1919 júliusában történt. A jobboldali magyar tisztek elárulták a Vörös Hadsereg támadási tervét, szétverték a frontot.
- Emberek, ki merre lát! Ha csoportban találnak, végünk. Húzódjatok a Tiszának...
Ketten maradtak a túrkevei tanyákon, Pressol Mihály 24 éves kassai munkás és rokona, Simkó Gyula 19 éves péksegéd. Civilben bújtak meg a Bíró-Tóth tanyán.
Aztán jöttek a román királyi katonák. „Bolsevik... puska... puff...” A kapitány elé vezették őket. Az szíjkorbáccsal vallatta foglyait, nem sokat teketóriázott. Végezzétek ki!
Zsebkendőt adtak nekik. Széttépték. Fiatalok voltak, bátrak. Ha már meg kell halni, hadd lássa az ellenség, a vöröskatona büszkén hal meg. A dűlőúton kiállt a fasorból egy nagy akác. Egyiküket az egyik oldalára, másikukat a másikra kötözték. Lóhátról adták a sortüzet. Tizenkét lovaskatona, öt sortűz dördült. Aztán csend lett.
Délután a szemközti tanyából kijött a béres, ásóval. Csak egy halottat talált, az árokban földelte el. Kis fejfát is állított: Pressol Mihály, kassai születésű.
Aztán a fakereszt elkorhadt, a kis sírt benőtte a fű. Most a Csorbai Állami Gazdaság búzatáblája ring ott. Halottas táblának nevezi a nép. De már senki, a gazdaság vezetői se tudták, miért.
A napokban váratlanul megrendítő pillanatok játszódtak itt le. Úgy kezdődött, hogy a szociális otthonból telefonáltak a túrkevei városi pártbizottságra. Ott járt náluk egy idős csehszlovák házaspár. A férfi azt mondta Gyuri bácsinak, a kerti munkásnak, itt ápolták őt tizenkilencben. Meg hogy valahol, kinn a Kálmán-tanyánál agyonlőtték akkor a nagybátyját. Szeretné megkeresni a sírt, virágot vinni rá.
A város vezetői azonnal megkeresték az öregeket. S a 68 esztendős megtört, ősz Simkó Gyula lassan, akadozva mondta el emlékeit,
Intézzen el, doktor úr!
...Azon a júliusi délelőttön arra eszmélt, legyek lepik. Megmozdult, csodálkozott. Él, vagy a halál után is képes még gondolkozni az ember? Szólt: Miska! Csend, aztán hörgés. Kínkeservesen kiszabadult a kötélből. Szemközt egy tanya látszott. Arra mászott a kukoricásban. Vizes földet kapart a körmével, azt rakta a halántékára, aztán összeesett. Az istállóban, a priccsen ébredt. Sebeire rongyokat tettek. Hét seb, köztük tüdőlövés is.
- A fánál... Vöröskatona... Hozzák be. Senki sem mozdult. Meg voltak félemlítve. Agyonlövéssel fenyegették őket, ha a vöröskatonáknak segítenek. Csak este jött be egy béres az istállóba. Ásóval, temetésre készült.
- Élsz még, öcsém?
Csak a lábát tudta mozdítani. Reggel befogták a két ökröt, szalmát tettek a szekérderékba. A dűlőúton a rázkódástól felszakadtak a sebek, vérzett. Vasárnap volt, a templomból jött ki a nép, mikorra beértek a kórházzá változott szegényház elé. Sokan szidták, sokan sajnálták. Az orvos, dr. Nagy Sándor rárivallt:
- Tudja, mit csináltak énvelem a vörösök? Elvitték a cselédemet, a feleségem maga mosott, főzött.
- Akkor intézzen el egy injekcióval, doktor úr!
Hát azért azt mégse. Decemberig ott maradhatott a szegényházban Simkó Gyula. Utána Kmetz István péknél húzta meg magát. Februárban kalandos úton szökött haza Csehszlovákiába. De még évtizedek múlva is, ha nagy véletlenül a rádióban meghallotta Túrkeve nevét, görcsösen összerázkódott. A felesége mondta neki:
- Apa, ha majd nyugdíjba leszel, összegyűjtünk egy kis pénzt. Szeretnék én is elmenni arra a Túrkevére.
Virágok a síron
Szerényen jöttek, turistaútlevéllel. És fél évszázad után megrázóan elevenedett meg a történelem a túrkevei határban, a csorbás laposon. A város vezetői kocsival vitték ki az öreget. De hol van a Kálmán-tanya? Nincs. Az itteniek emlékeztek még rá, hogy később Debreceni tanyának hívták. Megtalálták a helyét. A város kocsisa, a 70 esztendős Vitális Péter bácsi sokáig a Debreceniek cselédje volt.
- Kérem, mikor szántogattunk, mindig mondták a többiek: vigyázzunk már, le ne tapossuk a sírt. Hol volt az a sír? Teljesen megváltozott a környezet. De az emberi emlékezet sok mindent megőriz. Kromperger Gyuláné, Juliska néni marokszedő lány volt akkor a Debreceni-tanyán. Hallották a lövéseket. De be voltak zárva a tanyába, nem mehettek ki. Mikor délután arra jutottak, már csak a sírt találták. Búzavirágot tettek rá. Juliska néni tizenkét esztendeig volt arató a Debreceni-tanyán. Minden nyáron vittek mezei virágot a fiatal vöröskatona sírjára. De az idő benőtte a sírt. Talán itt, ezen a tájon lehetett. A fasorból egy korhadt aljú vén akácfa áll ki. Simkó Gyula odamegy.
- Ez volt! Ehhez kötöztek! A fa alatti gizgazban, a fű, a levelek, dudvák alatt tényleg magasabb az árok. Somogyi Lajos vezetésével kijött a városi tanács építőbrigádja. Ástak. Csak egy méternyire. Előkerült az egész csontváz.
- Mihály bátyám! Fejét lehajtva, meggörnyedten áll az öreg, ősz munkásember, a frissen bontott sír szélén. A környékből sokan sereglettek össze, némán áll mindenki. A huszonnégy éves, fiatal vöröskatonára emlékeznek.
Túrkeve kedves vendégei
Este Tóth Imre, a városi pártbizottság titkára odaáll a Simkó házaspár elé.
- Simkó elvtárs! Ha nem vennék rossznéven. Maguk már nem turisták többé. Hadd tiszteljük magukat Túrkeve vendégeiként. A három termelőszövetkezet, s a kisz gyorsan intézkedett. Fizették a szállást, az étkezést, ajándékok után szaladgáltak, költőpénzt adtak az öregeknek. A Vörös Csillag Tsz külön vendégségbe hívta őket. A város úttörői, KISZ-esei találkozóra jöttek össze, hogy meghallgassák a történetet. Dr. Nagy Károly, a tanácstitkár azt mondta Simkó bácsinak:
- Jövőre ünnepeljük a Tanácsköztársaság évfordulóját. Szeretettel meghívjuk magukat. Simkó Gyula szerényen annyit kért:
- Ott, annál az akácfánál jelöljék meg a bátyám emlékét. Megjelölik. Pressol Mihály fiatal vöröskatona földi maradványait díszsírhelyre viszik. Ez lesz az első díszsírhely Túrkevén. Jövőre avatják a Hősök ligetét. Itt tesznek majd minden évben fogadalmat a város KISZ-esei, úttörői, kisdobosai. És az ő dolguk lesz az emléksarok gondozása is. Mert a Hősök ligetében márványtábla hirdeti majd Pressol Mihály s a város más mártírjai emlékét.
Borzák Lajos
Forrás: Magyar Hírlap, 1968. július 27.
A cikk írása után elkészült Pressol Mihály hősi halált halt vöröskatona síremléke és Túrkevén utcát is neveztek el róla. Ma már ez az utca egyébként egy tiszteletre méltó helyi orvos nevét viseli. Pressol Mihály Túrkevén annyira nem méltó tiszteletre, mint egy helyi orvos. Őt csak éppen oda sodorta a sors, harcolni a románok elleni honvédő háborúban és életét adta ebben a küzdelemben. Talán azt se tudta hol volt éppen, amikor a román lovasok tüzeltek a kikötözött hadifogolyra. Túrkevén a lelkes lokálpatrióták talán még jogosan gondolhatják, hogy ez a 24 éves kassai fiatalember nyomába se ér a kiváló kardiológusnak, aki ráadásul még az egyik legjobb bridzsversenyző is volt míg élt. Talán igazuk is van, de talán pont azért is tart itt ez az ország, mert általában felénk így viszonyulnak a hősi halottakhoz.
Sajnos azt nem tudjuk, hogy áll-e Pressol Mihály síremléke, vagy már onnan is mennie kellett.
