geopolitikája már jó ideje Oroszország ellenes. Egyes amerikai elemzők szerint Európa közepén szükség van ilyen megmozdulások szervezésére, minthogy ily módon ellenőrzés alatt lehet tartani Oroszországot.”

Ami ebből következik: ismét ragoznom kellene, amit a Bekiáltás blogban már annyiszor megtettem, hogy az Ukrajna területén, az ukrajnaiak – akik közül nagy tömegek nem ukránok – vére és nyomorúsága árán kirobbantott, a nyugati fegyvergyártás békeszólamokkal körített felfuttatása közben Európát miért viszik bele egyre inkább az egyelőre beláthatatlan ideig tartó háborúba. Aztán újból rá kellene mutatnom arra, hogy a képzetlen, műveletlen, tájékozatlan, ezer felé lekötelezett politikusaink nem értik, vagy nem akarják érteni a tőkének a természetéből fakadó szerepét ebben a véres tragédiában.

De mit tehet az ember a tőkeérdeket szolgáló világmédia-rendszer ellenében? Legfeljebb megírja az 1366-ik Bekiáltást. Egyébként pedig kénytelen tudomásul venni, hogy a háborúk és a kapitalizmus összefüggéseinek felismerése meghaladja a regnáló politikusok, a társadalomkutatók és szakértők, az újságírók, általában véve a közvélemény befolyásolásában meghatározó szerepet játszók felkészültségét, képességeit. Esetleg nem is erről van szó, „csupán” a már említett pillanatnyi magánérdekről, netán önáltatásról, vagy lustaságról, a végső soron a tőketulajdonosok által mozgatott médiavezérekkel, általában a munkáltatókkal való konfliktus felvállalásának hiányáról.

Ami ezen túlvan, az viszont nagyon személyes. Az a szégyen idővel mindannyiunkra ráég, ahogy Budapest ilyen-olyan vezetői, no meg az Index hivatkozott írásában szereplő két zsidó kötődésű szervezet – az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár és az Erzsébetvárosi Zsidó Örökségért Alapítvány azzal a Fegyir Sándor őrmesterrel társalog az európai értékekről, az autoriter hatalmak legyőzéséről, akinek kormánya

úgy támasztotta fel Ukrajnában a banderista-fasiszta eszmeiséget a jelszavaival, a jelképeivel, a pogromokban élenjárók szobrainak felállításával, róluk utcák, terek elnevezésével, mintha másutt a német nácik, a magyar nyilasok, a horvát usztasák, a baltikumi erdei emberek örökségét ápolnák. Egyébként egyre inkább ápolják is…

Hogy az olvasó még inkább értse, mire utalok, álljon itt néhány további részlet Sandor Fegyir nyilatkozatából, aki úgymond nemzeti viseletként hordja azt a keki színű pólót, amelyen egy sötét szemüveges, rohamsisakos zsoldos egyik kezében gépfegyvert, a másikban kőtáblát (?) tart. Az ábrán alul koponya, fölül felirat: „Vérrel írt törvények”. Ám legyen, ha a budapesti erzsébetvárosiaknak, illetve egy részüknek ez kell, de azért jobb, ha tudják, hogy milyen szöveg társul mindehhez az Index tolmácsolásában:

Ez a leggyalázatosabb náci-fasiszta beszéd, bárki mondja is. Ha elítéltem Orbán Viktor 2015. március 15-ei beszédének poloskázós kitételét, és ezt tettem, akkor a patkányozók, s az ehhez asszisztálók sem lehetnek kivételek. Ráadásul a pozíciójától megrészegült őrmester-nagykövet azt is elbeszélte az újságírónak, hogy a közelmúltban a Csányi5 (vagyis az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár – KDL) vendége volt egy holokausztról szóló könyvbemutatón. Ott merült fel egy olyan ötlet, amelynek hamarosan, november 21-én folytatása lesz Ukrajna parlamentjében. Beterjesztik ugyanis azt a törvényjavaslatot, hogy a „malenykij robot” szovjet gyakorlatát – tehát azt, hogy a II. világháború után a megszállt országokból összességében milliókat hurcoltak kényszermunkára –, az ukrán törvényhozás nyilvánítsa népirtásnak.

Hát kedves Történeti Tárosok! Mielőtt a veletek egy húron pendülő politikusaitokkal együtt nagyon belelkesednétek ettől az ötlettől, azt javaslom, nézzetek utána, mi az a kérdés, amiben a mai lengyel politikusi réteg pártoktól függetlenül egyetért. Megmondom: a lengyelek több mint százezerre teszik azoknak a számát – csak a lengyel civil lakosságét, akiket a banderista-fasiszták bestiálisan legyilkoltak. Ezzel szemben a mai kijevi hatalom, amely 2014 óta a banderisták eszmevilágára építve ukranizál, legföljebb húszezres számot fogad el – mintha nem lenne sok egy is. Hogy a 2014–2022 közötti donyeci népirtásról ne is beszéljek…

Azt szeretném ezzel jelezni, hogy az éremnek két oldala van. A II. világháború utolsó évétől, a Japán ellen még hónapokon át folytatódott háború körülményei miatt is, vitathatatlanul szörnyű módon végrehajtott kényszermunkáltatásnak szintén van más olvasata. Hiszen a hitleri náci hadsereg a szövetségeseivel együtt teljesen kirabolta, elpusztította a Szovjetuniónak a Leningrádtól Moszkván át Sztálingrádig húzódó térségét, benne az orosz, a belorusz, az ukrán föderáció területét, ahol alig maradt ember, mert

13 millió civilt mészároltak le az európai szellemiség nagyobb dicsőségére a németek, illetve a bolgár, olasz, román és számunkra is tragikus módon, a magyar szövetségeseik, az európai kontinens lényegében teljes iparára támaszkodva.

Hozzá kell ehhez számolni a 14 millió elesett, mozgósított szovjet katonát, valójában, eredetileg szintén civilt. Nem utolsó sorban azt, hogy korábban szovjet hadifoglyok millióit rabszolgaként dolgoztatták halálra a náci birodalomban. A megszállt szovjet területekről szolgálólánynak elvitt 400–500 ezernyi fiatal lány fele sem tért vissza háború után, mert a német családanyák és családapák kénye-kedvének kitéve életüket veszítették. A felperzselt országrészben nem maradt gép, igavonó állat, ép épület, hiszen ezek, továbbá a kutatási dokumentumok, a műkincsek, az ásványok, a faanyag, a vágóállatok, a mezőgazdasági termények, sőt a híres csernozjom, a németországi talajjavításra tízezer vagon számra elszállított fekete föld elhurcolására, vagyis mindenre, ami mozdítható volt, több mint száz céget hozott létre a hitleri III. Birodalom, amelyek aztán német precizitással tették a dolgukat.

A kényszermunkáltatás részben a helyreállítást, illetve a Távol-Keleten tovább zajló háború szükségleteit szolgálta. A Szovjetunió európai területein, s persze másutt is, igencsak megcsappant a munkáskéz. Az életben maradtaknak alig jutott élelem, gyógyszer, ruházat. Évekkel ezelőtt magam hallottam egy volt kényszermunkást egy dokumentumfilmben arról beszélni, hogy a Harkov melletti munkatáboruk őrsége az oda betörni akaróktól védte őket, mert a kintieknek még annyi ennivalójuk sem volt, mint amennyit ők kaptak, mert a parancsnok az életével felelt az ilyen-olyan élelmezésükért.

Amikor a malenkij robot jogi alapjai után kutattam az interneten, a mesterséges intelligencia minden további nélkül megjelölte magyarul is, hogy a malenkij robot (helyes orosz ragozási formája szerint: malenkaja rabota) „a győztes Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetőinek, az 1945-ös Potsdami Egyezményben rögzített közös döntésének következménye volt, ami a jóvátétel részeként

lehetővé tette a háború után a tengelyhatalmakból elhurcolt, hadifogságba esett vagy a háborúban a Szovjetunió ellen dolgozó személyek munkára kényszerítését”.

Több mint különös, hogy később, amikor pontosítani szerettem volna az előző nap az interneten olvasott információt, miszerint a tengelyhatalmak országaiból körülbelül 4 millió, ezen belül Magyarországról kétszázezer személyt, közülük igen sokat a mai Ukrajna területén végzett munkára hurcoltak el, a válasz az volt: „Nem áll rendelkezésre AI-alapú áttekintés ehhez a kereséshez”. Ennyit a szép új világról? Viszont az oroszul feltett kérdésemre minden további nélkül, bár igen lakonikusan válaszolt az AI. Eszerint a Potsdami Egyezmény »XIII, cikkelye „legalizálta a német (illetve német származású – KDL) lakosság deportálását” Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról, ami befolyásolta a német lakosság helyzetét a Szovjetunióban. (…) Célja az ország újjáépítése és a szocializmus építése, valamint a Szovjetunió pozíciójának megerősítése volt a bipoláris világban.«

Én ebben nem tudok igazságot tenni. Közben azért érzékelem, hogy még a történészi munkák nagy része is egyoldalúan, az előzmények mellőzésével, érzelmi alapon közelít a témához. Akár a Sandor Fegyirhez hasonló politikusok, álljanak azok bármelyik oldalon. Ám a múlttal kapcsolatos, a politikával, az ideológiával, az indokolt egyéni sérelmekkel átszőtt indulatok még a gyászmunkát sem igazán segítik elő, viszont újabb, mai konfliktusok melegágyaivá válhatnak. Ezek között az egyik annak tudatosításának a hiánya, hogy Magyarország értelmetlen ellenállása 1944 ősze és 1945 tavasza között nem csak irdatlan pusztítással járt az amerikai és az angol bombázások miatt, de a nagy csatákban és a kisebb ütközetekben 100–130 ezernyi szovjet katona – vagyis orosz, ukrán, belorusz, tatár, kazah stb. – is elesett.  

A szovjet halottak közül körülbelül 80 ezren Budapest ostromában vesztették életüket, s további 200 ezer fölött volt a fővárosunkban megsebesültek száma. Hogy mást ne mondjak, nélkülük a nyilasok itt is befejezték volna azt a gyilkolást, aminek a vidéki magyar zsidóság csaknem teljes egészében áldozata lett. Az akkor Budapesten harcoló szovjetemberek, akiket egy kalap alá véve becsmérlően oroszokként, sőt ruszkikként emlegetnek sokan – ideírom ezt, még ha demagógiával vádolnak is érte, sőt átkokat vonok a fejemre miatta –, az életükkel fizettek azért, hogy azok a zsidó származásúak is megszülethessenek, akik ma az antiszemitizmus helyébe léptetik a ruszofóbiát. 

Nyolcvan év elteltével tisztességesen, tehát nem egyoldalúan kellene szembenézni a történtekkel, jóllehet ennek épp az ellenkezője zajlik. Elszántan folyik a történelem átírása, aminek hovatovább az a sugallata, hogy nem Németország és szövetségesei voltak a támadók, hanem ők védték az igaz ügyet a szovjet–zsidó–bolsevik gazemberek által vezetett ázsiai horda ellen. Tessék csak benézni egy-egy nagyobb könyvesboltba, ahol tucatjával állnak azok a kötetek, amelyek szerzői azt adják elő, milyen zseniálisak voltak, milyen hőstetteket hajtottak végre a hitleri Wehrmacht tábornokai, tisztjei és katonái az oroszok (sic!) elleni küzdelemben. Mint egy helyen olvastam, az általános agymosás sikerére jellemző, hogy a japán fiatalok jelentékeny hányada szerint nem az Amerikai Egyesült Államok, hanem Oroszország (sic!) dobott atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Ez is arra kellene figyelmeztessen: nem biztos, hogy jó az, ha Ukrajna ügyében az ottani autoriter-fasisztoid rendszert Budapesten képviselő nagykövet szavára megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként tekint bárki… #

Kabai Domokos Lajos