Találkozom ismerösökkel és az ismerősök ismerőseivel. Mindegyikük büszkén meséli az életét. Az egyiknek három háza van, a másiknak egy 200 nm-es, de még Pesten is egy apartmanja, amit jó pénzért ki lehet adni. A harmadik a saját házán kivül, mindkét gyermekének házat vett.
Ők a fordulat utáni évek szerencselovagjai, akik úgy érzik, hogy most jött el végre számukra az aranykor, ahol végre belevethetik magukat a különbözö üzleteikbe és éjjel-nappal robotolva lapátolhatják a pénzt halomba. A felső határ a csillagos ég. Ha a politikáról beszélsz velük, akkor abban is nagyon okosak és mindegyik megfellebbezhetetlen módban beszél, de végülis az egészből kiábrándultak és az ország sorsa már nem érdekli őket, csak a sajátjuk.
Aztán végigsétálok a falun. Látom az embereket, látom a nyomort. Látom a fiatalokat, akik valahová eljárnak, hogy akár kétszázezer forintot is megkeressenek egy hónapban.
Lassan emelkedni kezdek. Egy bizonyos magasságból már úgy tünik, hogy az egész ország egy mocskos büdösvizü tó, amelyben a halak jól érzik magukat és minden egyes halacska azon erőlködik, hagy valamilyen módon nagy hallá váljon, hogy ö zabálhassa meg a többieket, és ne őt zabáljak fel.
Tovább emelkedek, fel, abba a szférába ahonnan már az egész Földet belátni. A mellettem levő űrhajósok csak a nagy, csodálatos, kék burokba öltöztetett bolygót látják, tengerekkel, szárazföldekkel, szigetekkel. Esténként a kivilágított városokat.
Az én űrhajómból mást látni. Márványpalotákat, swimmingpoolokkal, luxuskastélyokat. Látni azt a felsö tízezret, amelyik elhiszi, hogy joga a van energiákat pazarolni korlátlanul, merthogy megfizeti. Mintha a megfizetéssel egyben korlátlanná is tennék az energia- készleteket.
Látom azokat a milliókat, akik halálra dolgozzák magukat, hogy teljesüljön legnagyobb vágyuk, egy saját otthon, TV , autó és mindenük meglegyen, amiröl azt gondolják, hogy elengedhetetlen egy emberi életvitelhez.
Látom innen azokat a milliókat, akiknek mindebből semmi sem jutott. Látom a nyomornegyedeket, melyeket éjszakára nem világítanak ki, hogy a szomszéd űrhajóból is észrevehessék öket. Látom a milliókat, akik fedél nélkül lézengenek, akik koldulással, vagy a szemétdombon keresik össze mindnnapi betevöfalatjukat. Látom az irástudatlanokat, az embereket, akik korán halnak, mert életükben orvost még nem láttak.
Felszáll ide a rendszer bűze is. A rothadó rendszer bűze, amely oly erősen tartja össze ezt az egészet, hogy azt szétfeszíteni szinte lehetetlenség. A rendszert is látom, mely minden embert izolál, mely minden embert farkassá kiván változtatni, mely hazugságokkal tömi tele az emberek fejét. A rendszert, mely, hogy magát megvédje, a demokrácia álarca mögé rejti igazi arcát, mely minden embernek arra korlátozza a gondolkodását, hogy csak a demokrácia hiánya miatt elégedetlenkedjék. Látom a rendszert, amely egyedül azt tartja üdvözítönek, hogy egyik ember elorozza a másik munkájának a gyümölcsét, mely képtelen háborúk nélkül meglenni, melynek egyik alapvetö vonásává válik, hogy mindenkit mindenki ellen uszít, és mindenkit mindenkivel meggyűlöltet.
Itt vagyok fenn, az úgynevezett undorszférában, ott ahonnan, ha a Földre pillantasz, nem látod többé a csodálatos kék burkot, az óceánokat, a szárazföldeket. Csak a mocskot, a mocsarat, a haborút és az egymás mellett létező luxust és nyomort.
Aztán látni innen még az emberiség szerelvényét, melyet egy örökösen modernizálandó mozdony egyenesen egy szakadék felé húz. Az első osztályon a néhány kiválasztott. A második osztályon a még emberi életet élők valamivel népesebb tábora, majd a többi szerelvényben a nincstelenek. Ők azok, akik saját maguk hibásak azért, hogy így élnek és tulajdonképpen ők nem is számítanak, de ők vannak a legtöbben. A szerelvény feltartóztathatatlanul irányt vett egy szakadék felé és le is fog zuhanni. Ám a katasztrofát túl fogják élni a vagonok utasai közül néhányan. Főként nincstelenek. Ők a remény hordozói. A reményé, hogy a zuhanást követően valami egészen mást fognak a megszerzett technikával felépíteni. Egy olyan társadalmat hoznak majd létre, melyben a munka kizsákmányolásmentes lesz, és az elosztás mindenkinek szükséglete szerint lesz szabályozva. Ez a lényeg, nevezzék a társadalmukat aminek akarják. Csak így lesz értelme a túlélésnek.
Mindezt az undorszférában utazó űrhajóról kitűnően látni. Kár, hogy olyan kevesen jutnak el ma ebbe a szférába.
Zuhanni kezdek. Visszatérek a földre, a poshadó vízben lubickoló halak közé. Az undorszférában eltöltött tapasztalataimról nem kérdez senki. A médiákat különösen nem érdeklik az élményeim, holott ott repültem a másik űrhajó mellett, amelyiknek az utasai szintén ebben a pillanatban értek földet. Újságírók ezrei várnak rájuk és ők elmondják, hogy a Föld az űrből csodálatos látványt nyújt.
Én ott állok mellettük, látnak, de semmibe vesznek. Rokonok, ismerősök fogadnak.
Mikor el kezdem ecsetelni, hogy milyennek láttam a Földet az undorszférából, ök csak mosolyognak, aztán a hátam mögött összebújva suttogják: ez soha nem volt normális!
