Jönnek Budapestre ünnepelni a román “hazafiak”. Arra kívánnak emlékezni, hogy 1919 augusztus elején katonailag legyőzték a Magyarországi Tanácsköztársaságot.
Természetesen szó sincs arról, hogy itt valami román össznemzeti felvonulás lenne. Egy fasisztoid szélsőjobb alakulat hergeli magát és hazája erre fogékony kisebbségét. Igazából foglalkozni se kellene vele. Majd eljönnek, csinálnak pár izmozós szelfit, tesznek maguk elé egy molinót, hogy a Dnyesztertől a Tiszáig minden is román föld, függetlenül attól, hogy amott oroszok, emitt magyarok élnek. Aztán hazamennek.
Ha mégis foglalkozunk ezzel, akkor mindenekelőtt szögezzük le, hogy minden nemzetnek jogában áll megünnepelni katonai győzelmeit.
A román hadsereg 1919-ben egy politikai összeomlás miatt katonailag is összeomló Magyarország nagyobb részét megszállta. Fényes katonai győzelmet nem aratott, a magyar Vörös Hadsereg sikeresnek induló tiszántúli offenzívája után rendezett visszavonulás történt, azonban a Forradalmi Kormányzótanács lemondását a haderő bomlása követte. Az egyben maradt egységek rendezetten letették a fegyvert, kisebb csoportok gyalog próbáltak hazajutni, jellemzően a fővárosba. Sokan sikertelenül. Máig kerülnek elő jeltelen sírokból maradványok, egykori vöröskatonák, akiket brutálisan mészároltak le a “győztesek”.
A sors iróniája, hogy a magyar Vörös Hadsereg még az utolsó utáni pillanatban is képes volt megfuttatni a románokat. 1919. augusztus 1-én a visszaözönlő katonatársaikon keresztül indult rohamra Abonyból a Seidler Ernő vezette 53. vörösezred, internacionálét énekelve. Szolnokról ki is zavarták azt a román tábornokot, aki 1918 novemberéig az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ezredese volt Papp Dániel néven, majd Dănilă Papp néven hirtelen tábornok lett a román hadseregben. Ennek az ellentámadásnak köszönhetően az ő katonai pályafutása vereséggel ért véget.
A “győztesek” még napokkal a Forradalmi Kormányzótanács lemondása, a szervezett katonai ellenállás beszüntetése után is kaptak pofonokat. Isaszegnél például 1919. augusztus 3-án maroknyi vöröskatona állt szembe az előrenyomuló román lovassággal, akik nagy mészárlásra készültek, de balszerencséjükre befutott a csatatérre egy a főváros irányába hátráló páncélvonat és lett mészárlás, csak nem olyan, amilyenre a románok számítottak.
Szóval román győzelem volt, de katonai győzelem nem igazán. Persze így is lehet ünnepelni, akár a Kossuth téren is. Milyen szerencse, hogy ilyen jellegű ünneplésre mások még nem gondoltak. Például az oroszok, akik kétszer is jártak ezen a terén a 20. században fegyverrel a kézben. Ők egyik alkalommal sem aláztak meg minket, legyőzött ellenséget katonai díszpompával.
Ha már ünneplés, akkor felmerül a gondolat, hogy miért is csak ide jönnek ezek a román nacionalisták? Miért nem fognak kapát, gyökérkefét, locsolókannát és látogatják végig azokat a temetőket, ahol hősi halott román katonák vannak eltemetve? Többségük a második világháború idején esett el. Ők voltak azok, akik 1944 augusztusa után vérükkel mosták le nemzetükről a fasiszta gyalázatot. Ha valakikre hősként kellene emlékezzenek ma Romániában, akkor ezek a szovjetekkel szövetséges katonák lennének azok. Kultusza ott mégis Antonescu marsalnak és a Szovjetunió elleni népirtásokkal tarkított háborúnak van.
Apropó népirtások. Ha már a román nacionalisták győzelmi emlékmenetre készülnek, lehet pár szót ejteni ennek a győzelemnek az “árnyoldaláról” is. Például arról, hogy 1919 áprilisában Köröstárkányban a falu lakosságát a “győztesek” egybeterelték és legéppuskázták, 108 embert ölve meg. Néhány héttel később a mai Gávavencsellő községet égették fel, mert az itt élő magyarok rokonszenvvel merték fogadni a Tiszán itt átkelő magyar vöröskatonákat. Aztán a politikai összeomlás után az akkori “győzelmi menet” Budapest irányába is “dicsőséges” tettekkel volt tele. Tiszaigarnál 47 hadifogoly katonát lövetett agyon a román parancsnok, mert úgy ítélte meg, hogy azok túl bátran harcoltak a hazájukért. Hatvanban fegyvertelen kórházi menetet sikerült legyilkolni, sebesültekkel, kísérő nővérekkel együtt. Monoron egy páncélvonat nem állt meg egy lovasjárőr felszólítására, emiatt civileket fogdostak össze, 53 embert és szintén kivégezték őket, hasonlóan járt a szomszédos Albertirsán 9 hadifogoly.
Magyarország történelme tele van idegen hatalmak megszállásával, rablásával, rombolásával. Ezek közül az egyik leggyalázatosabb a románok 1919-es orszagdúlása volt. Akkor amit mozdítani lehetett, azt elvitték. Komplett gyárakat, vasúti szerelvényeket, állatállományt, szekeret lovat, ha kellett öltek is ezekért. A pusztítás és rablás olyan mértékű volt, hogy azt csak a németek tudták felülmúlni 1944-1945-ben.
És ha már jönnek a román nacionalisták Budapestre emlékezni a győzelmükre, menjenek el köszönetet mondani Horthy Miklósnak, történelmi szövetségesüknek is. Annak az embernek, aki 1919-ben hazáját elárulta, mert számára fontosabb volt a magyar bolsevikok legyőzése, mint az igazságos béke. Ő, az emberei gondoskodtak arról, hogy a románokra támadó magyar Vörös Hadsereg offenzívájának tervei eljussanak az ellenséghez. Ők voltak azok, akik a román katonák által kitaposott ösvényen jutottak el Budapestre és a hatalomba. A társadalmi haladás oldalán álló több ezer embert a románokkal együttműködve gyilkolták le, kegyetlenségben felülmúlva “szövetségesüket”.
És ha már köszönetet mondanak történelmi szövetségeseiknek, mondjanak köszönetet azoknak a mai magyar jobboldaliaknak is, akik ma is, hűen Horthy történelmi örökségéhez felszabadításként tekintenek az 1919-es román megszállásra. Nekik máig az a fontos, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság 133 napja valami misztikus és gyűlölhető rendszer legyen. Így ma csak páran vagyunk büszkék azokra a vöröskatonákra, akik 4 pusztító háborús év után is képesek voltak fegyvert fogni és szembeszállni az országra rontó cseh és román hadseregekkel. Bátor tetteik tudatosan el vannak feledve, a hősök sírjai eltűnőben, mert hadi sikereikre való emlékezés “nem élvez prioritást” a kormányzati illetékesek részéről.
Mert mint írtam, győzelemre emlékezni minden nemzetnek joga van. A románoknak is. Nekünk nem az a feladatunk, hogy ezt megakadályozzuk, hanem az, hogy büszkén emlékezzünk azokra a hősökre, akik 1919-ben vöröskatonaként vállaltak a harcot az országra rontó idegen hatalmakkal szemben. Mi a Stromfeld Aurél Egyesületben ezt tesszük. Mert a feledés a legnagyobb gyalázat, ami történhet katonahősökkel kapcsolatban. És mi ezt a gyalázatot mossuk le.
Kalmár Szilárd elnök – Stromfeld Aurél Egyesület
