Az Amerikai Egyesült Államok jelenleg is hatályos távközlési és médiatörvénye, amely többek között a bárki által hozzáférhető (nyilvános) rádió és televízió műsortovábbítás bármilyen eszközzel (földfelszíni sugárzás, ún. közvetlen műholdas sugárzás, kábeles jeltovábbítás, onlány sztrím, stb.) történő módjáról szól, előírja, hogy a továbbítandó műsorjel és a ténylegesen továbbított műsorjel között 8 másodpercnek kell eltelnie. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a műsor valamilyen stúdióban készül (ez nem mindig hagyományos stúdió, de az egyszerűség kedvéért nevezzük annak), és ennek a stúdiónak van egy kimenete, vagyis egy olyan pontja, ahol a műsor elektromos jele elhagyja a stúdiót. De mielőtt innen továbbmenne a jel az adóállomás(ok) felé, kötelezően be kell tenni egy eszközt, amivel a műsorjel megszakítható. Ilyen eszköz lehet egy egyszerű kapcsoló is. A megszakítási pont után meg kötelezően be kell tenni egy olyan kütyüt, amely a megszakítási ponton levő jelhez képest 8 másodpercig visszatartja, késlelteti a műsorjelet, és csak utána böffenti ki magából.

Ennek a késleltetésnek az a célja, hogy ne mehessen adásba olyan tartalom, amely sérti az USA távközlési és médiatörvényét, valamit egyéb jogszabályokat. Tehát meg kell szakítani a műsort, ha pl. csúnyául beszél valaki, vagy egy fedetlen női cicibimbó látszik a képen, netán olyan jogvédett nóta csendül föl, amit a szerzője, kiadója, előadója valamilyen ok miatt nem engedélyezett. Ha mégis kimegy adásba valami ilyen, akkor a műsorkészítő szervezetet súlyosan (ezen dollár tízezreket kell érteni) megbüntetik, többszöri előfordulás esetén pedig megvonják tőle az engedélyt.

Évtizedeken keresztül ez úgy nézett ki, hogy a stúdió után volt egy kis szoba, amiben ott volt a kapcsoló, és az USA távközlési és médiahatóságának, az FCC-nek az embere ott ücsörgött, hallgatván-nézvén a műsort. Ha valami nemkívánatos tartalmat észlelt, kapcsolt. Ezt az embert természetesen a tartalomkészítő cég fizette megszabott, igen magas tarifával. Valamikor a vietnami háború után a nagyobb műsorszolgáltatóknál is megszűnt a közvetlen cenzori állás, a kisebbeknél már korábban, és az öncenzúrázásra bízták a dolgot. Az öncenzorok pedig igencsak elővigyázatosak.

Hozzáteszem, hogy az USA-ban az előzetes cenzúra a filmekre és pl. még a hanglemezek borítójára is kiterjed. Az egyik barátomnak van egy lemeze két példányban. Az egyik az európai, a másik az USA-beli kiadvány. Az európai borítóján látszik a nő keble, az USA-belin le van takarva egy fekete téglalappal.

A nyolc másodpercnek természetesen nem annyira erkölcsi, mintsem politikai okai vannak és voltak. A vietnami háború idején nem volt ritka, hogy elsötétült a képernyő, de minden elővigyázatosság és manipuláció ellenére időnként kiderült az USA hadseregének kegyetlen tömegpusztítása, noha az USA vezetői ezt a hadsereg dicsőségeként minősítették.

De nem véletlen, hogy a magyarországi rendszerváltás utáni médiatörvényt előkészítő szakértői testületének egyik vitáján Pokol Béla alkotmányjogász azt javasolta, hogy mi is vezessük be a késleltetést. Nem telt el nyolc másodperc, amikor elküldtük őt a picsába. Jaj, ezt mindjárt lekapcsolja a Facebook, szóval, elkergettük őt a pokolba.

Ennél sokkal súlyosabb volt a helyzet a múlt század ötvenes éveiben. Az USA számos szervezete ügyelt az átláthatóságra és a szuverenitásra. Nem csupán az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság tevékenykedett szorgosan, baloldali és liberális értelmiségieket – újságírókat, tudósokat, tanárokat lehetetlenítve el –, hanem a korszak névadója, Joseph McCarthy is kitett magáért.. A pasas nem volt tagja az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságnak, de a listáin szereplők többsége a bizottság elé került. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot csak 1975-ben (!) szüntették meg, a hiszti azonban még sokáig szedte áldozatait. A bűnüldözést is megszállta egyfajta dilettantizmus a mccarthyzmus hatására, ugyanis nagyobb bűncselekményeknél, pl. nagyobb összegű pénzek elrablásánál mind a hatóságok, mind a sajtó kommunista bűnözőket gyanított eleinte a háttérben, akik „felforgató tevékenységük” finanszírozására akarják a rablott – vagy a külföldről, főként állítólag Szovjetunióból, Kínából, vagy éppen Magyarországból kapott – pénzt fordítani. Bizonyos esetekben a hatóságok kényszert alkalmaztak vallomások kicsikarására. Ilyenkor egyes emberek pusztán félelemből barátaikat, szomszédjukat, sőt rokonukat keverték gyanúba hamis tanúvallomással.

Emlékezhetünk arra is, hogy az FBI folyamatosan figyelte Chaplint, és egy londoni bemutató után nem engedték vissza az USA-ba. A legfőbb ügyész nem adta meg neki a beutazási engedélyt.

Egyébként a szuverenitás védelme már egészen korai, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom utáni félelem terméke; Az 1920-as évek során gyakran ért támadás európai származású amerikai állampolgárokat, hogy anarchisták, felforgatók és bolsevikok lennének. Ekkor még nem kifejezetten csak kelet-európaiakat ért ilyen vád, hanem német, francia és olasz származású személyeket is, mivel az első világháborút követően ezekben az országokban is erős volt a kommunisták tevékenysége és történtek kísérletek egy oroszországihoz hasonló forradalomra.

Az 1950-es évek közepére a mccarthyzmus egyre nagyobb ellenállást váltott ki, ami a szenátor politikai pályafutásának is véget vetett. McCarthy bukása ellenére a soviniszta kommunistázás nem múlt el az USA-ban és még közel két évtizeddel később is történtek kisebb-nagyobb gyűlöletkampányok. Példa erre Jock Yablonski lengyel származású clarksville-i bányász szakszervezeti vezető esete, akit előbb soviniszta és rágalmazó hangvételű állításokkal próbáltak elhallgattatni, kommunistának bélyegezve, ám mivel Yablonski így sem hátrált meg, s nőtt a támogatottsága az elégedetlen bányászok tömegei között ellenfelei bérelt gyilkosokkal megölették Yablonskit.

Szóval, ha példaképeket kell emlegetni, nem csupán a Putyin vezette Oroszország vagy éppen Zelenszkij Ukrajnája lehet a példa (ez utóbbiban minden, ún. ellenzéki pártot betiltottak, és számos ellenzéki parlamenti képviselőt fosztottak meg a mandátumától). A diktatúrák és diktátorok sokaságára lehetne hivatkozni. Például Margeret Thatcherre, aki személycseréket követelt a BBC élén, mert a szervezet a műsoraiban nem dicsőítette a miniszterelnököt a falklandi lázadás idején. Ő például Magyar UtolsóEsély Péter mestere, aki megvonná a támogatást attól a sajtóterméktől, amelyek akár csupán egyetlen pillanatra nem az ő csicskása, és inkább a saját zsebébe tömné azt a lóvét is.